Erdélyi magyarok, fárasszuk a világot!

Lassan hat éve élek újra külföldön, a megállíthatatlan Brüsszelben. S mint minden más emigrált erdélyi magyarnak, az életem egyik mindennapi kihívása az identitásom elmagyarázása. Nekik természetes, hogy románnak néznek, nekem meg természetes, hogy magyarnak érzem magam. Maroknyian, ha tudják az erdélyi vagy a felvidéki magyarok sajátos helyzetének a részleteit – azok közül is, akik esetében talán munkájuk miatt ez fontos lenne. Alapfogalmakkal kell kezdeni minden beszélgetést, népességszámokkal, határokkal, térképpel, XX. századi történelemmel. Ha egyáltalán van értelme. Sokszor inkább megelégszem annyival, hogy magyar. Egyszerű, útlevelem igazolja.  Sorban a figyelemért  Sem Európát, sem Amerikát, sem az ENSZ-t, sem a nemzetközi think-tankeket, sem a nemzetközi médiát, sem senki mást, aki fontos lenne odakint, nem igazán érdeklik a romániai magyarok kisebbségi jogai vagy területi autonómiaigénye. Miért is érdekelné őket egy olyan világban, ahol halmozottan súlyosabb problémák tucatjaival kell naponta foglalkozni?  Nézzünk rá Erdélyre a Google Maps gyönyörű térképén. Majd zoomoljunk ki Erdélyből az egérrel. Csak az ezer kilométeres környezetünkben ott találjuk a koszovói szerbek és a macedóniai albánok megoldatlan, a konfliktus újra kirobbanásával fenyegető helyzetét vagy a szektariánus vonalak mentén széteső Bosznia-Hercegovina életképtelenségét.  Ha nagyítunk még 500 kilométert, máris belebotlunk a ciprusi és a donbasszi fagyott konfliktusokba, amelyek nem helyi kis problémák, hanem súlyos geopolitikai konfliktusok elemei. Ha még ráteszünk 500 kilométert, még ezeknél is súlyosabb kisebbségi/vallási konfliktuszónákig érünk, a Dél-Kaukázus lezáratlan viszályaitól az állandóan forró izraeli–palesztin konfliktuson át a szíriai és iraki háborúkig. Ezek mellett a mi dolgaink semmiségek. Multipoláris világunk nemzetközi jogon alapuló konfliktusmegoldó rendszere képtelen kezelni olyan problémákat, amelyek következtében tíz- vagy százezrek haltak meg az utóbbi években, s millióknak kellett menekülniük. Több mint kétséges, hogy bárkinek Nyugaton, Keleten, Brüsszelben, Washingtonban, Genfben, Pekingben van ideje, energiája olyan problémákat kezelni, hogy lesz-e kétnyelvű tábla egy külvárosi iskolában, vagy hogy melyik zászlót tehetjük ki a községházára, s melyiket nem. Mi ezeknek az ügyeknek a regionális vagy geopolitikai veszélyfaktoruk? Semmi.  Jelentéktelenség – átok vagy szerencse?  Mostanság nem szeretnénk címoldalon szerepelni. Félreértés ne essék, csöppet sem áll szándékomban lekicsinyíteni erdélyi kisebbségjogi ügyeinket. Rövid erdélyi magyar szakértői/politikai karrierem során magam is dolgoztam nyelvi jogi pereken, küzdöttem kisebbségi jogokért offline és online, írtam és felszólaltam románul és magyarul. De pár éve újra megadatott a lehetőség, hogy kívülről szemléljem kis erdélyi világunkat, és tisztábban lássam azt a nemzetközi valóságot, amibe be vagyunk ágyazódva.  A mi ügyeink nekünk a legfontosabbak, de senki másnak nem azok, s nem is lesznek, s nem is várhatjuk el, hogy azok legyenek. Mi sem kelünk és fekszünk azzal, hogy milyen hasonló gondjaik vannak másoknak Európa vagy a világ másik végén.  Néhány éve divatos az Európai Unión számon kérni a kisebbségijog-alkotás hiányát. De félek, hogy ez előkészített csalódás. Az uniós intézményeknek a tagállamok soha nem adtak jogalkotási hatalmat kisebbségi jogok területén. S ez nem véletlen. Nem akartak. Legutóbb éppen Magyar­ország próbálta meg bevinni a kisebbségi jogokat hatáskörként az utolsó alapszerződés-módosításkor, a későbbi lisszaboni szerződés nagy részét adó alkotmányszerződés írásakor, még 2003-ban. Ehhez kevés szövetségest talált a tagállamok között, de legalább ugyanannyi ellenzőt. Kisebb kom­promisszumként végül az EU alapértékei közé (és nem jogkörei közé! – a különbség nagyon fontos) bekerültek a kisebbségi jogok – definiálatlan formában.  Nagyon sok más szempontból ugyanakkor a brüsszeli lobbizás elengedhetetlen egy olyan kisebbségi közösség számára, mint mi vagyunk. Az unió olyan jogi és politikai környezetet teremt, ahol a nemzeti vonalon elért jogokat érvényesíteni lehet független bíróságon, s olyan gazdaságit, ahol a szabad tőkeáramlás és az uniós pénzből folytatott fejlesztések munkahelyeket teremtenek (a jó fizetés az elvándorlás egyetlen hatékony megakadályozója).  Ezenkívül az EU olyan kulturális tér, ahol az (anyanyelvi) kultúra, tudomány és média szabad áramlása alapjaiban segíti a kisebbségi kulturális környezet megélését. Továbbá egy kisebbségi magyarnak is pontosan olyan fontos a szabad utazás, a biztonságos étel, a működő fogyasztóvédelem, az élhető környezet, az energiabiztonság, a közös külkereskedelmi védelem vagy a klímaváltozás elleni küzdelem. Na meg a béke. Ahogy egy közismert uniós politikus mondta egyszer: ha kételkednél az EU szükségességében, látogass meg egy katonai temetőt. Van épp elég azokból Erdélyben is.  Magányosan a nagyok ligájában  Egyébként a kisebbségi jogok Európa-szintű kezelése – legalábbis úgy, ahogy mi képzeljük – egyre hangsúlyosabban „magyar üggyé” válik. Alapvetően két csoportra lehet osztani az európai kisebbségeket: azokra, amelyek vannak akkora létszámúak, hogy kérhetnek valamiféle kollektív önrendelkezési jogot (általában legalább százezres, de olykor milliós nagyságrendűek), s azokra, amelyek méretük, arányuk miatt nem törekedhetnek többre, mint a puszta fennmaradást biztosító oktatási, kulturális jogokra.  Mi, erdélyi magyarok az 1,3 mil­liós észtországnyi lakossággal nyilván az előbbi ligába tartozunk, a „nagyok” közé. A problémánk csupán az, hogy a nagyok ligájában játszók – legalábbis az EU-n belül – egytől egyik elértek már valamifajta autonómiát, akár félállamiságot – a romániai, szlovákiai magyarok és a bulgáriai törökök kivételével. Vannak köztük olyanok, kik többnyire megelégednek az elért autonómiaberendezkedéssel (például a dél-tiroliak, baszkok, finnországi svédek, walesiek), és vannak olyanok, akiknek már nem a területi autonómia a tét, hanem akár a függetlenség vagy legalábbis egy erősen föderalizált állam (például katalánok, skótok, flamandok). Abban a helyzetben, amelyben mi itt hárman vagyunk – nagy lélekszámú kisebbségek területi autonómia nélkül –, más senki sincs az EU-ban, csak mi. Nem csoda hát, hogy Brüsszelben vagy akadémiai körökben is egyre magányosabbak vagyunk ezzel a harcunkkal. Sorra tartjuk az autonomista konferenciákat, előadásokat, sorozatban adjuk ki az (angol nyelvű) gyűjtéseket Európa és a világ kisebbségi autonómiáiról, felszólalnak képviselőink mindenféle fórumokon az EP-től az ENSZ kisebbségi és emberjogi fórumaiig. De vállveregetésen s a nálunk sokkal előbbre lévők támogató beszédein túl vajmi kevés visszacsatolás van.  Hogy miért? Mert egyfelől kit érdekel, van elég nagyobb baj (lásd feljebb a Google-térképről szóló részt). Másfelől – és itt ez a kulcs – kivétel nélkül mindegyik autonómiaberendezkedést, szuverenitásmegosztást a kisebbségek a gazdaállammal együtt dolgozták ki, az otthoni politikai harcmezőn (ki könnyebben, ki nehezebben). A nemzetközi közösség nem tud ebben segíteni, s amíg nem lesz nagyon nagy balhé, általában nem is akar, legalábbis Vesztfália óta.  Továbbá az sem segít, hogy – tudatos vagy nem tudatos manipulációval – autonómiatörekvésünket mostanság többen bizton­sági problémának állítják be. Egyre gyakrabban olvashatunk ilyen cikkeket nemzetközi think-tankek anyagai között, nem ritkán román elemzőktől (lásd például Romania „Must Confront Hungarian Na­tio­nalist Demands” – Balkan Insight, 2017. július 12.).  Sajnos nincs nehéz dolguk összerakni a kommunikációs csavart, hisz az összes erdélyi magyar párt közeli viszonyt ápol a nyugati körökben illiberálisnak és oroszpártinak tekintett jelenlegi magyar kormánypárttal, kormánnyal. A logika egyszerű és hatékony: Orbán Putyin barátja, az erdélyi magyarok Orbán szatellitjei, ráadásul az euroatlanti szövetség egyik legfontosabb keleti bázisországának közepén: Romániában, nem is olyan messze Transznyisztriától vagy a Donbassztól. Románia stabilitása a NATO-nak kulcskérdés, az oroszokkal szimpatizáló magyar kormány romániai szatellitjei így akár biztonsági problémát is jelenthetnek – mondják. Románia a délkeleti bástya, ahhoz nem nyúlunk, stabilitása kulcs. Mostanság egy csónakban lenni ezzel a magyar kormánnyal – ledolgozhatatlan hátrány nemzetközi körökben.  A valóságban az erdélyi magyarok nyilván nem szeparatisták, és nem is oroszpártiak. Éppolyan nyugatorientáltak vagyunk, mint a magyarországi magyarok, s éppúgy nincsenek jó emlékeink az oroszokról, mint a pestieknek. De ki tudja ezt „odakint”? A nyugati elemzők, döntéshozók nem olvasnak erdélyi magyar sajtót, nem létezik angol nyelvű erdélyi magyar média, nincsenek erdélyi magyar elemzők nyugati think-tankeknél, nincsenek a közösségnek angolul kitűnően artikuláló, diplomáciai körökben jártas külpolitikusai. Nincsenek sem politikai, sem másféle sztárjaink, nincsenek nemzetközi arcaink. Ki a legismertebb erdélyi magyar a világon? Ki a hangunk, ki a követünk? Senki.  Történeti baleset  Az erdélyi és felvidéki magyarok története azért is olyan nehezen érthető külföldön, mert fennmaradástörténetében is eltér a többi európai kisebbségtől. Az 1945 utáni Európa képébe nem illünk, mert rajtunk kívül majd’ minden népesebb számú kisebbség helyzetét „megoldották” a nagyhatalmak, néhol már az I., de többnyire a II. világháború után. A görögök s törökök még az I. világháborút követően lefolytattak egy tragikus, de stabilizálódási szempontból „eredményes”, masszív lakosságcserét.  A hárommillió csehországi szudéta-német, illetve a határeltolás miatt hét-nyolcmilliósra duzzadt lengyelországi német populációt kitelepítették a II. világháború után. Ugyanez lett a sorsuk az ugyancsak nagyszámú magyarországi, jugoszláviai és balti német csoportoknak (Königsberget beleértve). Jugoszláviát föderalizálták, minden népnek lett autonóm köztársasága vagy autonóm területe, ahol ápolhatta identitását (igaz, negyvenöt év múlva kiderült, hogy ez a rendezés nem volt éppen sikeres).  A Trieszti Szabadállamot elosztották az olaszok s a jugoszlávok, Dél-Tirolnak autonómiát adtak, a lengyelek s az ukránok közé húztak egy többé-kevésbé igazságos határt, a litvánoknak „visszaadták” Vilniust és így tovább. S míg az erdélyi magyarok úgy egyharmadának jutott az elején nominális autonómia (Magyar Autonóm Tartomány Székelyföldön, az 1950-es években), azt az első adandó alkalommal törölte a bukaresti kormány.  Ha a teljes képet nézzünk tehát – s ennek a cikknek ez a célja –, mi, erdélyi magyarok tulajdonképpen történelmi baleset vagyunk. Nekünk nem kéne már létezni. A szovjeteknek hasznosak voltunk, hisz az erdélyi kártyával lehetett sakkban tartani Románia besszarábiai igényeit. Mert ha a szovjeteknek akkor érdekükben állt volna minket áttenni a határon, semmi sem állíthatta volna meg őket. A hatalma meglett volna Sztálinnak még egy etnikai csoport száműzetéséhez. Ugyan ki szólhatott volna bele? Csehszlovákia és Románia meg biztosan partner lett volna ebben. Persze sok víz lefolyt azóta a Moldván, a Dunán s a Dâmbovițán, s ma már szerencsére ilyesfajta kitelepítés teljesen elképzelhetetlen (igen, erre is jó az EU). Itt „rekedtünk” hát, s nincs más választásunk, mint „megszeretni” egymást a románokkal s szlovákokkal, s közösen eltüntetni a határok emlékét is ebben a közösen épített Európában. Kivétel, nem szabály Ám az egyedi helyzet miatt identitásunk lényegében megmagyarázhatatlan egy nem magyarnak. S néha még egy magyarnak is. Más, „határokon átívelő kulturális nemzet” nem létezik Európában, de a világon sem sok. Talán 1945 előtt mondhattak volna hasonlót magukról több kelet-európai országban a zsidók, s ma esetleg mondhatnak magukról hasonlót a kurdok (bár úgy néz ki, lassan legalább nekik is lesz anyaállamuk Észak-Irakban). De más rajtunk kívül ilyen, „hét útlevéllel egy nemzet vagyunk” elmélettel nem mer kiállni a nemzeti identitások vásárán.  Merthogy mindenhol máshol az emberek fejében az útlevél nemzetet jelent („Nationality”). Jogosan. Hisz itt mi vagyunk a kivétel, nem a szabály. Igaz, a kettős állampolgársággal legalább ezt könnyű lett megértetni: mindkét útlevél megvan, magyar is, meg román is. Ezt értik, két útleveles emberekkel tele a világ. De enélkül identitásunkat nem értik.  Már nem csodálkozom, ha azt kérdik, hogy „mikor költöztél Romániába”, hisz nem sok olyan kisebbség van, amelynek tagja olyat képes állítani magáról, hogy ő x országból jött, de ő nem x, hanem igazából y, úgy, hogy y a szomszédos ország. Máshol ez így csak átköltözéssel lehetséges. Mondom nekik, hogy én nem költöztem sose Romániába. Ott születtem s éltem le az első huszon-akárhány évemet. Ott született minden ismert felmenőm. Például az üknagyapám is, aki még osztrák–magyar útlevelet mutatott fel az Ellis Island-i immigrációs hivatalnoknak, amikor leszállt a gőzösről a múlt századfordulón. De miután visszajött Amerikából, rövid időn belül román állampolgár lett, Erdély elcsatolásával. A fia, dédnagyapám, előbb magyar állampolgárként a magyar hadseregben harcolt a románok ellen az I. világháborúban, majd huszonkét év múlva, a II. világháborúban őt s a fiát, a már román állampolgárnak született nagyapámat, a front mögé hurcolták munkatáborba, hogy a magyarok elleni harcot segítse (akarták vagy sem). Épp ezekben az években meg a másik nagyapámnak, aki ugyancsak román állampolgárnak született, volt egy ideig alkalma újra magyar állampolgár lenni a visszacsatolt Észak-Erdélyben, mielőtt aztán megint román lett. Ezután is mindenki román állampolgárnak született, szüleim is, én is, mégis magyaroknak éreztük magunkat, s érezzük ma is. Ja, és jövőre lesz száz éve, hogy sikeresen összezavarunk minden külföldi ismerősünket az identitásunkkal.  Ilyen állat nincs, mondogatják beszélgetőpartnereim, teljesen lefáradva a gyorstalpaló családtörténettől. Pedig van. Vagyunk, így történelmi balesetként, ottfelejtve, egy ismeretlen nagy ligás kisebbség, magányosan a félutas autonomista harcával s a megérthetetlen identitásával. Ha nem léteznénk, ki kéne minket találni. Persze minek, csak fárasztanánk a világot.  Czika Tihamér A cikk az Élet és Irodalom 2017. szeptember 8-i számában jelent meg. Közlés a szerkesztőség engedélyével.