Emlékek és emléktábla

Mielőtt Farkas Jenő költészetéről ejtenénk pár mondatot, engedjenek meg nekem egy kis magánemlékezést. 1965-ben kezdő pedagógusként kerültem ide a „zárdaiskola” falai közé, ahol most ez az emléktábla leleplezése történik. Amikor az első tanítási órámra mentem át a „fiúiskolába”, hagyományos szürke öltönyében a régi paplak lépcsőjén állt Farkas Jenő, és szépcsengésű, „papos” hangján megszólított:

– Te vagy a Zirig Árpád?

– Igen, én vagyok – válaszoltam kicsit meglepődve.

– Gyere be, megjött a miseborom, kóstoljuk meg.

Ekkor el kellett utasítanom, hisz órára vártak a diákjaim, de megígértette velem, hogy az óra után meglátogatom. ĺgy is történt.

Amikor beléptem a paplak ajtaján, a könyvtárszobájába szólított, ahol hatalmas mennyiségű érdekes és értékes könyv között fogadott. Azt hiszem, egy kicsit megilletődött lehettem, de ő feszültségoldóként a kezembe nyomta a borospoharat. – A barátságunkra! – mondta, és ő ezt nagyon is komolyan gondolta. ĺgy is lett, mert ez a barátság kitartott egészen a korán érkezett haláláig, sőt, mondhatom, egészen a mai napig.

Ez volt az első kitérő. Most a költőről szeretnék szólni.

Farkas Jenő nem a hagyományos úton érkezett az irodalomba. Először mint kitűnő műfordító tette le a névjegyét. Lefordította többek között Ján Botto Jánošík halála című művét, Andrej Sládkovič Marínáját, a Gyetvai legényt vagy Andrej Plávka Liptói pásztorsíp című munkáját.

Saját verseivel csak a múlt század ötvenes éveinek végén jelentkezett. Első verseskötete 1965-ben Csendország címen jelent meg. Annak ellenére, hogy abban az időben igazán kevés hazai magyar költőnek volt ilyen kiforrott lírai belépője a Parnasszusra, a kritika mélyen elhallgatta a művet, talán Turczel Lajos volt az egyetlen kivétel, aki a Hét című hetilapban egy, a kötetet valóban az értékén kezelő, méltó írást közölt a könyvről. A „hivatalos ítészek” fanyalogva fogadták a kötetet, amelyben persze benne volt a költő hivatásának kötelező politikai megítélése is.

Pedig Farkas Jenő kiforrott lírai nyelvezettel és verstechnikával rendelkezett. Rímein nem érződött a keresettség, szabadon áramló versfolyamai pedig szinte magával sodorták az olvasót. Nem csak a jelzők, rímek, hanem más formai megoldások is engedelmesen simultak a tolla alá. A kötetben találunk szabad verseket éppúgy, mint félrímes, ölelkező rímes, metrikus verseket, amelyek mindig tiszta mondanivalót hordoznak. Ilyen például az Őszi napfény című költemény: „Mint ki sírt s most újra boldog, / csendesek a szőlődombok, / suttognak a jegenyék. / Előttem egy gyermek lépked, / vidítja az őszi képet, / haja szőke, szeme kék.”

Időmértékes versei – amelyeknek túlnyomó részét egy tátrai tüdőszanatóriumban írta – megkapóan finom archaikus ízt hordoznak. Az elégikus, emelkedett hang a kötet második felének a jellemzője, s ezek a versek az elmúlás melankolikus érzetét viselik magukon.

És egy másik kitérő.

Amikor erre a beszédre készültem, leemeltem a könyvespolcról Farkas Jenő két kötetét. Az egyikben egy őt ábrázoló fényképet találtam, nekem ajánlva. Egy 57-es szám volt a hátoldalán, ceruzával bekeretezve. Ez a szám később kétféle értelmet is kapott. Bors bácsi, a városszerte ismert telefonszerelő segítségével ezen a számon tudtuk egymást közvetlenül tárcsázni. Én ekkor a „református” iskola szobának hevenyészetten átalakított szertárában laktam. Néha éjszakába nyúló telefonbeszélgetéseink voltak. Péntekenként készült fel a vasárnapi prédikációra, a kész szöveget fölvette magnetofonra, és ezt lejátszotta nekem a telefonba. Ha a beszédéből véletlenül kimaradt a versidézet, ezt szóvá tettem neki. Ilyenkor azonnal bocsánatot kért, nem tőlem, hanem a kedvenc költőitől: Adytól, Sík Sándortól, Mécs Lászlótól, Babitstól, hogy megfeledkezett róluk.

Az 57-es számnak egy másik értelmezése is van, ami ma már szinte jövendölésnek tűnik, Farkas Jenő ugyanis éppen 57 évet élt.

A második verseskönyve 1969-ben Valaki jár a nyomomban címen jelent meg. E kötet verseinek a hangulatából már kitetszik a tudatos készülődés a halálra. Ezt a könyvet a kritika, ha lehet, még jobban negálta, mint az elsőt. Ha ezt a tényt a mai szemszögből nézem, könnyen megállapíthatom: nem a legszerencsésebb időpont volt ez a kötet megjelentetésére. Az ítészek, tollforgatók, az irodalommal is kacérkodó újságírók a pártállamhoz való hűségük kinyilvánításán, vagyis a saját renoméjuk visszaállításán ügyködtek, egy pap verseinek a méltatása, elemzése a nyalások útján dörzspapírként hatott volna. Ezzel magyarázható ugyan, de korántsem elfogadható, hogy akkor egyetlen elemző írás sem jelent meg e könyvről. Most azonban itt volna már az ideje, hogy Farkas Jenő költészetét végre beemeljük az irodalomba, hogy így mindnyájunk közkincsévé válhasson.

Most, hogy itt összegyűltünk ezen az emléktábla-avatón, ez azt is jelenti, hogy Farkas Jenő katolikus plébános emléke élni fog a nagymegyeriek tudatában. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: mi lesz a lírikussal? Mi lesz a költővel? Mert nem volt ő ugyan óriás, de a kor bajaival, bánataival együtt lélegző és létező költő volt. Ha a verseit olvassuk, a szelíd hang mögött észre kell vennünk a népért, a nemzetért, az emberi szabadágért aggódó, felelős gondolkodót. Míg az akkori szlovákiai magyar írók, költők nagy része nemzeti problémáinkról csak dadogott, az alig ismert lírikus a magányba menekülve, gyakran csak a fiókjának írva lázadt. Felvállalta a magyarságát, és ha másképp nem tudta hallatni a hangját, felhasználta a templomok szószékét is. Az övéiért folytatott küzdelmét a legtermészetesebb feladatának tekintette. Bátran hirdette: a csehszlovákiai magyaroknak is joguk van a megbecsülésre, joguk van a szabadságra. A költőnek meg a pártállamhoz nem fenekedő, a pártállamhoz soha nem igazodó teremtéshez. Sok verse éppen ezért nem láthatott nyomdafestéket. Hogy hova tűntek ezek az írások, nem tudom. Jó volna felkutatni, és kiadni az egész életművet, mert az utókor csak így kaphatna igaz képet a plébánosról, a műfordítóról – és főként a költőről.

Amilyen idegenül mozgott a mindennapok világában, szinte annyira idegen volt a papság körében is. A civil életben a költőtársak, kritikusok és főleg a rendszertartók szemében túlságosan istenes volt, egy szellemibb, egy tisztább, egy Istent elfogadó világról szólt, paptársai pedig túlságosan is világinak bélyegezték. E kettős vád súlyát cipelte egész életében. Tudta, hitte, hogy Krisztus megszületett és feltámadott, és remélte, hogy ugyanez a csoda megtörténhet sokat szenvedett népével is.

Az utolsó kitérő.

Amikor 1966-ban Nagymegyer város ötszáz éves évfordulójának a megünneplésére készültünk, Farkas Jenő számtalan jó ötlettel segített. Amikor a szervezésben, megvalósításban munkálkodók kisebb-nagyobb pénzjutalmak mellett Nagy János szobrászművész emlékplakettjét is átvehették, őróla megfeledkezett az akkori városvezetés. Ez nagy szomorúságot és fájdalmat okozott számára. Én ekkor egy kis csalást követtem el: a sajátomat adtam át neki, mintha csak tévedésből kapná meg késve.

Kedves Jenő bátyám! Most utólagosan meggyónom neked ezt a bűnömet. Ott fönn az égben bocsáss meg nekem e turpisságomért, és nézz most ide le ránk. Ez az emléktábla most valóban a tiéd, a tiéd – és senki másé!