Szivárvány lovag újabb kalandjait örömmel vettem kezembe. Föl voltam rá készülve, hogy némi kezdeti stilisztikai nehézkesség után ismét fölpörög a cselekmény, deheroizált hősünk mulatságos helyzetekbe keveredik, és sok apró ironikus megjegyzés figurázza majd ki a népmesék jól ismert sablonjait.
Egy mesekönyv szakadásai és szakadékai
Ezekhez az elvárásokhoz képest a Szivárvány lovag második kötete meglehetősen halvány, felejthető maradt számomra. Az okokat sokáig kutattam, mert nem volt könnyen tetten érhető, hol és mi csikorog ebben a műben. Arra a következtetésre jutottam, hogy több alkatrész pontatlan csiszolása hozza létre a nem kívánt eredményt.
Az előszó, mely utal az olvasók által esetleg nem ismert első kötetre, nemcsak a kontinuitás mellett voksol, hanem elvárásokat is kelt. Beharangozza ugyanis a hős jellegzetességeit (terítőhímzés és zsíroskenyér-evés), ám ezek aztán a későbbiek folyamán az epizódokban nem jelennek meg, még utalás formájában sem. A főhős Szivárvány lovag egyéniségének épp komikus és egyben vonzó tulajdonságai mennek így veszendőbe. A főszereplő jellegtelenné válik, legfőbb vonása pedig az, hogy önkényesen mindenbe beleszól, mintegy felsőbb erőként irányítani akarja mások sorsát. Ez a magatartás ismét csak ellentmond az előszóban megfogalmazott tartalmi követelményeknek, hiszen Színország a szerző szerint a sokszínűségéről, toleranciájáról, demokráciájáról híres. Ezek a tartalmi következetlenségek is „csikorogtatják” a művet, ám a disszonancia másik oka az az írói felfogás, amely ezúttal nem népmesei fordulatokat gúnyol, hanem létfilozófiákat és emberi értékrendeket. A vágyak beteljesülésének igényét, a szerelmet, a halhatatlanságra sóvárgást. Ambivalenssé válik a jó és rossz, a helyes és helytelen, a valós és irreális. Ezáltal pedig a regény viszonylagossága az egyedüli biztos értékmérő. Szivárvány lovag cselekedetei egyszerre tűnnek helyesnek és helytelennek, indokoltnak és megalapozatlannak.
A cselekményességből filozofálgatásba csúszik a mű, melynek szinte megállapíthatatlan az olvasói célcsoportja. Hagyományos mesének semmiképp se tekinthető, a jó és rossz kettőssége és kétségessége miatt, valamint az emelkedett filozófiai eszmefuttatások hirtelen és váratlan nyelvi-stilisztikai lerontása folytán. Az emelkedett és alpári, a fent és lent hullámvasútként váltakozik, így voltaképp az irodalmi-esztétikai értékek kifigurázásának is felfogható ez a könyv, ám a váltások nem könnyedek és zökkenőmentesek, hanem szinte erőltetettek. Ez is megnehezíti a szövegélvezetet, és azt a benyomást kelti, hogy a szerzőnek nem volt koncepciója a mű megírása közben, hanem ötletszerűen, hirtelen sugallatoknak engedelmeskedve dolgozott.
A cselekmény gördülékenységét zavarják a narrátori beszólások is, például mikor a szerző bocsánatot kér Szivárvány lovagtól, hogy olyat árult el róla, amiről ígérete szerint hallgatnia kellett volna. Az erőltetetten jópofa, bizalmaskodó közbeszólások nemcsak feleslegesek, hanem stílusrontók is. Ez az írói törekvés talán ismét az írói értékek viszonylagossá tételére vezethető vissza. A törekvés és megvalósítás között azonban szakadék húzódik, mely fölé elfelejtettek hidat építeni.
Kozsár Zsuzsanna
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.