„Ezért megköveznek!”

Az olaszok, ha igazságtalanságot tapasztalnak, fellázadnak Ön sokat beszél a modern művészet válságáról. A társadalom is válságban van?

Digitális korban élünk, a technika rohamtempóban fejlődik. Elég, ha belegondolunk, hogy hamarosan eltűnik a CD is, más lép a helyébe. A kulturális változások a társadalmat is megváltoztatják. És minden változás félelmet, bizonytalanságot, szorongást szül. Az ipar látványos fejlődése csak félig-meddig pozitív, árnyoldalai is vannak, amelyekre most kevesen gondolnak. Egyszer keményen megfizetünk a technikai tökély hajszolásáért.

Olaszországban az utóbbi 12 évben egy kormány sem bírta 4 évig. Milyen a jelenlegi helyzet?

A belpolitikai helyzet rendkívül nyugtalanító. Az ország szerintem most van a mélyponton, a demokrácia a II. világháború óta most mutatja legsötétebb oldalát Olaszországban. A kormánytagok arra használják fel hatalmukat, hogy a törvényeket saját igényeikhez igazítsák. Szinte minden határozat hátterében szűk csoportérdek áll. Hangsúlyozom, én nem rájuk szavaztam! Aggodalommal tölt el, amit látok, mert imádom Olaszországot, sehol másutt nem tudnék élni. Bízom benne, hogy a választók is nyitott szemmel járnak, és legközelebb jobb lóra tesznek. A pártok számára szintén akad tanulság, mert az egyik párt győzelme azt jelenti, hogy a másik nem volt eléggé meggyőző.

Önt a szakma komoly szövegmágusnak tartja. Hajlandó lenne választási szlogeneket írni annak a pártnak, amelyre szavazni készül?

Nem. Erre megvannak a szakemberek, az ő dolguk, hogy „eladják” a pártok programját. Másfelől az én politikai irányultságom nyílt titok, ezért örömmel tölt el, ha egy-egy kampánybeszédben idéznek tőlem. Erre nemegyszer volt példa.

Optimista az ország jövőjével kapcsolatban?

Szerencsére nem ismerem a „peszszimizmus” szót, inkább realista vagyok. Tudom, hogy nehéz időszak elé nézünk, de azt is tudom, hogy erős nemzet vagyunk. Az olaszok válsághelyzetben nem esnek kétségbe, megpróbálnak felülkerekedni a gondokon. Szívósak, tisztában vannak jogaikkal, általában jól reagálnak a fontos pillanatokban, és ha igazságtalanságot tapasztalnak, fellázadnak. Persze nem fegyveres felkelésre gondolok, békés ember vagyok...

Olyan, aki békésen, ám azért hangosan foglal állást bel- és külpolitikai kérdésekben. Miért fontos ez Önnek?

Talán azért, mert emocionális beállítottságú vagyok, inkább érzem, mint értem a világot. Mélyen átérzem a problémákat, legyen az az olasz kulturális minisztérium kultúra ellenes intézkedése vagy az éhező afrikai gyerekek látványa. És ami a szívemen, az a számon. Ha úgy tetszik, felhasználom ismertségemet a cél érdekében. Ilyenkor nem a művész, hanem az egyszerű, mezei polgár szól belőlem. A szórakoztatóiparban kevesen teszik meg ezt, mivel attól félnek, árt a karrierjüknek. Én kakukktojás vagyok. Amerre járok a világban, mindenütt szíven üt a nyomorúság. Afrikát csak azért említettem külön, mert sokat merítek az afrikai zenéből, és úgy érzem, tartozom ennyivel ennek a csodálatos kontinensnek. A szenvedés talán azért üt ennyire szíven, mert a Vatikánban születtem. Apám ott dolgozott.

Életrajzi ihletésű írásaiban sokat emlegeti a vatikáni gyermekkort. Olyasmit is olvastam, hogy négyévesen a pápát tartotta édesapjának.

Igen, ráadásul egy nagy családi összejövetelen jelentettem ezt ki! Mindenki meg volt győződve róla, hogy pap lesz belőlem. Ha egy kisgyerek a lépcsőházból egyenesen az emléktárgy-árusok standjai közé lép, és egész nap a pápát ábrázoló szuveníreket nézegeti, könnyen „átkattan neki”. Napjaink popsztárjait szerintem nem sok választja el a papoktól.

A papok mit szólnak ehhez a véleményhez?

Nem mondogatom előttük, és gondolom, nem is érdekli őket. A fiatalok keresik a szellemi értékeket, és az egyszerű, közérthető üzenetekre vevők. Szinte szentként tisztelik kedvenc előadójukat, akit pedig nem szeretnek, arra úgy tekintenek, mint az ördögre.

Az a rész sem tetszene a papoknak, ahol a római Szent Péter Székesegyház és egy felkapott diszkó hasonlóságát fejtegeti. Mindkettő előtt sorok kígyóznak, mindkettő tömve van színes üvegekkel, amelyeken át behatol a fény.

És mindkét helyen zene szól. Örülök, hogy megragadta figyelmét ez a párhuzam, sokat kaptam a fejemre érte. Nem a levegőbe beszélek, mindkét közeget jól ismerem. Amikor 14 évesen először léptem be egy diszkóba, azt az áhítatot éreztem, amit egy templomban. Minkét helyen rítus folyik. Mivel társadalmunkban egyre kevesebb helye van a templomi szakralitásnak, az ember viszont szakralitásérzék nélkül elveszett lélek, a fiatalok ösztönösen keresik ezt a dolgot, és a rave partikon találják meg. A zene nem csupán szórakoztat, a zene élvezeti cikk, az élvezet pedig összefügg a misztériummal. Lelki dolog. Olaszországban egy időben be is voltak tiltva a rave partik. Nem véletlenül.

Pár éve nagy sláger volt egy „God Is a DJ” című dal...

Igen, erről van szó, bár az én felfogásomban nem isten, hanem a papok szerepét töltik be a lemezlovasok. Hű, hagyjuk abba, mert ezért odahaza megköveznek...!