Fábry posztjának az örököse

Lehet, hogy csak a véletlen, ám érzésem szerint inkább az irányított véletlen okozta, hogy Szeberényi Zoltán kismonográfiája éppen Turczel nyolcvanötödik születésnapjára jelent meg, „hisz annak okát, hogy róla eddig nem írtak, csak találgatni lehetne… Talán túl nagy a presztízse, irodalmáraink szinte egy szálig tanítványai voltak, vagy az életmű rendhagyó volta, tematikai sokrétűsége riasztotta irodalomtörténészeinket?” — kérdezi Szeberényi. Holott, amint állítja: „Kevés olyan kérdése lehet nemzetiségi irodalmunknak, főként a két háború közötti időszak irodalmának, amelyre Turczel Lajos műveit megkerülve választ lehet adni. Munkássága átíveli a harmadvirágzás néven emlegetett időszak történetét a kezdetektől napjainkig. Eredményeivel, kritikusi véleményével, irodalomszemléletével vitatkozhatunk, de munkásságát megkerülni nem lehet.”

Nos, ami késik, nem múlik, itt az első Turczel-monográfia. Aligha egy rövid recenzió célja lehet, hogy elemezzük-kritizáljuk, itt csak egy-két szubjektív impresszióra futja. Először is: ugyan mi lehet az oka, hogy a cseh/szlovákiai magyar literatúra reprezentánsai (Turczel, Fábry stb.) a publicisztikával párosuló „gondolati” irodalom „szent emberei”, ahogy egy rádióműsorban elhangzott, éppen Turczel (de még inkább elhangozhatott volna Fábry) apropóján?

Közhelyeknél többel aligha tudnánk e kérdést megválaszolni, ám Szeberényi kismonográfiájából is nyilvánvaló, hogy a kétszer is a semmiből indult cseh/szlovákiai magyar irodalomnak éppen az effajta építkező-szervező-nevelő literátusokra volt elsősorban szüksége, nem a lírára, nem a drámára, nem a regényekre. S ha adott a szerep, előbb-utóbb megtaláltatik hozzá a színész is. Az első köztársaságban Fábry — főművével, A vádlott megszólallal s reprezentatív műfajával (a műfaj neve: antifasizmus) —, a harmadvirágzás idején meg Turczel: reprezentatív művével, a Két kor mezsgyéjénnel. E két „szent embernél” s e két opusnál többet irodalmunk ötven-hatvan év alatt nem produkált, legföljebb az utóbbi tíz-húsz esztendőben kezd a panoráma bővülni (Tőzsér, Grendel stb.), noha még Tőzsérnél is a szervező-esszéistáé a főszerep. Ám hogy ez utóbbiak (ahogy minden más írástudó az utóbbi fél évszázadban) Turczel-tanítványok (ahogy Turczel viszont egyértelműen Fábry-tanítvány, pontosabban Fábry posztjának az örököse), az is, gondolom, mindennél többet mond. Hisz ha kitágítjuk oda és vissza e gondolatot, akkor talán az is kijön belőle, hogy a nyolcvanegynéhány esztendős felvidéki magyar irodalom abszolút gyújtópontjában épp a 85 esztendős Turczel Lajos áll. Ha terünk engedné, tovább játszhatnánk e szimbólumokkal, azzal például, hogy Turczel (alig tizennégy hónapos különbséggel) egyidős a cseh/szlovákiai magyar irodalommal-társadalommal.

Szeberényi monográfiájából az is kiderül persze, hogy Turczel Lajos irodalmi munkássága csupán egy része az életműnek. A másik, talán még fontosabb rész: az irodalomszervező tevékenység. Hisz ’48 után legalább olyan reménytelen s így hősi munka volt a semmiből irodalmat teremteni, mint ’18 után. E sorok írója személyes tanúja volt ennek a Nyolcak-antológia kapcsán. S talán abban is a Turczel keze keresendő, hogy épp ekkor kezdődött irodalmunk felnőttkora. Mindez a kismonográfia kapcsán jut eszembe, s bizonyosan igaz: „Csak a kiválasztottaknak adatik meg, hogy egy hoszszú élet keretében azt tehessék, ami életük értelmét jelenti, ami nem teher, hanem az öröm forrása számukra. Turczel Lajos minden bizonnyal közéjük tartozik.”

Cselényi László