Filozopterek a klónpiacon — 7.

A könyvek kapcsán gyakran szóba kerül a birtoklási vágy. Mármint hogy a potenciális olvasók némelyike rendkívüli késztetést érez vágya titokzatos tárgyának birtoklására.

Olvasásra, ugye, soha nincs annyi idő (sőt, néha még kedv se), mint amennyit az értelmiségi ambíciók előirányoznak, az ember tehát spájzol, és hajlamos abban az álomban ringatni magát, hogy ami a polcain sorakozik, az valamiképp már szellemi értelemben is a tulajdona.

Ráadásul miután a rózsaszín intellektuális félálmot szerencsésen összemosta igencsak foghíjas olvasottságának lehangoló valóságával, rögvest szeretne valami rendet is látni a méltó küzdelem nélkül annektált fiktív tulajdonban. Ennek egyik jele például, hogy előnyben részesíti a könyvsorozatokat. Azok ugyanis egy értékközpontú előválogatás ígéretét hordozzák, és már puszta létükkel is valamiféle rendszert teremtenek. Kronológiait, tematikait, vizuálisat. Olyan elvágólag sorakoznak a polcokon, mint egy überolvasó logikai tudatában.

No de ez lenne a cél, ez a szélsőségesen lineáris gondolkodásmódot sejtető pedantéria? Nem a szellemi birtokhatárok önkényes kiterjesztése-e az is, amikor pusztán tartalmi kivonatként él a tudatunkban egy-egy szépirodalmi alkotás? És egyáltalán: birtokolhat-e, maradéktalanul magáévá tehet-e az ember egy eleven szellemi alkotást? Hiszen az a közzététele után még az alkotójának a kompetenciája alól is végleg kicsúszik. Különböző világnézetek, értékrendek és értelmezések, olvasói habitusok és olvasási stratégiák, hangulatok és ízlések, borszeszlángként ellobbanó és a modort mindig a korszerűség ismérveként tételező irodalmi divatok kereszttüzébe kerül. Mi több, ha igazán életképes, egy-egy újraolvasás során is mindig más arcát mutatja. Vagyis nemcsak hogy valamelyest mindenki számára mást jelent, más tapasztalatokat, más típusú élményt indukál, hanem egyugyanazon olvasó érzékeiben is minden alkalommal másként csapódik le.

A jó könyv kaleidoszkóp. Akárhogy forgatja az ember, mindig lát benne valami megragadót. Nem készteti arra, hogy valamely nagy igazságnál véglegesen leragadjon. Csak azért ragadja meg, hogy ide-oda cibálja az eszmék és a látszólagos evidenciák zavarosában. A részleteiben jól elrendezett káoszt mutatja fel.

A betűfalástól tehát nem leszünk bölcsebbek, a klasszikus értelemben még műveltebbek sem. A mennyiség érzékeinket, de még nyelvérzékünket sem feltétlenül cizellálja. Még egy jó könyv is csak azt képes észleltetni velünk, ami különben is tudatunk mélyén lappang. Igaz, egy átlagos értelmiséginél például majdnem minden ott lappang. Kérdés, képes-e rugalmas egésszé, azaz érzékletes világképpé összerendezni az olvasás révén szerzett tapasztalatokat. Képes-e a világot a jó könyvek összetettségének szintjén elképzelni. Bírja-e a felülnézet képességét, vagy leragad a részletek, a puszta tények vaslogikájú vulgarizmusánál. Egyszóval a képességek játsszák a legfontosabb szerepet, ámde végső soron azért mégis minden azon múlik: hajlandó-e. Hajlandó-e elfogadni, világszemléletébe beépíteni a létezés mérhetetlen sokrétűségét és a jelenségek emberi léptékben sokszor szervezetlenségnek tűnő pluralitását. Persze, könnyen meglehet, hogy a hajlandóság is képesség kérdése.

Ennek az utóbbi képességnek a csiszolgatásában jelentékeny szerepet játszhat egy-egy jó könyv. Hogy bárminemű birtoklásban is szerepet játszana, arról nem tudok.

Hizsnyai Zoltán