Egy szatirikus színjáték, amely véres dráma

Bevallom, nem látom egészében ezt a drámát, amelyet Fülöp Antal 2003-ban, tehát tavaly publikált (bár évekkel ezelőtt írt) a Méry Ratio kiadónál. Ez annál riasztóbb érzés, mivel szerkesztőként volt némi közöm a megjelenéséhez. Másrészt mentségül felhozhatom (és ezt nem az alibizmus mondatja velem), hogy drámát szintúgy ki lehet adni könyv alakban, akár regényt, novellát vagy lírát, de ha a versre érvényes, hogy költeménnyé csak elmondva válik, a papírkoporsóból kibontva teljesíti küldetését, akkor a drámára ez hatványozottan vonatkozik. A mai szövegközpontú irodalomnál még elképzelhető, hogy az papíron lehet olykor értékesebb, sőt élvezhetőbb, mint „hangszerelve”, de színmű esetében ez szinte lehetetlen. (Sohasem felejtem el azt a riadalmat, amikor először olvastam drámát könyv alakban, Peter Shaffer Equusát. Először azt hittem, valami baj van a memóriámmal, eldugult a képzelőerőm, sőt meglágyult az agyam, majd rájöttem, mi a hiba: olyan lehetetlenséget végzek, mintha filmet néznék külön kockák pergetésével. Az élmény szertefoszlott, sőt meg sem született.) Ez alól a kín alól csak az jelenthetne feloldozást, ha az ember több tucatszor elolvasná egymás után az egész szöveget, vagy gondosan megrajzolná a szereplőket, hogy együtt lássa őket. Vagy ami még egyszerűbb: rendezőnek, dramaturgnak kell születnie. ĺgy aztán Fülöp drámájának esetében — már csak azért is, hogy ne kontárkodjak bele a kritikusok mesterségébe — maradok az általánosságok sivatagában.

Adott egy képzeletbeli színház, amely a szerző szerint — bár itt játszódik a két jelenetre tagolt cselekmény — nem is színház, csak jelkép. Valamiféle doboz, amelybe Fülöp belegyömöszölte az elmúlt tíz esztendőről alkotott véleményének kvintesszenciáját, természetesen egy konkrét cselekménybe csomagolva. Ha úgy tetszik: valós jelképekbe ágyazva. Ahogyan lehet jelkép az egész életünk is. A sztori maga a véres valóságban játszódik, egy nagyon is konkrét világban, amely nemrég, épp csak a minap váltott arcot tájainkon. És mutatja azóta is legvadabb orcáját. Körülbelül ennek a világnak az ordasságáról szól Fülöp drámája. Szerepeinkről, kényszerű köpönyegváltásainkról, szeretetéhségünkről és mindennapi gazemberségünkről. Lemondásunkról, elgyávulásunkról, kiszolgáltatottságunkról. Napjainkról, értékeink, illúzióink és talán a jövőnk elkótyavetyéléséről. Ezt játsszák a (szintén jelképes nevű) hősök (akik természetesen antihősök), Fehér Anna, Fehér Zoltán, a kurtizánok, Boldogh Ödön alias színházigazgató, a Báró alias maffiózó és a főszereplők, Messer Niccolo alias Machiavelli és Ripacs Öugén.

A rendszerváltás drámája? Is. Sőt: igen. Amennyit sírnak a kritikusok több mint egy évtizede, hogy ti. ki írja meg végre a rendszerváltás történetét (mintha meg lehetne!) irodalmi formában, ahhoz képest itt van ez a dráma, amely éppen erről szól. Csak fel kéne „fedezni”. Ismerve honi viszonyainkat, ez elég problematikus lesz, hiszen Fülöp Antal regénye, a Piszkos ember sem futott be óriási karriert, amely előtt kritikusok hada söpörte volna a járdát. Élek a gyanúval, hogy A bemutató sem lesz a felvidéki magyar írásbeliség elkényeztetett gyermeke. Amiben csupán az a furcsa, sőt riasztó, hogy állítólag nincs szlovákiai magyar dráma, amit szégyenkezés nélkül be lehetne mutatni. Ki merem mondani: van azért legalább egy darab. A Fülöp Antal drámája. Amely színpadra kívánkozik.

Kövesdi Károly