Féja Géza

Talán véletlen, de mindenképpen érdekes egybeesés, hogy az uniós csatlakozás előtti napokban három esztergomi intézmény neve megváltozott. A Szabadidőközpont Bajor Ágost, a Sportcsarnok pedig Pézsa Tibor nevét vette fel. A kertvárosi Közösségi Ház neve is módosult, rövidült, bár megtartotta régi névadójának, Féja Gézának a nevét.

Bajor, Pézsa, Féja! Mindhárman országos hírességek, akik sok szállal kötődnek Esztergomhoz, illetve Esztergom-kertvároshoz. Mégis, sokszor tapasztalom, hogy főleg a fiatalabbak értetlenül néznek e nevek hallatán. A múlt század neves személyiségei számukra ismeretlenek. Egy rövid sorozat első részeként ismerkedjünk most meg Féja Géza íróval.

1900. december 19-én született, Bars megyében, Szentjánospusztán. 1919-ben Léván érettségizett, 1920-tól menekültként a budapesti egyetem magyar-német szakos hallgatója lett, az Eötvös-kollégium tagja. 1922-ben jelent meg első verse a kor egyik legrangosabb irodalmi folyóiratában, a Nyugatban. 1923-ban Szabó Dezső vonzásába került, az Auróra, majd az Élet és Irodalom munkatársa volt, ahol főként tanulmányokat közölt. Tanulmányai elvégzése után elsősorban, mint irodalmár tevékenykedett: író, költő, szociográfus, újságíró, kritikus és szerkesztő is volt.

1924 és 1931 között a szaléziánusok vezetése alatt álló, esztergomtábori Fiúnevelő Intézet óraadó tanára, 1927-től igazgató-helyettese. Kisugárzó hatású személyiség volt, jó szónok és szervező. Szociális érzékenysége nem talált volna jobb gyakorlóterepet, mint az esztergomtábori intézet.

1929-33 között Bajcsy-Zsilinszky Endre belső köréhez tartozott, az Előőrs, a Kohó, és a Szabadság című lapok munkatársa, szerkesztője volt. 1933-tól fokozatosan eltávolodott Bajcsy-Zsilinszkytől, s Zilahy Lajoshoz közeledett. Részt vett az Új Szellemi Frontban. 1937-ben csatlakozott a Márciusi Fronthoz, ugyan ebben az évben jelent meg egyik legfontosabb alkotása, a Viharsarok című szociográfiája. A könyvet elkobozták, Féját állásából elbocsátották, és kéthavi fogságra ítélték. 1939-ben a jobboldali Magyarország munkatársa lett. 1945-56 között Békéscsabán élt, kirekesztődött az irodalmi életből, könyvtárosként dolgozott. 1956. november 1-jén viszszatért Budapestre, ahol a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. 1960-tól a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos főmunkatársa volt. 1966-ban József Attila-díjat kapott. 1978. augusztus 14-én halt meg Budapesten.

Emlékét Esztergom-kertvárosban utca, és a róla elnevezett Közösségi Házban Kálvin Pál alkotása, egy fából faragott dombormű őrzi.