Erős a lelke, a szíve mosolyog

Bár játékfilmben, magyar rendezővel húsz éve nem forgatott, korábbi legendás alakításaival, A kenguru stoppos lányaként, az Egy erkölcsös éjszaka Darinkájaként vagy a Herkülesfürdői emlék tüdőbeteg Margitkájaként Tarján Györgyi újra és újra feltűnik a képernyőn.

A Miloslav Luther életműsorozatban vetített Át a Dunán női főszereplőjeként nemrég a Szlovák Televízió nézői is láthatták, Juraj Herz most megjelent visszaemlékezéseiben pedig külön rész szól róla, hiszen 1982-ben Prágában vele forgatta a Szarkát. Tarján Györgyi filmjei között azonban szerepel egy német film is, Bernhard Stephan rendezése, a Sonja jelenti. Nemzedékének egyik meghatározó filmes arca volt, Cannes, Karlovy Vary, Moszkva és más rangos fesztiválok ünnepelt magyar sztárja. A rendszerváltás után Los Angelesbe költözött, férje révén amerikai állampolgár lett, s kivonta magát az itthoni filmes közegből. Bekerült viszont jó pár amerikai produkcióba, és a színházzal sem szakított. Az év nagy részét ma már ismét Budapesten tölti, de ha kint adódik munkája, akkor hónapokat tölt az Egyesült Államokban.

Zsombolyai János rendezése, A kenguru a hetvenes évek magyar kultfilmje volt egy szabad életvitelű fiatal kamionsofőrről, aki nyári útjai egyikén felvesz egy érzéki stoppos lányt, de a végén „veszni hagyja”. Milyen előzményei voltak ennek a máig emlékezetes alakításának?

Gimnazista voltam, amikor bekerültem Zala Márk főiskolai vizsgafilmjébe, bár akkor még eszembe sem jutott, hogy színésznő leszek. Bikiniben kellett kijönnöm a Balatonból, s hirtelen sellővé változtam. Később egy kávéreklámba hívtak, majd egy csokoládéreklámba is, amelyet a franciák forgattak. Ez utóbbiban álomszép felvételek készültek rólam, az egyetlen baj az volt, hogy már akkor sem szerettem a csokit. Aztán Bacsó Péter hívott a Szikrázó lányok egyik női főszerepére, amit nem vállaltam, mert az énekhangom a másik főszereplőé lett volna, az én karakteremnek pedig másvalaki kölcsönözte volna a hangját. Én ezt akkor zenei árulásnak hittem, s mivel dzsessztanszakon végeztem, a dzsessz pedig maga az igazság, ilyen ciki dologban nem akartam részt venni. A kenguru előtt Balatonalmádiban, az Auróra bárban énekeltem nyári szünetekben. Oda járt Illés György, a Papi, aki világhírű operatőröket nevelt és Petrovics Emil zeneszerző. Éjjel lejöttek és meghallgattak, majd hajnalig ott ültünk, és csodálatos dolgokat mondtak. Tanítottak, amit én örömmel fogadtam.

A kenguru után sorra kapta a jobbnál jobb filmszerepeket. Szépek és bolondok, Teketória, Apám néhány boldog éve, majd jött Makk Károly alkotása, az Egy erkölcsös éjszaka, amely egészen Cannes-ig vitte.

Emlékszem, a színházból mentem Pasarétre, próbafelvételre, ahol már két lengyel színésznő várakozott. Mindketten maxiszoknyában, derékig érő hajjal, műszempillával, húsz centi magas cipőben, szőrmében. Minden olyan eltúlzottan sztáros volt, olyan túl sok, túl elegáns. Mellettük egy alacsony, köpcös férfi, a menedzserük. Nincs itt nekem semmi keresnivalóm, gondoltam. Ahhoz, hogy a csigás, göndör hajamat kiegyenesítsék, négy-öt óra kellett volna, annyi időm pedig nem volt, siettem vissza a színházba. Csak azért maradtam ott, mert kértek, hogy várjak. Makk aztán elmondta, mit csináljak, de mindent úgy mondott, hogy éreztem, egészen különös érzelmeket csaltam ki belőle. Szólt is valakinek, hogy közölje a lengyel hölgyekkel, elmehetnek, mert megtalálta, akit régóta keresett. Rám mosolygott, kezembe adta a forgatókönyvet, és azt mondta: „Ez rád vár huszonöt éve – a fiókban!” Azóta dédelgette ugyanis a tervét. Vagyis megszülettem, felnőttem, színinövendék lettem, és én kaptam meg Darinka szerepét. Makk látott A kenguruban, tehát tudott rólam, de amikor keresett, a színészegyeztetőben azt mondták neki, hogy elérhetetlen vagyok. Ami nem volt igaz, hiszen mégis megtalált. A sors úgy intézte, hogy bár „nem voltam”, mégis meglettem.

Darinka egy vörös lámpás ház lakója, ahol minden szál a Mutter kezében fut össze.

Úgy olvastam végig a forgatókönyvet, hogy elejétől a végéig tudtam, ez a szerep én vagyok. Rögtön magam előtt láttam az egészet. A forgatás alatt is különös alkotói révületben éltem. Éreztem, hogy remekmű születik, amiért érdemes színésznek lenni. Örültem, hogy részese lehetek a csodának, amit filmkészítésnek hívnak. Psota Irén, ha közelije volt, megkérte Makkot, hogy engem szeretne látni a kamera mögött, mert akkor tud igazán jól játszani. Imádtam a tehetségét, a humorát, az erejét, ahogy egy szerepet közvetít. A kamerát nem érdekli, ha csak zseniális a színész. Az igazság, a szerep igazsága a lényeg, azt kell művészi tehetséggel, ráérzéssel megmutatni. Makk a hátam mögött női James Deannek hívott. Látta, hogy én tényleg élek a filmben. Küzdöttem a szerep igazságáért. A forgatások után mindig vitt magával. Tanított, mit lássak és hogyan. Például a piacon vagy egy kocsmában.

Cannes-ból milyen emlékeket őriz? Makk Károly írja nemrég megjelent könyvében, hogy „gyakran elveszett” a fesztivál forgatagában.

A cannes-i bemutató után egy zaklatott női hang szólt hozzám a tömegből. Gyorgi… így mondta ki a nevemet. Carla volt, Carla Romanelli, az olasz színésznő, aki szintén a vörös lámpás ház lakója a filmben. Nem szerepelt a meghívottak listáján, de eljött a fesztiválra, én meg az őrökön keresztül, akik a küldöttség tagjain kívül senkit nem engedtek a vörös szőnyegre, odaráncigáltam magam mellé. Nálam aludt a szállodában. Ha éhesek voltunk, ásványvizet ittunk. A napidíjamból ugyanis egy parfümöt vettem, másra nem maradt belőle. Azt mesélték, a zsűri hosszasan vitatkozott, kinek adja a legjobb női alakítás díját. A magyar színésznőnek, vagyis nekem, vagy az amerikainak. A végén ő kapta. Nekem elég volt az elismerés is, hiszen azt jelentette: művészileg helyes úton járok. Én mindig ezt tartottam szem előtt. Ragaszkodni az elképzelt sorshoz, de úgy, hogy az hiteles legyen. Nem könnyű feladat a színészé. Mindig a saját életét adja oda a figurának, így egy kis időre megszűnik létezni, vagy a saját titkait teszi közszemlére. Hogy gyakran elvesztem Cannes-ban?

Állítólag…

Igen, a nagy szabadságérzetemben sokszor egyedül sétálgattam a dombos kis utcákon. Így találkoztam Liv Ullmannal. Egyszer csak ott állt előttem befont hajjal, smink nélkül. Magasabb volt, mint az összes férfi, aki körbevette. Akkor forgatta a Question of Love című filmet Annie Girardot-val és Bibi Anderssonnal. Elhívott a svéd filmesek gyönyörű villájába, ahol nyers zöldségeket ettünk finom salátaöntetekkel. Azóta is ez a kedvenc ételem. Az akkori férjem naponta többször hívott telefonon, hogy: „Ugye, rendesen viselkedsz, nem bulizol?” Én a gimi utolsó évében kibuliztam magam, de a buli nekem mindig csak a zenét és a táncot jelentette, semmi mást. Szóval jöttek az ellenőrző hívások, én meg nem mertem elmondani, hogy harmincan lehetünk a villában, filmeket nézünk, miközben zöldségeket mártogatunk.

Volt olyan év, amikor két külföldi produkcióban is főszerepet vállalt, miközben nem is Budapesten, hanem a legendás kaposvári színházban játszott.

Juraj Herz három forgatókönyvet írt nekem. Az elsőből semmi sem lett. Színházi elfoglaltságom miatt hiúsult meg a terve. A második lehetőségem a Vámpír négy keréken lett volna, Jirí Menzel partnereként. Berlinben tárgyaltam egy producerrel, amikor Herz úr kért a telefonhoz. Mondta, hogy indul a Vámpír, mire én: akkor nem vállalom a német filmet. De rábeszélt, hogy csináljam csak meg, s közben kiharcolta életem legjobb gázsiját a németeknél. Azzal nyugtatott, ő majd ír nekem egy harmadik filmet. De a berlini próbafelvétel is érdekes volt. Nagyon szép kolléganők között vártam a soromra. Hosszas ücsörgés után kihívtak a kertbe, ahol a rendező mellett többen is álltak, és jelezték, hogy nem ők választanak színésznőt Sonja szerepére, hanem egy bizottság és az írónő, akiről a kémtörténet szól. Meghallgattam őket, láttam egy asztalt a kertben, odahúztam a kamera mellé, kipakoltam a cuccaimat a bőröndből, feltettem egy parókát, pillanatok alatt kisminkeltem magam, megcsináltam a drámai jelenetet, amit kértek, a végén pedig slusszpoénként felkaptam egy félig rothadt almát a fűből, és odahajítottam a kamera mellé. Danke schön, mondták, én meg, hogy bitte schön, és már húztam is haza a kocsimmal. Volt még jó néhány próbafelvétel, megtettem néhányszor az utat Kaposvár és Berlin között, de a végén én kaptam meg a szerepet. Majdnem tíz hónapig forgattuk a filmet Németországban, Lengyelországban, Moszkvában, a Kaukázusban, a kínai–-vietnami határon. Vezettem, repültem, játszottam, azt mondtam, egy életem van, megcsinálom akkor is, ha belehalok. Mindig szerettem titokban, álruhában létezni, és jót cselekedni.

Juraj Herz pedig állta a szavát, és megvárta a Szarkával.

Nekem természetes volt, hogy ha valaki ígér valamit, akkor az meg is valósul. Herz úr végig nagyon kedves volt hozzám, végig egyenrangú alkotótársként kezelt, de a szöveget elejétől a végéig meg kellett tanulnom csehül. Egy elhagyott kőbányában forgattunk Prága mellett, és volt néhány nyaktörő jelenetem. Sokszor azt hittem, ezt már túl sem élem. Volt olyan, hogy hátrafelé kellett zuhannom egy mély kútban, de a partnereim, Miroslav Donutil és a többiek mindig elkaptak. Addig nem is tudtam, hogy létezik ennyi érdek nélküli szeretet az életben. Jan Hrušínský volt a közvetlen partnerem. Tőle is rengeteg bizalmat, megbecsülést kaptam.

Herz azt írja a könyvében: „Mindenki felszabadultan dolgozott, nagy élvezettel, de Györgyi, ahogy múltak a napok, egyre feszültebb, idegesebb volt. Megkérdeztem tőle, mi a baj? Elmondta. Félt. Izgult, hogy mikor fordul a kocka, a sok jó után mikor jön a rossz.”

Igen, tudat alatt folyamatosan arra készültem, hogy hirtelen vége szakad majd a jónak. Otthon ugyanis megszoktam, hogy nem mutathatom meg, hogy amint elolvasok valamit, azonnal látom, élem, érzem, ismerem a karaktert. Mintha valami csatornán kapnám hozzá az energiát.

S mostanában, amikor kevesebbet hallat magáról, hogyan zajlik az élete?

Ma is próbálok. A színház az életem része, erre születtem. Már eddig is annyi csoda történt velem, hogy ha többen nem is lenne részem, akkor is boldog vagyok. De úgy látszik, még mindig bíznak bennem az égiek, mert továbbra is tartom a rám osztott posztot. A lelkem erős. A szívem mosolyog.