Fonnyadó bokréta a kalapon

Amikor a New York-i, washingtoni és pennsylvániai tragédia után elolvastam a Népszabadságban a világhírű amerikai írónő, Susan Sontag írását, amely eredetileg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg – bevallom, megrökönyödtem.

Az amerikai írónő azelőtt sem kímélte hazáját, igazságkereső, indulatos és nemegyszer elfogult könyveire és nyilatkozataira azonban úgy tekintettem, mint egy szabad ország szabad polgárának a véleményére. S a szabad ország, egyebek között, attól szabad, hogy benne büntetőjogi következmények nélkül lehetséges az ország jogrendjének vagy intézményrendszerének a hibáit bírálni. Akár egyoldalúan vagy elfogultan is. Ez is lehet hazafiság, talán még különb, mint a mi nemzeti színezetű, kelet-európai melldöngetésünk. Ezúttal azonban a kitűnő amerikai írónő elvetette a sulykot, s olyan platformra csúszott, ahonnan a szélsőjobb és a szélsőbal ágál Amerika és a globalizáció ellen.

Politikus és értelmiségi viszonya ritkán volt felhőtlen az éppen csak letűnt 20. évszázadban, noha antagonisztikus szembeállításukat sohasem tudtam elfogadni. A totalitárius vagy egyszerűen „csak” diktatorikus rezsimek intézményrendszerének belülről történő bírálatát bátor, önfeláldozó tettnek tekintettem. Hiszen ezekben a rendszerekben a rendszerbírálók a saját bőrüket vitték vásárra. Bátor tett volt annak idején Thomas Mann vagy Bartók Béla emigrálása, Szolzsenyicin és Szaharov kiállása az emberi jogok mellett, bátor tett volt Martin Luther King polgárjogi küzdelme – és a sort folytathatnám. Bátor és kiváló emberek fogalmazták meg és írták alá a Charta ’77 nyilatkozatait, s bátor és kiváló értelmiségiek vállaltak velük szolidaritást a kádári Magyarországon. Azt üzenték a számomra, hogy vannak olyan összemberi, civilizációs értékek, amelyeket a legelnyomóbb rezsimek sem képesek kiirtani. A bátor emberek kiállásának és tiltakozásának volt tétje.

Mindamellett nem hiszem, hogy politikus és értelmiségi vitájában csak az értelmiségi embernek lehet igaza. Ezt elsősorban a 90-es évek magyarországi és szlovákiai tapasztalatai mondatják velem. A hidegháború elmúltával s a kelet-európai diktatúrák összeomlásával a „szabad” értelmiségiek vagy értelmiségi csoportok ilyen-amolyan nyilatkozatainak a presztízse és súlya csökkent. A szabad és nyitott társadalmakban minden állampolgárnak nemcsak joga, hanem, véleményem szerint, kötelessége is fellépni az olyan társadalmi-politikai visszásságok ellen, amelyek a szabadságot és a demokráciát veszélyeztetik. Ezt nálunk ma bárki megteheti anélkül, hogy börtönbe zárnák vagy másféle retorzióknak lenne kitéve. Szereptévesztésnek tartom, ha stabil demokráciákban értelmiségiek vagy értelmiségi csoportok abban vélik megtalálni küldetésüket, hogy, ha nem is pártkatonákká, de legalábbis pártpartizánokká képezik át magukat abban a tévhitben ringatózva, hogy szavukra ugyanolyan lélegzetvisszafojtva figyel oda a társadalom, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Ilyenkor az emberben fölmerül a gyanú, hogy tényleg összemberi értékek és érdekek diktálják-e közéleti állásfoglalásaik szövegét, vagy pedig egy olyan értelmiségi arisztokratizmussal állunk szemben, amely magát (még ha kimondatlanul is) a nemzet agytrösztjének, legfelsőbb morális instanciájának, kiválasztottak kasztja tagjának tekinti? Nem a hidegháború évtizedeiből örökölt reflexek dolgoznak még sokunkban egy évtizeddel a régi rezsim bukása után is?

A közelmúltban két olyan jeles értelmiségiek által jegyzett dokumentumot is olvastam, amelyek kétségeket ébresztettek bennem és elkedvetlenítettek. Az egyik a zámolyi romák ügyében fogant levél, amelyet aláírói a francia miniszterelnöknek küldtek el. Eszem ágában sincs bagatellizálni a roma problémát, s a rasszizmust éppúgy megvetem, mint a magyarországi levél aláírói. Mégsem értem, hogy az aláírók miért a francia miniszterelnökkel leveleznek, s miért nem a magyarral? S még az is az eszembe jutott, hogy a rövid távú szenzációt keltett egyszeri akció helyett nem lenne-e célravezetőbb, ha az aláírók, karöltve a magyarországi cigány szervezetekkel és önkormányzatokkal, kidolgoznának egy olyan hosszú távú projektet, amely a roma–nem roma feszültségeket képes lenne kezelni s a térségünkben kétségtelenül erősbödő rasszizmust visszaszorítani. ĺgy akarva-akaratlanul fölmerül bennem a gyanú, hogy ez az egész csupán azt a célt szolgálta, hogy egyesek borsot törjenek az Orbán-kormány orra alá.

De nem lelkesített föl a vezető szlovák értelmiségieknek az MKP-hoz intézett nyári felhívása sem. Minden jószándékuk ellenére is tulajdonképpen arra szólították fel Bugárékat, hogy térjenek napirendre az olyan kormánypolitika fölött, amely elszabotálja a saját programját, azt a programot, amellyel a felhívás aláírói maguk is maradéktalanul egyetértenek.

A szellem embereinek tekintélye és morális hitele akkor volt mindig nagy, amikor az értelmiségiek képesek voltak az önreflexióra. Az elmúlt évtized pártcsatározásai és az értelmiségi csoportok között dúló hideg polgárháború nem kedveztek az értelmiségi önvizsgálatnak. Václav Havelból, Adam Michnikből vagy Konrád Györgyből mára élő legenda lett, a rendszerváltás éthoszából pedig alig maradt valami. A szellemi élet mértéktelen átpolitizálódása és hangnemének döbbenetes eldurvulása a legtöbbet nem a politikai pártoknak, hanem a társadalom higiéniájának ártott – végső soron annak az értelmiségi elitnek, amely bokréta lehet egyik-másik politikus vagy politikai párt kalapján, szavaira azonban egyre kevesebben figyelnek oda.