Európa az olvasztótégely?

Az utóbbi másfél-két évben fellépett bevándorlási hullám csak a politikusoknak vagy a demográfusnak is sok fejtörést okoz?  A demográfus pozíciója annyival könnyebb, hogy tudományosan foglalkozik a népesedés számszerűen megragadható adatainak összetételével és változásaival. A világ demográfiai térképére pillantva így azonnal kiderül, hogy az egy főre jutó születések számát tekintve az afrikai országokban a hét-nyolc, az arab világban az öt-hat gyermek körüli értékek a jellemzőek, míg az európai országokban az 1,2–1,3-as átlagértékkel az egyszerű reprodukciót jelentő szaporulat sincs biztosítva. Magyarán: Afrikában, a Közel-Keleten és egészen Hátsó-Indiáig hatalmas népességrobbanás van. Nagyon leegyszerűsítve és a közlekedő edények kiegyenlítődésének elve alapján tehát a túlnépesedett területek lakossága előbb-utóbb elindul, hogy az bevándorlás esélyeiben bizakodva törjön utat magának.  Önmagában a migráció nem új keletű jelenség. A népességkutató szemében ez a mostani átés bevándorlás miben sajátos, azon kívül, hogy emocionálisan hevített?  Elsősorban abban, hogy Nyugat-Európába korábban zömmel munkát, megélhetést keresők érkeztek, jelenleg viszont nagy számban jönnek a puszta életüket mentők is Szíriából, Irakból, az Iszlám Állam által uralt területekről, a világ más veszélyes zónáiból. Ennek társadalmi árnyalatait kutatni inkább a rokontudományok, a politológia és a szociológia feladata. Persze, azért a demográfia sem közömbös a migrációval szemben, bár főként „csak” az alapfolyamatok adatait vizsgálja. Ettől függetlenül tény, hogy már a múlt század ötvenes éveitől, a nyugati jóléti rendszerek kialakulásának kezdetétől több tízezer bevándorló látta el ott azokat a munkaköröket, amelyektől a helyi lakosság többnyire ódzkodott. Az érem másik oldalát tekintve: például a Németországban letelepedett törökök és arabok csupán részben integrálódtak, vagy annyira sem, ehelyett ott is kialakult a saját kis világuk.  Megjegyzem, ezt a német állam hathatós támogatásával tehették; mondván, őrizzék meg gyökereiket és identitásukat, hiszen szociális helyzetük javulásával majd hazatelepülnek...  De általában nem így történt. Pár éve ezért jelentette ki Angela Merkel, hogy Németország ugyan nyílt és befogadó állam marad, ám a multikulturalizmusnak ez az elkülönítő formája elfogadhatatlan.  Akkor most a menekültek tömeges számától vagyunk megriadva?  Európában a II. világháború óta ilyen mértékű migráció nem volt. Akik az előző öt-hat évtizedben vendégmunkásként jöttek, szabályozott keretek közt érkeztek és dolgozhattak, működött a nyilvántartás, a gyakorlatban korrekt társadalmi megoldások léteztek. Jelenleg viszont százezer számra és így áttekinthetetlenül jönnek. Csupán utólagos bevallás alapján rögzíthető, milyen országból érkeztek, milyen nemzetiségűek és felekezetűek, milyen a nyelvtudásuk és a képzettségük, melyek az elvándorlásuk konkrét okai. Értelemszerűen így sok a nyílt kérdés. De ez nem jelentheti azt, hogy kilátástalan helyzetükre – segítőkészség helyett – eleve elfordulással vagy kirekesztéssel válaszoljunk.  Ön szerint egyáltalában irányítható s ezáltal kezelhető is lesz az „új idők új menekültáradata”? Vagy ez csak újságírói fikció?  A szituáció lényegében elfogadható lenne, ha az Európai Unióban erre vonatkozóan már régen egységes szabályozás létezne. Ennek híján egyelőre felkészületlenül hevenyészett az Unió hozzáállása. Néhány politikus több nyilatkozatában ugyan a humanitárius szempont dominál, de a valóban közös fellépés kialakítása, úgy tűnik, még messze van. Egyelőre csak halmozódnak a gondok abban a bizonyos képzeletbeli pohárban, és ha az egyszer kicsordul, a döntéshozók csak akkor tesznek az ügyért valami érdemlegeset.  Demográfusként – a migránsok és menedéket kérők nagy számát tekintve – lát veszélyt Európára, szűkebb értelemben az Európai Unióra nézve?  Ellenkezőleg, azt látom, van egy mentális különbség, amire mi, európaiak kissé irigykedve nézhetünk. Nevezetesen, hogy az integrálódott bevándorlók is büszkék a kultúrájukra, a magukkal hozott ősi örökségre; hogy más helyeken, szórványokban is ragaszkodnak identitásukhoz, megtartják vallási tradícióikat. Ezzel szemben kontinensünk jóléti társadalmaiban önhibánkból mintha egyre inkább kilúgozódnának azok az értékek, amelyek valamikor Európa alapjait jelentették.  Min múlik, hogy Európában az etnikai és vallási különbségek fokozódnak-e, vagy a bevándorlókat is beleértendő integráció erősödik?  A problémakört szűken szakmailag nézve szinte teljesen eltérő a két „tábor” demográfiai magatartása. Legyen szó a termékenységi mutatókról, a bevándorlók közötti fiatalok arányáról, illetve az idős emberek számáról Európa összlakosságán belül, mindennek keretében a politikai és kulturális súlypontok különbözőségéről. A migráció folytán előbbutóbb akár új politikai tömörülések is megjelenhetnek. Tehát nemcsak Európa kulturális, hanem politikai mintázata is megváltozhat. Azt szintén látni kell, hogy ha az európai államok a menekültkérdésben nem jutnak egyértelmű és közös álláspontra, az a szélsőjobbot erősíti. Kérdés, vajon ez utóbbi kell-e nekünk.  Napjaink menekültáradatának fényében az úgynevezett öreg kontinens csupán mítosz? Az a patinás emlékű régi, szép Európa…  Nem is egy teljes évszázad, hanem csak félszázad történelme elegendő ahhoz, hogy tudatosítsuk: Európa is állandóan változik. Lehetetlen útját állni a változásoknak, hiszen azok rendre kikövetelik a maguk helyét, irányát. Elvégre ez az Európa, amely 2015-ben rohamléptekkel formálódik, tulajdonképpen ez is más, mint az Európai Unió 2004-es bővítése vagy a rendszerváltás előtt volt. Az 1989 utáni Európa hatalmas változást jelentett; és ha belegondolunk, az 1968 körüli változások is nagyban átformálták. A 20. század legnagyobb változása pedig a II. világháború éveinek Európája volt. Ha tehát azt mondjuk: ez az Európa nem lesz olyan, mint a régi volt, akkor azt is kérdezni kell: melyik régi? Társadalmilag, gazdaságilag, demográfiailag, politikailag, felekezeti megoszlásban egyaránt.  A bevándorlók révén megváltozó országokban csak konfliktusok árán vagy természetes integrálódás révén is elérhető a jövendő idők sokszínűsége, a kívánt kompakt és dinamikus egység?  A két vagy több kultúra valami módon nyilván súrlódni, netán ütközni fog, és hogy ennek milyen lesz a kimenetele, abba ne a demográfus kívánjon belebocsátkozni. Viszont az is igaz, hogy a konfliktusok nem lennének szükségszerűek. A történelmi közelmúltból gondoljunk csak Martin Luther King törekvéseire, vagy Gandhira, aki az angol és a hindu kultúra találkozását igyekezett másképpen kezelni. Az igazán komoly gond az, hogy általában egy-egy konfliktus elkerülésének lehetőségeit azután kezdik keresni, ha az már bekövetkezett.  Szakértői számítások szerint 2050-ben a világon születő csecsemők 80 százaléka a fejlődő országokban születik. Szükségszerű jelenség lesz az elvándorlás? És akkor még nem is említve a klímaváltozást, az ivóvízhiányt, a háborús konfliktusokat...  Elég nagy a valószínűsége annak, hogy napirenden lesz az elvándorlás. Azok az országok, ahonnan a legtöbb bevándorló érkezik, európai értelemben nem mondhatók központi vezetéssel rendelkező államoknak. Továbbra is jobbára törzsi alapon szerveződnek, így a központi állam szerepe és kisugárzása egyelőre igencsak problematikus. Szemben Európával, ahol a demokráciának megvan a maga története. Ráadásul az előző évtizedek nemzetközi támogatási formái is többnyire csődöt mondtak, hiszen azok jelentős része különböző hadurak táskájában kötött ki.  A valószínűsíthető jövő tudatában a falhúzás, határzárás, gyűlöletkeltés a természetes megoldás, vagy az elkerülhetetlennek tűnő migráció feszültségeit oldandó, az érzelmi politizálást európai valóságfelismerésnek kellene felváltania?  A falhúzás alternatívája valószínűleg nem merül föl, ha a tömeges migrációt tekintve Európa már képes lett volna megteremteni, vagy valóban akarná ebben a kérdésben az egységes politikát. A határzárás bizonyos fokú védelmi reflexnek is mondható. És talán addig, amíg Európa képtelen lesz közösségi szinten eredményt elérni, az ilyen nem éppen szalonképesnek tűnő intézkedések felkiáltójelekként is érthetők. A cselekvést sürgetően jelezve: a mostani szabályozás nem jó!  A menekülthullámok befolyásolják majd Európa demográfiai jövőjét?  Akárhogy vesszük is, kontinensünkön jelen lesznek a bevándorlók tömegei, függetlenül a különböző kvótarendszerekkel kapcsolatos elképzelésektől. Ez pedig alapvetően átformálja Európa demográfiai jövőjét. Szakmai szemmel nézve nem is ez a kulcskérdés, hanem az, hogy a termékeny korúak jönnek-e, hoznak-e magukkal gyerekeket, vagy itt hozzák világra a számukra természetes öt-hét utódot? Nem kevésbé lényeges szempont, hogy ők korábban házasodnak és szülnek gyermekeket. Ha úgy tetszik, gyorsabban pörög a demográfiai órájuk, míg nálunk a nők a harmincadik életévük körül kezdenek szülni, ha egyáltalában megteszik. Ezekből a tényekből egy matematikus gyönyörű exponenciális egyenletet tudna vázolni.  E helyzetben ki viszonyul fesztelenebbül az egyre rázósabb menekültkérdéshez: aki a humanitás zászlaját lengeti és elfogulatlanul rálegyint a bevándorlók érkezésének gyakorlati gondjaira, vagy aki Európát féltve a bevándorlók hordáiról és civilizációnk sírásóiról beszél?  Úgy látom, a két csoport között fokozatosan az a közelítő nézet van kialakulóban, hogy elsősorban azokat kell befogadni, akiknek háború miatt vagy az önkényuralmi diktatúrákban az életük forog kockán. A gazdasági menekültek kérdését átgondolt és szabályozott keretek közt kell tartani. Mert sokak berzenkedése ellenére az is nyilvánvaló: a lakosságilag egyre jobban elöregedő Európának – így Szlovákiának vagy Magyarországnak is – a jövőben tekintélyes számban lesz szüksége a migránsok köréből toborzott munkaerőre a gazdasági stabilitás és az anyagi javak fenntarthatóságáért.  Ha ezek demográfiailag megkérdőjelezhetetlen tények, nem volna okosabb átlépni félelmeinken, és újragondolni a menekültekkel szembeni merev kizárólagosság nézetét?  A válasz sokrétű. A négyéves ciklusokban gondolkodó politikai elit sejti: a menekültellenességgel manapság választásokat lehet nyerni. Másrészt egyre gyarapszik a lakosság azon rétege, amely megoldást vár, mert az emberek nem szeretik a bizonytalanságot. Valószínűleg ezért a civil szféra lenne most a legalkalmasabb arra, hogy az ismeretterjesztés, konfliktusoldás révén közelebb hozza a két kultúrát egymáshoz. Persze az is kérdés, a bevándorlók miként viszonyulnak a befogadó országok népességéhez. Hogy az elkülönülést választják, vagy partnerek lesznek az integrációban.