Folklórvallás és popkultúra

H. NAGY PÉTER

Jól megfigyelhető ez például a vudu esetében. Semmiféle ide vonatkozó hagyomány nem írja elő, hogy arra hivatott kiválasztottak tűket szurkáljanak rongy-, viasz- vagy agyagbabákba (arra apellálva, hogy az történik az illetővel, amit a babával tesznek), ám ez a motívum és a vudu kelléktár szerepeltetése nagyon gyakorivá vált a közelmúltban (Az eastwicki boszorkányoktól kezdve az Angyalszíven és a Csillagporon át A Karib-tenger kalózaiig).

John Lloyd és John Mitchinson Tévhitek a nagyvilágról című könyvében a következőképpen magyarázza ezt a téves elképzelést: „Az első gyarmatosítók és rabszolga-tulajdonosok vetítették rá a tiltott európai fekete mágiát a vudura, amit emberevéssel, élőhalottakkal, emberáldozatokkal kapcsolatos gyanúikkal egészítettek ki, hogy kiszínezzék történeteiket. Éppen ez volt az, ami megragadta az emberek képzeletét, alkotásra sarkallta a korai filmrendezőket és ponyvaregényírókat, akik azt erősítették meg munkáikban, hogy a vudu sötét és félelmetes.”

Kétségtelen persze, hogy a Haitin virágzó, afrikai eredetű vallás, a vudu számos előre gyártott, színpadias kliséből épül fel. Alfred Métraux klaszszikus etnológiai munkájából (magyarul A haiti vodu címmel jelent meg) szépen kiderül, hogy teátrális tevékenységek sorozatáról van szó: „A megszállottak többsége láthatóan az olyan színész elégedettségével könyveli el állapotát, aki beleélte magát szerepébe, és hajlong a tapsnak. A nézősereg tetszése is csak abban a figyelemben nyilvánul meg, amelyet a megszállottak szavainak és tetteinek szentel.” A szerző ebből kiindulva arra is hoz példát, mi történik akkor, ha a hagyomány nem működik, ha a delikvens elvéti a szcenáriót: „Egyes forradalmi vezérek hőstetteit nem a bátorságuknak tudták be, hanem a gadjuk (amulettek) hatékonyságának és annak, hogy vakon bíztak benne. Egy tábornok sebezhetetlensége érdekében varázslóval »kábíttatta el« magát, s hogy a kezelés hatását a gyakorlatban bemutassa, habozás nélkül golyót lövetett a mellébe. Azonnal meghalt.”

A babaszurkáláson és a színpadiasságon túl igen népszerűvé vált a vudu hiedelemvilág is, melyben a loák (szellemlények vagy démonok), a vérszívók, a vérfarkasok és a zombik (élőhalottak) játsszák a főbb szerepeket. Olyan jelenségekről van tehát szó, melyek óriási karriert futottak be a 20. századi popkultúrában. Csak néhány evidens példát említenék.

Talán nem szükséges hoszszan kifejteni, hogy a vérszívó lények (vámpírok) és a zombik mítosza a horror és az urban fantasy műfaját kondicionálta a leginkább. Laurell K. Hamilton vámpírvadászciklusa (Anita Blake-regények) a kriminarratívát és a horrorkliséket oly módon ötvözi, hogy a vudu komponensei áthatják a fikcionális világ alapszerkezetét. A legnyíltabban talán a sorozat második darabjában (A nevető holttest), amelyben a halottkeltő nyomozónő – többek között – egy vudu papnővel kerül összetűzésbe. („Nagyszerű. Gyilkossági helyszínelés, kirándulás a hullaházba, majd látogatás a vudu hazájában, mindez egyetlen napon” – jegyzi meg némi iróniával a karakán elbeszélő-főhős.)

Vagy itt van a loák szerepét hangsúlyozó hiedelemvilág és a peremműfajok kapcsolata. Rendkívül érdekes, hogy ezt a szellemiséget egy olyan tömegműfaj (pontosabban szubkultúra) teszi élővé, mint a cyberpunk. William Gibson posztapokaliptikus, műfajteremtő Cybertér-trilógiája ugyanis a mátrixot a loák világának újraértett változataként viszi színre. A cyberteret benépesítő figurák már nemcsak a high-tech társadalmak komputerszimbólumai alapján rendeződnek, hanem a vudu alapú vallást implikálják – digitális dimenzióban. A trilógia végén aztán világossá válik, hogy a gépi intelligencia evolúciójának szemléltetésére „a vodu paradigmája bizonyult a leginkább megfelelőnek”. Mindez jól példázza azt a posztmodern cyberantropológiát, melyben az istenek is pusztán a mátrix kiterjedésében gondolhatók el. Adatok táncaként.

Utolsó példaként Neil Gaiman Amerikai istenek című remekművét említeném. A regényben ugyanis helyet kap egy olyan epizód (egy rabszolga testvérpár szenvedéstörténetének nagy erejű elbeszélése), amely a vudu ikerkultusza alapján villantja fel az Afrikából származó vallás néhány elemét. A szöveg posztmodern látásmódjában fontos szerephez jutnak azok a töredékek, melyek egy-egy importált hitvilág bemutatására épülnek. Ezek a közbeékelések rávilágítanak a kontinens egyik fő jellegzetességére (a mű alapötletére): az istenek az emberek között élnek. Ez a Men in Black-szerű játéktér emellett megfelel a dark fantasy legfontosabb műfaji kódjának, az egymásba ékelődő és összekeveredő valóságok elvének is.

A popkultúra sok-sok mindent köszönhet a vudunak. Kérdés azonban, hogy a dolog nem fordítva sült-e el, hiszen a vudu is sok-sok elemmel gyarapodott a popkultúra hatására (vö. babaszurkálás). A vallásról elterjedt kép immár jóval távolabb áll a hitelességtől, mint Nyugat-Afrika a karibi térségtől és New Orleanstól. Baj? Ki tudja… Ez az átrendező hajlam – áldott képlékenység! – nagyon is a popkultúra alaptermészetéhez tartozik.