Fertőzőképes-e az idei Vámbéry Antológia?

A dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéház immár nyolcadik évadját zárja. És ennek a tartalmas kulturális évadnak a zárszámadásaként – mint ahogy az előző, nem kevésbé gazdag hét évfolyam záróakkordjaként is mindig – megjelent egy karcsú, tetszetős könyvecske. E kecses könyvecskének az anyagát ezen az országszerte, sőt már jóval az országhatárokon túl is ismert helyszínen az elmúlt tíz hónapban bemutatkozott tollforgatók munkáiból válogatta Hodossy Gyula, aki – számos egyéb mellett – ennek a rangos kulturális fórumként számon tartott Kávéháznak is ötletgazdája, alapítója és mindmáig fenntartója, motorja.

A szóban forgó kiadvány címében évről évre csupán az évszám változik. Idén tehát – amint azt már előre sejteni lehetett – ez olvasható a címoldalon: Vámbéry Antológia 2006. Ami pedig a tartalmát illeti: a Vámbéry Antológia 2006 – hét felmenőjéhez hasonlatosan – szép számmal tartalmaz ugyan szépirodalmi alkotásokat, mégsem szépirodalmi antológia. Ha irodalmi antológiaként definiálnánk, nem tévednénk ugyan, hiszen szélesebb értelemben mindennemű írásmű tárgyalható irodalom címszó alatt, én azonban azt hiszem, az adott szöveggyűjteménnyel kapcsolatban minden bizonnyal a „kulturális” jelző használata a legindokoltabb és legkifejezőbb. Hogy miért kulturális antológia?

Először is azért, mert a benne szereplő írások mindenféle textus természetes jogán kivétel nélkül aposztrofálhatóak ugyan irodalmi műveknek, ámde lapozgatván, a szépirodalmi alkotásokon kívül jó pár olyan szöveggel találkozhatunk, amely messze a kultúra Gutenberg-galaxison túli, tágas térségeinek jelenségeiből merít nem csupán ihletet, hanem gondolkodásmódot, szellemi elkötelezettséget is. Amely a szöveguniverzumon kívül eső művilág leírásához jobb híján papírra rótt jeleket használ, de tudatosan nem támaszkodik e jelrendszer adta gondolatstrukturáló és -generáló erőre. Ha pedig ez így van – márpedig igencsak ekként látszik lenni –, általánosabb szinten kényszerülünk keresni az antológiában szereplő írások legkisebb közös nevezőjét. Egyrészt így jön tehát a képbe a kultúra fogalma.

Másrészt viszont… – a kulturális antológia megjelölés létjogosultságának kissé összetettebb indoklása egy kis elméleti kitérőt igényel. Megpróbálom röviden s a tőlem telhető legszemléletesebb formában felvázolni az éppen harmincéves alapvetés lényegét.

Mint tudjuk, a vírusok vagy a gének legfontosabb célja, hogy replikálódjanak, vagyis hogy elkészítsék-elkészíttessék önnön másolatukat, hogy önmagukat folytonosan újrateremtsék. Ezek az önmásolás lázában égő információs minták azonban időnként egymásra tolulnak, összekeverednek, s ezért nem mindig képesek pontos önmásolatok létrehozására. A különbözőféleképpen torzult másolatok (mutációk) pedig különböző túlélési képességgel, különféle mértékű önmásoló készséggel bírnak. Ez a természetes kiválasztódás, az evolúció alapja.

Richard Dawkins angol genetikus-etológus Az önző gén című 1976-ban megjelent könyvében pendítette meg először, hogy talán nem is csupáncsak a biológiában beszélhetünk evolúcióról, hanem például a kultúrában is. És bevezette a mémek fogalmát, amelyek a vírusok és a gének kulturális megfelelői. Úgy vélte – és ezt elméletének magyar zászlóvivőjétől és továbbmutálójától, a vajdasági származású Sebők Zoltántól idézem –, tehát Dawkins úgy vélte, valójában „a kultúra sem más, mint eltérő gyakorisággal replikálódó információs minták sokasága”. Sebők szerint a vírusokhoz hasonló a gondolat is, mert ha egy gondolat „senkit nem fertőz meg, ha senkit nem késztet arra, hogy továbbadja, akkor az a gondolat a szó igazi értelmében nem létezik”. Vagyis mi mindannyian bizonyos „kulturális információs minták” „hordozói és továbbadói vagyunk”. És sokszor nem csupán „hordozói és továbbadói” – teszem hozzá már én –, hanem félreértői, továbbképzelői, vagyis mutálói, a szellemi evolúció tevékeny részesei is. És úgy vélem, végső soron mindez az érzésekre is érvényes, különösen a társadalmi meghatározottságú életérzésekre. Sőt, valószínűleg az emberi jelenségek egész körére, maradéktalanul.

Mindennek végiggondolásából pedig az irodalomra vonatkoztatva szerintem (!) az következik, hogy mindig az erősebb, jobban szervezett, nyelvileg, gondolatilag és emocionálisan is tökéletesebbre csiszolt mémek („kulturális információs minták”) a legfertőzőképesebbek. És végeredményben nem csupán a továbbgondolásra, hanem még a félreértésre, az öntudatlan elferdítésre is azok alkalmasabbak. A többi zárvány, evolúciós zsákutca.

És most, hogy talán kellő fertőzőkészséggel felruházva sikerült megjelenítenem, hogy mit is jelent számomra a „kulturális antológia” terminus technikus, térjünk vissza az idei Vámbéry Antológia értékeléséhez.

A könyvben, mint minden mémállományban – ezek után talán már nem hat ez túlságosan erős kritikaként –, bizony, szép számmal vannak zárványok, gyenge fertőzőképességű szellemi alkotások. Legalábbis szerintem. Vagyis a kulturális (ön)tudatom szerint. Igazából a fene se tudja, mely írásművek fertőznek meg leginkább. Valójában csak arról számolhatok be, melyek azok, amelyekkel szemben még egy kiadós infekció lehetőségétől sem ódzkodnék. És persze az is megeshet, hogy bizonyos dolgokat félreértek. Persze, a végeredmény szempontjából – tudjuk – mindegy, hogy miféle az értés: egy félreértés könnyen lehet életképesebb, mint egy tökéletes reprodukció.

Elő tehát a farbával! Ábécérendben haladva a következőket húztam alá a Tartalomjegyzékben: Ardamica Zorán és Barak László verseit eléggé vastag vonallal, bár ezeket olvasva még nem tudtam, mihez képest (és ez persze egy újabb szempont a mémek életének vizsgálatához), Bereck József Szüllő úrral készített beszélgetését pedig három felkiáltójellel láttam el, már csak azért is, mert az interjúalany személye a Vámbéry fertőzőképességének talán legfontosabb – de mindenesetre legtartósabban ható – garanciája. Bodnár Gyula jegyzete is tüsszentésre ingerelt, Csehy Zoltán verse pedig egészen más testrészemet ingerelte, és meglehetősen messze vezetett az önreprodukciónak az én koromban már, valljuk be, meglehetősen rögös útján. Fülöp Antal új prózája és Kulcsár Ferenc R. C.-ciklusának versei sem hagytak önmegtartóztatásban, de Mizser Attila és Polgár Anikó opusai is erősen kibillentették terméketlen egyensúlyából szellemi cölibátusra hajlamos szellememet, csakúgy, mint Tőzsér Árpád és Z. Németh István lírába kódolt, ellenállhatatlan kultúrvírus-tenyészete.

No és akit tudatosan hagytam a végére: H. Nagy Péter, akinek a kisesszéje szerény véleményem szerint nemcsak hogy kiemelten epidemikus, hanem – mint utólag kiderült – azzal az erénnyel is büszkélkedhetik, hogy ugyanabba a vírustörzsbe tartozik, mint jelen írásom, amelyet a Vámbéry Irodalmi Kávéház törzsközönségének körében volt szerencsém elterjeszthetni a 2006. év nyári napfordulója utáni első szombat naphajlatán.

(Vámbéry Antológia 2006. Lilium Aurum–Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2006)