Filozopterek az irodalomban 3.

Egy kötőszónak, az ésnek a dicsőségét szeretném elzengeni ebben a mostani kurta filozopterkedésben. A kötőszók, indulatszók, módosítószók amolyan közlegényei nyelvünknek — talán minden nyelvnek. Nemigen vesszük észre őket, nem is nagyon figyelünk rájuk. Nem tűnnek ki a szófajok közül úgy, mint egy színpompás melléknév, veretes, zamatos főnév vagy egy lendületes, dinamikus ige. Az igaz, hogy szükségünk van rájuk. De csak ennyi. Semmi több.

Mindez így lehet a köznyelv vagy tudományos nyelv vonatkozásában, de egyáltalán nem így van az irodalomban. Az irodalomban ugyanis nem pragmatikusan használjuk a nyelvet, hanem öncélúan. Ne tévesszen meg senkit sem ez a szó. Nem valamiféle elefántcsonttorony-irodalomra gondolok. Inkább arra, hogy amikor verset vagy más irodalmi szöveget írunk, igyekszünk a nyelvet — amennyire csak lehetséges — megszabadítani köznapi-köznyelvi röghöz kötöttségétől. Az irodalmi nyelvben minden szó egyenlő eséllyel indul. Itt a közlegényből bármikor lehet tábornok. Itt egy kötőszónak is lehet súlya.

Példának vegyük Vörösmarty egyik legnagyobb versét, az Előszót. Nagy költőnknek ez az apokaliptikus víziója zsúfolva van a romantikus versbeszéd érzelmektől fűtött szertelenségeivel. Úgy, ahogy az a romantika poézisének a nagykönyvében szerte a világon meg vagy elő van írva. Mégis bátorkodom azt állítani, hogy ennek a költeménynek az egyik legfontosabb szava az és. Egy szimpla kötőszó. Vegyük azt a híres sorát, hogy:

Most tél van és csend és hó és halál.

Az és kötőszó ebben a sorban háromszor ismétlődik meg. Már ez is fel kell, hogy keltse figyelmünket. Most próbáljuk meg úgy olvasni ezt a sort, hogy a kötőszó helyett vesszőket rakunk ki. Vagy úgy, hogy csak egy helyen, a halál szó előtt hagyjuk meg az ést. Ugye, hogy így nem ugyanaz? A sor értelme vagy jelentése nem változik meg, mégis egészen másképpen rezonál a sor.

Mi történik azáltal, hogy a költő vesszők helyett az és kötőszóval választotta el a négy súlyos főnevet (tél, csend, hó, halál)? Egyébként az sem véletlen, hogy a négy főnév közül három egy szótagú, s valamennyi a negyedik főnévre, a halálra fűződik rá, így téve már önmagában is „ütőssé” a sort. Nos, az és mindenekelőtt lelassítja és szaggatottá teszi a szöveg tempóját. Mindegyik főnév után megállít egy pillanatra, mintha egy folyamatosan pergő filmet hirtelen kockáira bontanánk, s kimerevítenénk. A költő ezzel azt éri el, hogy elmélyíti a sor (a mondanivaló) drámaiságát. Vagyis az és itt pusztán szigorúan vett grammatikai szempontból funkcionál kötőszóként, irodalmi-esztétikai szempontból ennél jóval jelentősebb a szerepe. Megkockáztatnám a véleményt, hogy szerepe és jelentősége nemcsak ennek a sornak, hanem a költemény egészének a jelentését meghatározza. Ez a sor éppen az ésnek köszönhetően lesz a költemény drámai csúcspontja. Hajtsunk hát fejet előtte.

Grendel Lajos