Filozopterek a klónpiacon — 8.

Az írót sokan elefántcsonttoronyba képzelik. Hogy ott görnyed egy nagy halom papír fölött pennájával kezében, töméntelen könyvvel körülbástyázva, és a való világtól (néptől-nemzettől, a sanyarú kisebbségi sorstól, az egyszerű emberek megélhetési gondjaitól, a munkás hétköznapok küzdelmeitől) teljesen elszigetelve, lila ködökbe burkolózva, átszellemült arccal fantáziál.

De szép is lenne, ha így lenne! (Habár, ki tudja.) De nincs így. (Hál’ istennek. Sajnos.)

Tudniillik a betevőért az írónak is meg kell küzdenie, sőt, őnéki a mindennapi kenyércsatát a literátori tevékenység mellett (igen kevés kivételtől eltekintve) valamilyen tisztes polgári munkahelyen is meg kell vívnia. Egyszóval nap mint nap ott forog a munkásparaszt népnemzet között. Kiveszi a részét. Persze nem tud egyszerre lenni tűzoltó, katona és vadakat terelő juhász, hogy valóságérzékelését a közvetlen tapasztalatok révén a végletekig kiterjessze és cizellálja, de rendszerint sokkal több szakmában szerencsét próbál, mint egy átlagos munkavállaló. Ráadásul, álruháját levetve számos esetben íróként is meg kell jelennie a plebsz között.

Igen, az irodalmi estekre célzok, amelyeket kissé talán pontatlanul író-olvasó találkozóknak nevezünk. Azért mondom, hogy pontatlanul, mert igaz ugyan, hogy az író ír, az olvasó meg olvas, ám ezen estek közönségének nem mindig jellemző tevékenysége az olvasás, sokan csupán a protokoll miatt vagy kultúratámogatói célzattal, vagyis ideológiai okokból jelennek meg, de ha a jelenlevők egy része különben rendszeresen olvas is irodalmi műveket, a tetemre hívandó alkotóktól rendszerint egy árva sort sem olvasott. Vannak persze kivételek (minden tisztelet nekik), és ha részese nem is, magam is tanúja voltam már ilyen nagy összetalálkozásnak.

Akárhogy is legyen azonban, az efféle nyilvános eszmecserék hamar megfeneklenek, és rendszerint a valóság és valóságábrázolás körüli kérdésgubancba gabalyodnak. A közönség szószólója kifejti szerény véleményét, miszerint az igazi irodalom a társadalmi valóságból „nő ki”, következésképp az irodalmi műnek ezt a valóságot kelletik „tükröznie”. Az író pedig (ne legyen tisztelet a kivételnek) elvet mindennemű „kinövést” és „tükrözést”, és azt állítja, hogy az irodalom (ha nem skizofrén) semmilyen kapcsolatot nem ápolhat a valósággal, mert hiszen maga is része a valóságnak. A valóságnak, melynek teljessége emberi lépték szerint áttekinthetetlen. Nem ismerhetjük meg még az önmagunkban rejlő jelenségek valamenynyi körülményét sem, nem is beszélve a rajtunk kívül eső történésekről. A mennyiségi bizonyítás tehát egyszerűen irreális. Marad az interpretáció. Az értelmezve tálalás. Bizonyos mellékesnek ítélt motívumokat elhagyunk, más, fontosnak tartott részleteket pedig kiemelünk. Ez az eljárás az egzaktság követelményének szempontjából persze igencsak rozoga lábakon áll. Merthogy szükségszerűen az intuíció játssza benne a legfontosabb szerepet. Igaz, az sincs meg bizonyos tények ismerete nélkül. Alapvetően az irodalom sem csinál mást, mint például a történet- és jogtudomány vagy a vallás, nevezetesen, hogy a valóság mozaikjait bizonyos kulturális kódok és értelmezői hagyományok szerint elrendezi. Nincs tehát „igazibb” valóság, csupán az értelmezői módszerek különbözősége, a valóságmozaikok elrendezésének mikéntje — végső soron pedig a szimpátia dönti el, ki melyik mozaikképet érzékeli valóságszerűbbnek.

Mindebből pedig az következik, hogy nincs az az elefántcsonttorony, amely a valóság folyamatos történülése fölé emelkedne. A fellegekben avagy a hétköznapok bugyraiban — egyre megy: valóságmozaikok mindenhol bőséggel föllelhetők. Egyedül az a kérdés, ki képes belőlük érvényes, belső logikával bíró világképet kreálni. Ez pedig sosem a nyersanyagmennyiségen múlik, hanem a cserepek összeillesztésének metodikáján. Vagyis a történetmondás hagyományainak ismeretén és szerves újra- és újrafogalmazásának képességén.

Talán már mondanom sem kéne: ezekre az ismeretekre és adottságokra csupán olvasás révén tehetünk szert.

Hizsnyai Zoltán