El Trianontól

ABLONCZY BALÁZS

Pedig tragikus történelmi eseményből volt bőven: a magyar zsidóság deportálása 1944-ben, a szovjet intervenció 1956. november 4-én vagy éppen a magyarországi németek kitelepítése 1945 után – és nyilván hosszan lehetne sorolni a traumákat: ide számítanak a hontalanság évei is, nyilván.

A magyar (hasonlóan egyébként Közép-Európa többi kisnemzetéhez) mélyen traumatizált nép. A magyar Trianon fő felelősének a franciát tartja, tehát nem felejti el egyetlen Budapesten járó francia alá dörgölni ezt. A vérmesebbek nem vesznek francia autót, ugyanilyen okból inkább Olaszországba mennek síelni – vagy Szlovákiába. S itt érünk el a paradoxonok első lépcsőjéhez: az átlag magyar a határon túli magyart mindközönségesen „románnak”, „szlováknak”, „szerbnek” tartja. S bármilyen nehéz elhinni, mégis tessék csak: a magyarországi magyarok többsége nem főispáni stallumok végett megy Szlovákiába, hanem a jó sípályákért, a sörért meg az istenadta tátrai levegőért. Talán nem véletlen, hogy a tátrai szélvész után Magyarországon néhány hét alatt 47 ezren vettek olyan matricát a MOL-kutaknál, amelyek árából az olajtársaság facsemete-ültetést finanszírozott. A Tátrát szeretjük, a Tátra fontos. A határon túli magyarok ügye részben pártpolitikai kérdéssé vált, ezért nem szeretjük. Meg nem is értjük. (Nem mintha a pártpolitika egyebekben rossz volna: olyan, amilyen mi magunk – hozzánk igazodik.)

A Trianonnal kapcsolatos problémákat csak fokozza, hogy 1990, a rendszerváltozás előtt igen nehezen kibeszélhető volt: 1920 és 1945 között egyféleképpen lehetett csak erről szólni (a területi revízió parancsa alapján), 1945 után meg leginkább sehogy. A rendszerváltás óta eltelt két évtized azonban csak növelheti zavarunkat: miközben az első világháborút lezáró békeszerződésről immár szabadon és ideológiai megkötöttségek nélkül lehetne beszélni, és sorra jelennek meg fontos munkák (így Romsics Ignác vagy Zeidler Miklós könyvei), úgy tűnik, hogy a Trianonról való ténybeli tudás rohamosan csökken. Magyarországon az 1990 után érettségizetteknek csak a negyede ismeri pontosan a békeszerződés helyét és idejét. (A harmincas-negyveneseknél ez az arány 50%.) Ráadásul – ezt csak a bennem élő ismeretelméleti szkeptikus teszi hozzá – nem biztos, hogy a pontos dátumok ismerete előrébb vinne görcseink oldásában. Trianon mint mozgósító erő részben maradt, csak a harminc alattiak számára ehhez már nem kapcsolódik tárgyi tudás. A politikailag kondicionált rossz tudásnak szép példája volt az a 2006-os tüntetés, amelyet a jobbára zsenge huszonévesekből álló, közigazgatás-történeti nonszenszről elnevezett Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezett Versailles-ban, június 4-én. Mivel a szervezők nem kaptak engedélyt, hogy XIV. Lajos palotájának parkjában tüntessenek (ahol a két Trianon: a Kis- és a Nagy- áll. Ehelyütt hangsúlyoznám, hogy a magyar békeszerződést a nagyobbikban írták alá. Tessék százszor leírni. A Nagyban, a Nagyban. Rajta.), így a megemlékezésnek a park szomszédságában álló Trianon Palace nevű szálloda egyik melléképülete adott helyet – miközben a Versailles utcáin angol (!) jelszavakat skandáló és csikósjelmezbe bújt (!!) tüntetők zöme meg volt győződve arról, hogy abban „a” Trianonban járt. És a magyar közvéleményben még számos legenda él a szerződéssel kapcsolatban Clemenceau francia miniszterelnök magyar menyétől (ezért utálta volna a magyarokat) a hajózhatónak hazudott Ipolyig. A legendák létezése nem baj: ha viszont történeti tudás épül rájuk, annál nagyobb. Ha helyettesítik az értelmes beszédet, az pedig egyenes út a hisztihez.

Pedig – ha nem is a magyar politikának, mert az egyfajta normálási folyamat végén a kétezres évekre kialakított valamiféle beszédmódot a trianoni békeszerződésről – a magyar társadalom ez iránt érdeklődő része tekinthetne másként is a magyarokat 1920-ban ért tragédiára. Szakmám úgynevezett piaci kereslete ellen beszélek, de: lehet, hogy a történeti megközelítéstől el kellene szakadnunk, hogy a határon túli magyarok ügyét ne egy történelmi visszavágó második félidejének lássuk, hanem annak, ami: kisebbségi, emberi jogi, nemzetpolitikai kérdésnek. Az 1920 előtti Magyarországot nagyhatalmi szándék osztotta fel, mai határai kompromisszum eredményei. Az utódállamok sokkal többet akartak, a nagyhatalmak – főleg az angolszászok – etnikai alapokon méltányosabb területmegosztást. Végül főleg a vasútvonalak döntöttek. Ám ennek ma már semmiféle jelentősége nincs. Trianont ma már nem lehet leverni senkin. Meg miért is kéne? Jogok kellenek, iskolák, teleház, biogazdálkodás és gondosan karban tartott, méltányos emlékezet.

Magam az elégikus emlékezés és a pontos dokumentálás híve vagyok: meghatódom, amikor Alsókubinban, a délutáni temetőjárás után (a példásan rendben tartott sírok között Hviezdoslavé és bizony felsőkubini Meskó Adeodát alispáné, így együtt) szlovák köszöntésünkre magyarul köszön vissza a vendéglős, és nemsokára magyar étlapot hoz. Ha ismét van rendes bélai fehérbor, mint annak idején, egy polgárosultabb világban, ha már nem kérdez a határőr (gyerekkoromban rettegtem a határvizsgálattól), hogy „Hova mész?” – így tegeződve. Mert oda megyek, ahova akarok: Selmecbányára, álmaim városába, a csodálatos Szepességbe, a barátságos Fülekre és a családi Gömörbe. És képzeletben sokszor végigjárom azt az utat, és a Poprád völgyéből belopakodom Sárosba. Akármikor jártam arra: az ég olyan kék volt, mint az út menti szilvafák termése, a folyó kiszökni készült a hegyeken, és Poprádökrös után valami furcsa otthonosságérzés kerített hatalmába: ma sem értem, miért. Előtte soha nem jártam arra és a családom sem.

Ha otthon érzem magam, otthon is vagyok. Ha otthon vagyok, bántás sem érhet.

Persze, tudom, innen könnyen beszélek.

Csak javasolni tudom mindenkinek: lépjen el Trianontól. El a sárgás falaktól, le a lépcsőn, végig a Grand Canal mentén, fel Apolló medencéje felé, és csak az eget nézzék, csak az eget.

Amíg olyan nem lesz, mint Sárosban.