Felső-magyarországi iskolatörténetek

Az iskolatörténet „bensőséges” műfaj. Bensőséges abban az értelemben, hogy leginkább az egyes iskolák magánkiadásában, éves összefoglalókban, jelentős évfordulókra összeállított almanachokban találkozni vele. Szerzője általában az adott intézmény pedagógusa, levéltárosa, esetleg irányítója, igazgatója, netán diákja. A közelmúltban napvilágot látott két iskolatörténet különlegessége — többek között — az, hogy a két könyv szerzőjét nem fűzi az egyes alma materekhez a fentiekben vázolt viszony, és hogy az egykor nagy hírű iskolák — sajnos — már a múltéi. A magyarországi evangélikusok két jelentős, ha nem a legjelentősebb iskoláját, líceumát, a pozsonyit és a selmecbányait mutatja be Fukári Valéria, valamint Csáky Károly könyve. Míg Fukári munkája, az Egy régi alma mater a pozsonyi evangélikus líceum és teológiai akadémia utolsó negyven évével (1882—1923) foglalkozik, Csáky Károly csupán egy, de nem elhanyagolható „fejezetet” szentel könyvében (munkája tulajdonképpen lexikon, ezért az idézőjel) a selmeci líceumnak, melynek „régi dicsőségét” az intézmény volt tanárainak bemutatásával idézi meg. Csáky Híres selmecbányai tanárok című könyve és Fukári Valéria munkája több ponton is kapcsolatba hozható egymással. Azon túl, hogy a két említett iskola a honi evangélikusság — a késmárki, lőcsei, soproni társaik mellett — jelentős iskolája volt, mindkettő fogadott külföldi diákokat (elsősorban addig, míg ennek nem volt nyelvi akadálya, és a német volt a tanítási nyelv). A selmeci líceum, de a további helybeli iskolák tanárai közül is többen Pozsonyban tanultak (így például — betűrendben — Cseh Lajos, Homokay Pál, Kanka Dániel, Daniel Lichard, Dr. Masznyik Endre, Pettkó János, Suhajda Lajos vagy Szeberényi Gusztáv), vagy éppen a pozsonyi teológiai akadémia későbbi tanárai (Csecsetka Sámuel, Krupecz István) voltak selmeci gimnazisták.

Csáky Károly könyvében mintegy százhatvan, Selmecbányán működött tanár portréját rajzolja meg. A festői városka a Bányatisztképző 1735-ban történő megalapítása után valódi iskolavárossá nőtte ki magát, elsősorban az említett intézmény Bányászati és Erdészeti Akadémiává (a továbbiakban l. akadémia) való átalakulásának, valamint az evangélikus líceumnak és tanítóképzőnek, illetve a katolikus gimnáziumnak köszönhetően. Csáky röviden ismerteti a Selmecen valaha is fennálló iskolák történetét, ezt követik — a szerző szavaival élve — a kisportrék, amelyek levéltári kutatásokra, többnyelvű forrásokra támaszkodva nemegyszer oldalakon át mutatják be egy-egy tanár életútját, ismertetik fontosabb publikációit, tudományos eredményeit. A selmeci illetőségű (pl. a híres Faller-dinasztia) és a vármegyéből származó tanárok mellett az ország legtávolabbi csücskéből (Nyári Ferenc [1837—1891] pl. azon kevesek egyike volt, akik az Alföldről kerültek a Felvidékre), sőt külföldről is (elsősorban az akadémiára) érkeztek tanerők — tudósok, mérnökök.

Csáky Károlynak köszönhetően nagyszerű tanáregyéniségeket, kutatókat ismerhetünk meg. Az akadémia tanárai közül meg kell említeni Mikoviny Sámuel (1700—1750) világhírű térképészt és matematikust, akinek selmeci háza még ma is áll. Christian Doppler (1803—1853) matematikus és fizikus, a róla elnevezett Doppler-effektus elvének felfedezője éppen a viharos 1848—49-es tanévben tanított itt. Faller Károlynak (1857—1913) nemcsak tanári ténykedése jelentős, de külföldi tanulmányútjairól készített útleírásai is; ő írta a Magyarország vármegyéi és városai sorozat Hont vármegyéről szóló része számára a Fémkohászat című fejezetet. Farbaky István (1837—1928) feltaláló, szakíró és tanár, majd az intézmény igazgatója; az ő érdeme is volt, hogy 1867-től az erdészeket magyar nyelven oktatták (a bányászokat továbbra is németül); az ő igazgatósága alatt több épületet épített, vásárolt és újított fel az akadémia, többek között Schulek Frigyes építész tervei szerint; Farbaky az intézmény Sopronba való költöztetése után is Selmecen maradt. Az akadémián oktatott még Mágócsy-Dietz Sándor (1855—1945) botanikus, tanár, aki a Révai Nagy Lexikona növénytani részének a szerzője. A líceum tanárai közül említést érdemel Boleman István (1795—1882), aki költészettant és stílusgyakorlatot tanított Petőfinek; a költő nagy szeretettel beszélt róla; Boleman 1840-től a pozsonyi evangélikus líceum teológiatanára lett. Ugyancsak az intézmény tanára volt Pavol Dobšinský (1828—1885) szlovák evangélikus lelkész, író, néprajzi gyűjtő. Jezsovics Károly (1834—1924) természettant, Händel Vilmos (1837—1925) pap tanár pedig a lélektant és az esztétikát oktatta Mikszáth Kálmánnak. Mikszáth, a rimaszombati tanítóiról írt vallomásaival ellentétben — mint azt Csáky Károlytól tudjuk — Scholz Vilmoson (1832—1882) kívül más selmeci tanáráról nem emlékezett meg. Scholz német nyelvet és történelmet tanított Mikszáthnak, és egy időben az iskola nagy hírű önképzőkörét, a Magyar Literatúrai Társaságot is vezette.

ĺzelítőt kaphatunk a selmeci tanárok publikációs tevékenységéből is, íme néhány figyelemfelkeltő munka: Czélbalövés mesterséges világítás mellett címmel közölte írását Belházy Gyula 1895-ben, Tomasovszky Imre értekezése — Erzsébet királyné emlékfái a selmeczbányai m. kir. erdőakadémia tanrendjében — 1899-ben jelent meg. Miért vagyunk jók vagy rosszak?— ezt a címet adta „lélektani tanulmánykötetének” (1915) Szitnyai Elek. (Fukári Valéria könyvében tallózva a pozsonyi líceum tanárának, Thomay Bélának A születésnap jelentősége az ókori népeknél címmel tartott székfoglaló értekezése veheti fel a versenyt a fentiekkel.) A könyv nagy érdeme, hogy hivatkozik a mai Selmecen fellelhető régi emlékekre. Csáky Károly, mint az a képanyagból is kitűnik, alaposan bebarangolta a várost. A kisportrékon kívül a még fellelhető régi iskolaépületekről, egyik-másik tanár egykori lakhelyéről, valamint a Selmecbánya temetőiben eltemetett tanárok síremlékéről készült fényképeket is közöl. A lexikont magyar—szlovák helységnévtár zárja.

Fukári Valéria Egy régi alma mater című könyvének borítóján a pozsonyi evangélikus líceum Alpár Ignác által tervezett és 1896-ban átadott, tekintélyt parancsoló Védcölöp úti épületének reprodukciója áll. Maga a líceum és a hozzá kapcsolódó teológiai akadémia múltja, hagyományai is figyelemre méltóak. A monográfia első fejezeteiben betekintést nyerhetünk a Bécs és Budapest ölelésében, a két város jótékony kulturális, szellemi, gazdasági hatása alatt álló Pozsony életébe, olvashatunk a 19. és 20. század fordulójának politikai, közjogi és társadalmi reformjairól és azoknak a városra gyakorolt hatásáról. Fukári Valéria munkája külön fejezetben tárgyalja az 1607-ben alapított pozsonyi líceum történetét, melyet (Bél Mátyásnak és a későbbi igazgatóutódoknak köszönhetően még a 18. század végén is) a magyarországi evangélikus tanintézetek az anyaiskolájuknak tekintettek; szól az iskola fölépítéséről (egy teljes oktatási rendszert foglalt magában, a 19. század második felében aztán különvált a három fokozat: az eredeti tanintézet középfoka, gimnáziumi része vitte tovább a líceum elnevezést, a felső fokból szerveződött a teológiai akadémia), pedagógiai irányultságáról, a működését befolyásoló központi rendeletekről, tantervekről.

Képet kaphatunk arról, milyen oktatási-nevelési rendszer szerint tanítottak-tanultak az iskola tanárai, diákjai. Nem csak az „általános műveltség” megszerzését, hanem az önálló gondolkodásra nevelést is igen fontosnak tartották. Az idegennyelv-oktatásban azonban — érthető módon — a szövegek memorizálására helyezték a hangsúlyt. A könyvben tárgyalt korszak első felében a szlovák nyelv és irodalom kötelező tantárgy volt mindazoknak, akik (maguk a diákok vagy szüleik) a tanév kezdetén jelezték ebbéli szándékukat. A líceum diákjai a magyarórákon a kor legelismertebb magyar szakemberei által írt tankönyvekből tanultak — a poétikát és a retorikát például Négyessy László művei alapján (aki legjelesebb tanítványai, Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső révén vált közismertté). A tanrendben olyan, egzotikus nevű tantárgyak is helyet kaptak, mint például a slöjd, vagyis a kézimunka. Télen a diákok a tornaóra keretén belül korcsolyáztak az intézet nagy udvarán, vagy — a testmozgás egy, a mai iskolai oktatásban szokatlan formájának — a vívásnak hódoltak, amely föltételesen kötelező tantárgynak számított.

A líceum pályázatok, versenyek meghirdetésével buzdította önművelésre diákjait. Régi hagyomány volt, hogy az intézményben más, nem evangélikus, illetve nem protestáns felekezetűek is tanultak, ezért az illető felekezeti egyházak megbízásából egy római katolikus hitoktató, egy ortodox és egy neológ izraelita vallástanító működött a tanintézetben. A líceum rendkívüli népszerűségnek örvendett, a felső-magyarországi családok nagy részénél hagyománynak számított, hogy gyermekeiket ide küldték (de érkeztek diákok — az 1882/83. tanévben például — Svájcból, Sziléziából, Oroszországból, sőt Mexikóból is). Sokan a teológiai akadémiával közös alapítványok — az alumneum (tápintézet) és a konviktus végett keresték fel az iskolát, mert ez utóbbiban a diákok gondos felügyelet alatt voltak, és szigorú erkölcsi nevelést kaptak. Az intézmény támogatási rendszere különben is kiemelkedő volt a maga korában, a nagylelkű támogatók adományainak is köszönhetően, sőt, maguk a tanulók önsegélyező intézetet hoztak létre.

A líceum az évszázadok során páratlan gazdagságú gyűjteményekre tett szert, melyeknek őrei és létrehozói is a tanárok voltak. A hagyományos iskolai szertárakon kívül például régiséggyűjteménye és 1910-től ún. filológiai múzeuma is volt. A könyvtár és levéltár mintegy kétszáz éves gyűjtőmunka eredménye. Mindkét gyűjtemény szerencsésen átvészelte a történelem viharait, ma a tudományos kutatás nemzetközileg is számon tartott intézménye. A régi könyvnyomtatványok között könyvritkaságok, a világon egyetlen példányban fennmaradt kiadvány is található itt. Híres volt az éremgyűjteménye is, amelyet Győrik Márton (1848—1924) tanár rendszerezett; a korabeli Magyarországon csak három ennél nagyobb létezett. Fukári Valéria könyvének segítségével betekintést nyerhetünk a líceum pezsgő (diák)életébe is: hagyománya volt az iskolai színjátszásnak, nyelvművelő társaság, gyorsírók társulata, zeneegylet, daltársulat, magyar és német önképzőkör működött az iskolában, melynek diákjai sportjátékokban, különböző versenyeken vettek részt; évente megrendezésre került a majális. Ennek a jól működő, kitűnő eredményekkel és diákokkal büszkélkedő iskolának vetett véget az új állam (létrejötte).

Az utolsó évek című fejezetet olvasva az iskola tudatos leépítésének és „magyartalanításának” lehetünk tanúi. Fukári Valéria a líceumi levéltár anyagából nemrégiben előkerült vaskos kéziratos kötet és melléklete (az 1918 és 1923 közti időszak tanári értekezleteinek jegyzőkönyvei) alapján rekonstruálta ezeknek az éveknek a történéseit: Hirschmann Nándor igazgató igyekezetét a magyar líceum megmaradásáért, a tanárokat és a diákokat egyaránt sújtó létbizonytalanságot, több jeles német és szlovák egyházi személyiség (köztük több volt líceista) kiállását az egyházi autonómia és — ezen belül — a nagy múltú tanintézet sértetlenségéért. Az iskola, amely 317 éven át dacolt az idővel, ha kellett (mint Mária Terézia idejében) a feljebbvalóival is, 1923-ban megszűnt, és reálgimnáziummá „szerveződött át”.

Fukári Valéria könyvének egyik — talán legérdekesebb — részében, a Visszaemlékezések című fejezetben több későbbi jeles személyiség, egykori líceista emlékiratai, naplórészletei, visszaemlékezései olvashatók. A szerző Schöpflin Aladár (1872—1950) kritikus, irodalomtörténész, író, műfordító (előbb líceista, majd teológus), Carl Eugen Schmidt (1865—1948), a későbbi pozsonyi esperes és teológiai tanár, id. Limbacher Rezső (Peéry Rezsőnek — aki maga is líceista volt — az édesapja), a líceum intézeti orvosa, majd egészségtani oktatója mellett Štefan Krčméry (1892—1955) diákéveivel kapcsolatos írásaiból válogat. Megtudhatjuk, hogy a jeles szlovák irodalomkritikus és -történész, szerkesztő, költő, műfordító (elsőként fordította szlovákra Ady Endre verseit) Krčméry hagyatékában fönnmaradt egy hoszszabb kézirat, melyben tíz, sűrűn gépelt oldalon a tanárait idézi fel.

A teológiai akadémia 1882-ben alakult, amikor is a régi pozsonyi teológiai intézet kivált a líceumból, és A magyarhoni ágostai hitvallású egyetemes egyház teológiai akadémiája néven központi, országos tanintézet lett. Az intézmény a hittudományi felkészítés mellett filológiai képzést, bölcseleti, lélektani és pedagógiai műveltséget is nyújtott hallgatóinak. E sokoldalú képzés ékes bizonyítéka a hallgatók által szerkesztett és írt, Gondolat című folyóirat, amelyet a későbbi híres filozófus, Böhm Károly alapított akadémista korában. A csehek által megszállt Pozsonyból a tanárok túlnyomó többsége Budapestre menekült. Az akadémia itt működött tovább 1923-ig, ez után pedig beolvadt a pécsi egyetem Sopronban felállított hittudományi karába.

Az Egy régi alma mater című könyv Függelékében példás (betű)rendben sorakoznak a líceum igazgatói és tanárai, illetve az életpályájukról készített portrék. A számos kiváló pedagógus közül álljon itt néhányuk neve: Hamvas József (1871—1948), Hamvas Béla író édesapja; német és magyar nyelvet, valamint görögpótló magyar irodalmat tanított. Kámory (Krump) Sámuel (1830—1903) a selmecbányai és az ozsgyáni gimnáziumban tanult, majd Selmecen bölcseleti és jogi tanulmányokat is folytatott. Mintegy 18 nyelvet tudott, eredetiből lefordította a teljes Bibliát, a Koránt, fordított az ókori arab költészetből, latin nyelven összeállította a szanszkrit, a perzsa, az arab és más nyelvek lexikonát. Markusovszky Sámuel (1849—1913) latint, görögöt és lélektant tanított, a líceumi könyvtár egyik őre volt; az ő monográfiája (A pozsonyi ág. hitv. ev. Lyceum története. Pozsony, 1896) mindmáig az egyetlen feldolgozása a líceum történetének (az 1880-as évekig bezárólag). Michaelis Vilmos (1829—1905) német és görög nyelvet tanított; lefordította németre Ortvay Tivadar Pozsony város története című hatkötetes (alap)művének négy kötetét. Schrödl József (1865—1918) történelmet, görögpótló irodalmat és latint oktatott; elkészítette a líceum kézirattárának katalógusát, amely a líceum levéltárában máig a kutatás fő segédeszközéül szolgál. Fukári Valéria könyvét gazdag jegyzetapparátus zárja. Alapos kutatómunkájának köszönhetően egy megbízható művelődéstörténeti monográfia született meg, mely minden tudományossága mellett olvasmányos és érdekfeszítő is.

Csáky Károly és Fukári Valéria könyvét olvasva az ötlött fel bennem, hogy talán érdemes lenne összeállítani a híres selmecbányai, illetve pozsonyi diákok lexikonát. Hogy érdemes és érdekes, erre bizonyítékul szolgálnak az előbbiekben felsorolt nevek.

B. Mánya Ágnes