Filozopterek a klónpiacon — 9.

Már több mint két éve annak, hogy egy internetes irodalmi portál vendégeként egy hónapon keresztül hozzám intézett kérdésekre válaszoltam. A kérdezők valamelyike az irodalom oktatásának lehetséges módjairól is kikérte a véleményemet. Ez lehetővé tette, hogy hangot adjak még iskoláskoromban kialakult (s azóta sem meghaladott) rögeszmémnek, miszerint az ismerettárként felfogott „tudás” nem azonos az érzéki-gondolati fogékonyságként elgondolt „műveltséggel”, s hogy az oktatás során csupán az utóbbira alapozható az előbbi. A válaszként megfogalmazott alábbi hevenyészett sorok persze adósak maradtak az axiómából szétágazó számos következtetés akár csak vázlatos kibontásával is, de talán így is közérdeklődésre tarthatnak számot. ĺme (kissé átdolgozott formában):

A szépirodalom — mint általában a művészetek — a klasszikus értelemben valójában nem tanítható (csupán az értelmezése — de hát az nem egészen azonos vele). Viszont annyi azért joggal elvárható lenne‚ hogy irodalomoktatás fedőnév alatt legalább ne próbálják elriasztani a potenciális olvasót.

Soha nem olvasok el műelemzést, magvas, irodalomelméleti ismeretanyagot mozgósító kritikát olyan alkotásról‚ amelyet nem ismerek. Folyóiratokat lapozva a neveket sem figyelem. Ha valami tetszik‚ végigolvasom‚ betűzök oda egy könyvjelzőt‚ ha nem ragad meg az írás‚ továbblapozok. Szóval nem „tudást” — inspirációkat gyűjtögetek. Más kérdés‚ hogy idővel azért az adatszerűségekből is ragad valami az emberre‚ és akinél sok már a könyvjelző‚ annak például a személyes sorsáról is kialakul bennem valamilyen kép. De nem ez a célom! Úgy vélem‚ a művelt olvasó (és talán a szépírók többsége is) így közelít az irodalomhoz. Ehhez a (szerintem) természetes és holmi kincstári tudálékosságtól megfertőzetlen olvasói magatartáshoz kéne hozzáigazítani az irodalomoktatás didaktikáját.

A tantervekben‚ de különösen a gyakorlatban azonban ennek éppen az ellenkezője történik. Ha föl-föltünedezik is néha egy-egy szemelvény‚ az csupán az életsztori meg a már védekezésképtelen szerzőbe visszamenőlegesen is belegyömöszölt különböző ideológiák illusztrálására hivatott. ĺgy aztán a tanuló ifjúság számára az egész irodalomról való tudás egy hatalmas‚ érdektelen adathalmaznak‚ a tájékozottság bizonyítása meg amolyan kvízszerűségnek tűnik. Jobb esetben néhány, összefüggéseiből kiragadott transzparens gondolat ismertetése és (rosszabb esetben: szó szerinti) számonkérése kerülhet még terítékre. No de (ha egyáltalán olykor-néhol terítékre kerül is) mit számít egy-egy konkrét gondolat?! Az oktatásnak a gondolkodásmód(ok) megismertetésére‚ ezek archetípusainak feltérképezésére kéne koncentrálnia‚ végső soron pedig az individuum hajlamainak‚ mentális adottságainak érvényes (kultúrakonform‚ de nem konformista‚ akkor már inkább nonkonform) gondolkodásmódba történő beágyazódását kéne segítenie. Tehát a gondolkodó, autonóm személyiségek kifejlődését lenne szükséges megkönnyítenie. A mindig is lineáris világlátásnak alárendelt — mégis fokozottan relatív és sohasem foghíjtalan (és ezért neurózisokba‚ személyiségzavarokba torkolló) — tudás erőltetése helyett a maga viszonylagosságában (kultúraspecifikumos voltában) is kész-egész bölcsességet zászlajára tűznie. A magabiztos kinyilatkoztatások helyett a lamentálást‚ a kétségek felvetését megbecsülnie. A válaszadás helyett az adekvát kérdezést. (Eddig az idézet.)

És, sajnos, szellemi közállapotaink jelenleg olyanok, hogy — pontosan itt kezdődik az utópia. (A diákok ugyanis már nemigen olvasnak. S ha mégis, komoly bajok vannak a szövegértéssel.)

Olyan rossz a helyzet, hogy végső elkeseredésükben (mentendő, ami még menthető) már íróink, oktatóink java is a magoltatásra esküszik. Nyomja a gázt a kanyar előtt.

Hizsnyai Zoltán