Elfuserált lehetőség…

Fontosak a belső tulajdonságok, azt azonban már régen megtanultam, hogy sok esetben kizárólag a külső jegyek számítanak. Engem például még egyetlen zenei menedzser sem szemelt ki magának, és hovatovább, túl a harmincon erre egyre kisebb az esély. Meg el is múltak már a zeneileg oly sokat, s nem is jogtalanul szidott kilencvenes évek, amikor minden tizennyolc körüli széplány és szépfiú megvethette lábát a zeneiparban – ami persze csak az eszeveszett tinikből álló célcsoport és a felületes szemlélő előtt tűnt mesebeli karriernek. Magyarországi újságíró kollégám, Zoli is „sztárrá” válhatott volna – nyilván nem ezen a néven. A történtek idején, 1997-ben a húszas évei legelején járt, sármos srác volt. Egy fiúcsapattal készített beszélgetést. A formációra ma már kevesen emlékeznek, Zoli is csak azért, mert másnap olyan ajánlatot kapott a fiúk menedzserétől, aminek hallatán tátva maradt a szája. Azzal állt elő, hogy beválogatja a következő csapatába. Zoli hiába mondta, hogy nincs énekhangja, az általánosban hármasa volt zenei nevelésből, a menedzser ennek nem tulajdonított jelentőséget. Végül azért nem bólintott rá, mert le kellett volna mondania az újságírásról. Hát nagyjából így jöttek létre az évtized „jeles” formációi, amelyekből a menedzserek és egyéb háttéremberek szépen megtollasodtak, az érintettek viszont, akik vásárra vitték a bőrüket, nem igazán – legalábbis a kis piacokon így történt. A minap összefutottam a kaptafánál maradó, időközben pocakot eresztő Zolival. Ma már bánja, hogy visszautasította a visszautasíthatatlant. Olykor eljátszik a gondolattal, ma mi lenne, ha akkor igent mond. Erre adott a válasz. Egy közelmúltban készült, egykori nyugat-európai csapatokra kiterjedő tanulmány szerint vagy „rendes, civil foglalkozása” volna, vagy beteg emberként: kábítószerfüggőként, jobb esetben depressziósan tengene. Az első csoportba azok kerültek, akik el tudták fogadni, hogy a sztárság nem örök, a másik csoportba azok, akik nem, és ebből eredően képtelenek voltak továbblépni a csillogás megszűnésével. Az évtized műsztárjai közül mindenki eltűnt a süllyesztőben, a rádiók csak nagyritkán játsszák dalaikat. Az ő életükből ma már a bulvársajtó sem tud profitálni, halálhírükkel is csak akkor kerülnének címlapra, ha életük „szenzációsan” érne véget. Manapság is valami hasonló zajlik a zeneiparban, a különböző zenei tehetségkutató műsorok pillanatok alatt egekbe emelik a fiatalokat, akik ráadásul a kilencvenes évek műsztárjaival ellentétben még tehetségesek is, és a legtöbbjük képzeletbeli trónjára, még mielőtt eljutnának a lemezszerződésig, új felfedezettek törnek. Egyvalami azonban megváltozott. Amíg a kilencvenes években még sokan éltek a zeneiparból, ma már csak töredékük. A CD-kalózkodást felváltó illegális zeneletöltés, és az ebből adódó jelentős hanghordozóforgalom-csökkenés miatt a kiadókban egyre kevesebben dolgoznak, s a mai zenészek többsége már nem illúziókkal telve vág neki a slágerlisták meghódításának. Tudják, mert látják, hogy ebből csak a legjobbak, vagyis a legszerencsésebbek élnek meg, s a mai rohanó (zenei) világunkban az ő tündöklésük – amikor a közönség egyfolytában új arcokra vágyik – is csak tiszavirág-életű. Így azután, mivel a zenélés a legtöbb esetben mellékállás, hobbi, a vég után is vannak lehetőségek, amik ritkán kapcsolatosak a zenével. Zoli is látja, hogy a zeneipar súlyos beteg, a mostani „sztárok” a beszélgetések során általában tanúbizonyságot adnak róla. Mondom, azért olykor megfordul a fejében, hogy neki is lehetősége volt „sztárrá” válni. Külsejének köszönhetően ugyan egyéb felkérés is adódott fiatalabb korában, a szexipar is megkörnyékezte, de arról majd máskor, másutt, az a történet ugyanis már nem szalonképes. (puha)