Filozopterek a klónpiacon — 2.

Amióta az eszemet tudom, a szépirodalom válságáról beszélnek, miközben a szépirodalom ezekbe a drámai módon ecsetelt válságos helyzetekbe vagy bele sem került úgy istenigazából, vagy ha belekerült, jól jött ki belőle. Már kezdem azt hinni, hogy ez a permanens önriogatás és/vagy válságkezelés az irodalmi élet elengedhetetlen tartozéka. Az állandó erjedés, amelyben a művészi literatúra a legújabb korban leledzik, úgy látszik, nincs meg az erjedés melléktermékeként keletkező salakanyagok és az azokról fel-felcsapó gázok nélkül. Ezek azonban a közhiedelemmel ellentétben éppen az anyagcsere zavartalan működését jelzik, és a végtermék, vagyis a mindenkori kortárs szépirodalom általános állapotára csupán annyiban utalnak, hogy a túltáplálkozás tényéről árulkodnak, vagyis arról, hogy a korábbiakhoz képest tetemesebb nyersanyag kerül feldolgozásra. Hogy milyen hatásfokkal és minőségben, arról nálunk a filozopterek tudós dolgozataiból kéne tudomást szereznünk, merthogy a klasszikus kritika már-már kiveszett az irodalmi fórumokból. Ezeknek a dolgozatoknak azonban nem céljuk — és valljuk meg, nem is lehet — az értékelés, így aztán e tekintetben az az egyedüli támpont, hogy mely szerzők mely művei kerülnek megemlítésre valamely elegáns irodalomelméleti vagy -filozófiai tárgyú írásműben — vagy melyek képezik ezeknek nyersanyagát.

Ha tehát van idült válság a magyar irodalom háza táján, akkor az a kánonképző reflexió válsága. Ott aztán nincs semmiféle erjedés, nincs salakanyag, nincsenek gázok — és ez a gáz. Nincs vita, nem esnek egymás torkának a különféle irányzatokkal szimpatizáló, különféle értékszempontok szerint véleményt alkotó ítészek, következésképp nem léteznek alternatív kánonok sem. Az az egy, amely lassan már két évtizede kialakult, lényegében mozdulatlan, s ha a bebetonozott nevek mellett, valahol a rendíthetetlen bástyák valamelyik félreeső alkóvjában a bennfentesi susmusokból, vállrándításokból és bólogatásokból összerakódó metakommunikációs térerő hatására nagy ritkán fel is sejlik egy-egy új szerző szellemalakja, a legtöbbször hamar szertefoszlik.

Mindez persze az írótársadalomra is visszahat, igaz, nem közvetlenül — az öntörvényű íróegyéniség úgysem okul a kritikából —, csupán az alkotási folyamatot befolyásoló tényezők oldalvizein. Mivel a nagy nyilvánosság előtt, írott formában nem csapnak össze és a vita során nem tisztulnak le a különböző értékítéletek, hanem jobbára az irodalmi kuloárokban elhangzó félmondatok alapozzák meg egy-egy szerző helyi értékét, a tűz körött sündörgő, kapcsolatokat építgető büféliterátorok aránytalanul nagy előnyhöz juthatnak a mérvadó körökben. Ez pedig már a következő lépcsőben pozitív egzisztenciális következményekkel jár — és végső soron nagymértékben deformálja a kánon peremvidékét. (Valamint sok esetben a jobb sorsra érdemesek gerincét is.)

Más kérdés, milyen hatással van a kritika hiánya az olvasók széles rétegeire? Betöltheti-e az elméleti alapozottságú, ám közérthető kritika helyét egy fülszövegből összeollózott nyúlfarknyi recenzió? Kielégítő tájékoztatást adhat-e egy néhány soros könyvismertetés? Milyen károkat okozhat az irodalomról való széles körű gondolkodásban, végső soron pedig az irodalomértésben a (sok esetben kritikaként tálalt) irodalomelmélet és a silány kritikapótlékok között tátongó űr?

Mindezek megválaszolása nem a szépírókra tartozik. Tudom, nem is a filozopterekre. De hát akkor kire?! Hizsnyai Zoltán