Európai Fotóhónap – kezdetben vala a sötétség…

Az egyre ismertebbé váló fenomén, a Fotóhónap gyökereit kutatva a tények halmazából előtűnik egy szerény, ámde számunkra annál fontosabb adat – az, hogy 1990-ben Pozsonyban rendezték az elsőt.

Úgy két évvel ezelőtt bizonyos Václav Macek urat – aki civilben fotóművész és a képzőművészeti főiskola oktatója – arról faggattam, mi késztette őt, illetve néhány megszállott társát arra, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra európai szintű rendezvényt varázsoljanak a világnak ebbe a szegletébe, mely az európaiságtól másfél évtizeddel a vasfüggöny felszámolása után is elég messze van?

„Hát éppen ez az – válaszolta –, a határokat lassan felszámoljuk, s ezért itt az ideje, hogy megmutassunk magunkból valamit, kifelé…”

Ez sikerült is; olyannyira, hogy a művelt világ 1990-től cseh és szlovák fotográfusok sorát fedezte fel magának. Ez persze megfordítva is érvényes – a külhoni kiállítók képei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy világnézetünk horizontja másfél évtized alatt fényévekkel táguljon, s a jó példán felbuzdulva Európa több metropolisza is csatlakozott a kezdeményezéshez. ĺgy vált a Fotóhónap európaivá, s bár sablonosan hangzik, a fotó az európai népek közös nyelvévé.

Eszmefuttatásom végén lehetetlen kihagyni a kínálkozó poént, hogy a Fotóhónap – miként a Világmindenség is – a kezdeti sötétségből keletkezett; fennmaradni pedig azért tudott, mert látta az Úr, hogy jó…

Közös célok felé

Az Európai Fotóhónap első közös projektje a Mutációk címet viseli. Előzményéről tudni kell, hogy a kiállítás-sorozat kizárólag olyan fotóművészek alkotásait mutatta be, akik fotográfiai szemlélet és technológia terén is az újat, a szokatlant kutatják, s munkásságuk akár mérföldkőnek is tekinthető. A Bécsben 2006. májusában ülésezett szakbizottság döntése értelmében Németországot Beate Gütschow, Luxemburgot Elizabeth és Carine Krecké, Franciaországot Philippe Ramette, Olaszországot Eva Frapiccini, Oroszországot az AES+F csoport, Ausztriát Nina Dick, Szlovákiát pedig Marek Kvetán képviselhette. Mivel egymástól teljesen függetlenül alkotó, más-más irányvonalat képviselő fotósokról van szó, a tisztelt nagyérdemű Európa hét nagyvárosában átfogó képet kaphatott mindarról, ami az ezredelő fotóművészeit foglalkoztatja, mozgatja. A végeredmény a XIX. század festészetének forradalmát idézi, amikor is a művelt világ rádöbbent arra, hogy a látottak élethű megörökítése még nem feltétlenül vezet el a hitelességhez. Mivel a fotográfiát a valóság minden művészeti ágazatnál jobban köti – hiszen elsősorban az adott pillanat egy törtrészének megörökítéséről szól –, a művészek a digitális technikát, illetve a számítógépes képfeldolgozást hívják segítségül, hogy hitelessé tegyék a soha meg nem történt dolgokat. ĺgy eshet meg, hogy Beate Gütschow képeiről olyan tájak – elsősorban városok – köszönnek viszsza ránk, melyek a XVII. századi festők törekvéseit idézve a tökéletesség, a harmónia érzetét keltik, ám a valóságban nem léteznek. Az orosz AES+F csoport kommersz reklámfotókból összevágott képei arra a „lélekrablásra” figyelmeztetnek bennünket, melynek a fogyasztói társadalmak lakói nap mint nap ki vannak téve. Nina Dick és Marek Kvetán digitális képmontázsai egy valóságot tárnak fel, melyről érezzük, hogy akár létezhetne is, de mégsem, míg a luxemburgi Krecké nővérek Hollywood álomvilágát festik még álomszerűbbre. A legnagyobb átverést mégis a francia Philippe Ramette követi el a szemlélővel – olyan momentumokat örökít meg, melyek nem történhettek meg, hiszen képein minden ellentmond a józan ész és a fizika törvényeinek. A számítógépes grafika csodákra képes – állapítja meg a szemlélő, s meg is marad ebben a hitében mindaddig, míg ki nem derül: mindegyik fotó egy-egy gondosan előkészített, rendhagyó fizikai kísérletet örökít meg. A lehetetlen és a realitás határai tehát korántsem annyira biztosak, mint azt hisszük.

Végezetül szót kell ejtsek Eva Frapiccini felvételeiről, melyek olyan helyszínekre – olasz városokba – kalauzolnak el bennünket, melyekben úgy húsz évvel ezelőtt gyilkosságok történtek. A technika adta lehetőségeket mesterien kihasználva, a fókuszpontok eltolásával arra az üres térre irányítja a szemlélő figyelmét, melyben az áldozatot meggyilkolták. Egyedülálló próbálkozás az idősíkok megidézésére, melyekről tudjuk, hogy az ember számára átjárhatatlanok – egyelőre.

A Mutations 1 kiállítás a tökéleteshez közelítő keresztmetszetét adja a kortárs fotográfiának, mégpedig Moszkvától Párizsig, ami azért jelentős földdarab. Érdemes lesz odafigyelni, mi újat fog tudni felhozni az elkövetkező években.

Vihar előtti csend

Visszatérve a Pozsonyban látható kiállításokhoz, ezen a helyen szeretném kiemelni Pedro Alvarez spanyol fotográfus kiállítását, mely a szívemhez egy, oly közel álló témát mutatott be – a Csendet.

„A képeknek, hogy hatásuk legyen, a csend lenyűgöző erejével kell hatniuk; olyan ez, mint a tenger vihar előtt…” – idézte Luc Tuymans gondolatait a kiállítás kurátora, s szavakkal jobban ki sem fejezhette azt az érzést, melyet e képek keltenek a szemlélőben. Valamennyi a tenger partján vagy a tengeren készült, mégpedig abban a pillanatban, amikor a Nap lenyugszik, a színek és a kontrasztok utoljára fellobbannak, s a valós és a valótlan egybeolvad. Különös dialektika ez, mely az imagináció és a valóság, a nyugalom és a feszültség határára viszi a szemlélőt; az elemek és az ember viszonyának feltárása során a fotós eljut ahhoz a felismeréshez, hogy az egész életet meghatározó dialektikából egyetlen kiút van – a tökéletes külső és belső Csend egyidejű megvalósítása.

A művészi szabadság nem szokványos megélésének jegyében született a francia Nathalie Latham háromperces videója, melyet Vízbe beszélni címmel vetítettek az SZNP téri kiállítóközpontban. A képkockákon különböző arcok jelentek meg, melyek egy vízzel teli üvegedényre hajolva mondták el gondjaikat. Kínaiak, akik a rendszer kegyetlenségéről, embertelenségéről vallottak ekképp – de szavaikat a víz elnyelte.

A „nagy szellemi utazóknál” maradva emelném még ki a kiállítások sokaságából Hannes Wallrafen holland fotográfust, aki a XX. század hetvenes éveiben még a szociálisan angazsált fotográfia elkötelezett híve volt, majd a kilencvenes évek elején megteremtette a „beállított csoportos portré” műfaját. 1992-ben adta ki híres könyvét Egynapos kirándulás Macondóba címmel, melyben a Száz év magány álomvilágát igyekezett megörökíteni; a könyvhöz maga Marquez írt előszót. Ma Wallrafen a fénnyel írt történetek egyik legnagyobb mesélője, képeivel a társadalmi különbségekre és szociális igazságtalanságokra igyekszik felhívni a figyelmet – eléggé sajátos módon.

Az Európai Fotóhónap „felhozatalát” mindezzel persze korántsem merítettem ki; színvonalát jelzi az is, hogy már a prágai és budapesti fotográfusok is kezdték fontolgatni csatlakozásukat. Ez csak azért is jót tenne a rendezvény-sorozatnak, mivel Magyarország és Csehország egyaránt sokat adott az egyetemes fotóművészetnek, s meglátásaim szerint mindkét nemzetnek jelentős tartalékai vannak. Ideje lesz hát kilépniük a sötétségből.