Fekete epe

„Korunk egyik vezető népbetegsége a depresszió.” Manapság a legkülönfélébb helyeken hangzik el eme — könnyen alátámasztható — kijelentés, orvosi szaklapoktól ismeretterjesztő kiadványokon át a DVD-magazinokig terjed a skála. (Az utóbbiak pl. Az órák című, nagysikerű film kapcsán visszhangozzák az idézetet.) Általános vélekedés szerint a neurotikus vagy pszichotikus valóságfelfogás és a művészi látásmód olykor rokonítható egymással, hiszen mindkettő intenzívebb az átlagos percepciónál (ennek a tapasztalatnak ad hangot pl. Lionel Trilling Művészet és neurózis című híres esszéje). De vajon minden esetben betegségnek tekinthető-e az egyensúlyzavar, a hangulatingadozás…

Eme kérdés árnyalásához remek támpontokat nyújt Földényi F. László Melankólia című könyve. A szerző ugyanis rendkívül szerteágazó anyag segítségével mutatja be azt a folyamatot, melynek eredményeként a melankólia kifejezést a 19. században a depresszióval azonosítják, majd az eredeti elnevezést végleg (?) e fogalommal cserélik fel. A vizsgálódás szempontjából kitüntetett jelentőségű a romantika kora, hiszen ebben az időszakban a melankólia és a zsenialitás feltételezik egymást. A kedély állandó ingadozása, a mélabú, amely a vígság orcáját ölti, olyan remekműveket inspirál ekkor, mint pl. Keats verse A melankóliáról:

„jaj, mert bár járd a Vígság templomát,

szentélyét fátylas Mélabú üli”.

A 19. század derekán a melankólia összekapcsolódik egy olyan fogalommal is, melynek óriási jelentősége van a modern líra történetében: a spleennel (a világfájdalommal). Baudelaire, akinek életét legendák övezik, és akinek depresszióra való hajlama köztudott, négy verset is írt e címen, korszakfordító kötetének, A romlás virágainak első ciklusa pedig — a Spleen és Ideál — a költemények tudatos egymás mellé helyezésével egyfajta hullámmozgást érzékeltet. A Spleen (IV.) beszédszituációja átfogja a környezet és a lírai én állapotát, a szorongást testi-lelki folyamatként viszi színre:

„— És hosszú gyászkocsik, se dob, se

zeneszó más,

vonulnak lassan át a lelkemen; s tovább

sír a megvert Remény s a zsarnoki

Szorongás

koponyámba döfi fekete zászlaját.”

A romlás virágainak második tervezett címe Les Limbes volt. A szót, melyet „Pokoltornáca”-ként fordítanak — katolikus teológiai értelme mellett — a 17. század vége felé használni kezdték bizonytalan, szorongásos lelkiállapotok vagy nehezen meghatározható lelki és szellemi régiók jelölésére is. Baudelaire szerint a Les Limbes „a modern ifjúság vívódásait és melankóliáit (lett volna) hivatott kifejezni.”

A magyar olvasóban az egyensúlyvesztés kapcsán szinte mindennapi természetességgel ötlik fel József Attila neve és mindaz, amit e név jelent: tragikus életút, kiemelkedő teljesítmény, depresszív hangoltság és irodalmi látásmód összefonódása. (A Miért fáj ma is című kötet gyűjtötte össze legutóbb a költő olyan írásait, amelyekben pszichológusként elemzi saját állapotát, s ezeket egészítették ki a szerkesztők az öngyilkosságba torkolló válság szakszerű értelmezéseivel.) Az irodalomtörténészeket azonban leginkább József Attila kései versei gondolkodtatják el, melyek a személyiség megosztottságát érzékeltetve líratörténeti fordulópontot is jeleznek. A Ki-be ugrál című 1936-os verset Bak Róbert, a költő kezelőorvosa a pszichózis áttöréseként értelmezte, hiszen/másfelől a szöveg meg is fogalmazza az én tünékenységét, fenyegető feloldódását:

„… Ezen a világon

nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam:én,

az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

amig elkészül ez a költemény…”

Könyörtelen tény, hogy ami József Attila esetében az egyik oldalon súlyos veszteséget jelent — a szerző betegsége, korai halála —, az a másik oldalon — a lírai nyelv megújításában — számottevő nyereséggel jár.

A fenti gondolatmenet ilyen formában természetesen nem szerepel Földényi F. László könyvében (József Attila neve talán elő sem fordul a nagylélegzetű esszében). A Melankólia ugyanakkor a fogalmi kereteket szétfeszítő, a test és lélek egységét reprezentáló jelenséget úgy járja körbe, hogy közben felnyitja annak több évezredes értelmezéstörténetét. Földényi a mítosz, a filozófia, a teológia, a művészet és az orvostudomány aszimmetrikus diskurzusait olyan történeti konstrukcióba ágyazza, mely lehetővé teszi a melankólia ideológiai feltételezettségének reflektált bemutatását. E vizsgálat többek között arra derít fényt, hogy „Az emberi tényező rendszerezhetetlen”. A humánantropológia következetes védelmezése helyenként polémiába torkollik: a szerző a természettudomány objektivizmusát próbálja leleplezni. Pl. „A nyelvhasználat int arra, ami a tudományt nem foglalkoztatja: a melankólia a létezés mélyebb (és nehezebben követhető) öszszefüggéseire utal, mint a depresszió. Éppen ez a határtalanság zavarja a tudományt, amely bekeríthetőnek véli az ember mind kijjebb tolódó horizontjait — a létértelmezés végül is nem diagnosztizálható.”

Érdemes tehát óvatosabban kezelnünk a kérdést: az egyensúlyzavar nem feltétlenül betegség, mint ahogyan a melankólia és a depresszió sem mindig szinonim fogalmak. A fenti három versrészlet bár valóban értelmezhető egy-egy „beteges elme” megnyilvánulásaként, a hozzájuk társítható poétikai szemlélet azonban már kevésbé (a romantika megváltozott hagyománykezelése, a modernség attitűdjének kivetítése, az utómodern szubjektum válsága). A szóban forgó könyv megkerülhetetlen érdeme, hogy folytonosan átrendeződő rálátást biztosít e dinamikára, éppen azáltal, hogy nyitva hagyja, élővé teszi a „történet” kezdetét jelentő arisztotelészi dilemmát: „Miért, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában vagy a politikában vagy a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak?”

Földényi F. László nagyszabású esszéfüzérének harmadik, bővített kiadása a Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot, impozáns kivitelben. A több generáció számára is kanonikus értékű olvasmányt számos európai nyelvre lefordították, a szerző teljesítményét rangos kritikusok méltatták. Egyikőjük (Ulrich Horstmann) megállapítása eszmefuttatásunk végére kívánkozik: „Az egyes korszakok vagy képviselők megítélésében az olvasónak más véleménye is lehet. Ám éppilyen vitathatatlan, hogy Földényi panorámája … még a szangvinikusakat is olvasásra csábítja.”

H. Nagy Péter