Egy maréknyi gabonapehely volt Titanilla reggelije

Czabán Márton, a Magyar Vöröskereszt munkatársa egy tízgyermekes beregszászi családnál segítMTI-felvéteElőször az okozott gondot, hogy az egybe csomagolt száraztészta és üveges mártás súlya nem volt feltüntetve a csomagoláson. Hatórányi vitatkozás után ez az akadály elhárult. Akkor viszont felfedezték, hogy az egyik gyógyszert nem lehet bevinni az országba. Majd tizenöt órába telt, amíg találtak valakit, aki megmondta, melyik is az a gyógyszer. A dolog pikantériája, hogy három héttel korábban az illetékes ukrán szervek igent mondtak az adománylistán szereplő összes termékre. Látva megdöbbent arcunkat, dr. Kató Ernő, a Magyar Vöröskereszt főtitkárhelyettese csak mosolygott. Kató tapasztalt rókának számít az ukrán határon való átkelésben: az elmúlt négy évben tizenhét segélyszállítmányt juttatott el a szomszédos országba. 1999-ben például két napig vesztegeltek a határon pusztán azért, mert az ukrán határőrök váltig állították: a 03. 04. 16. dátummal ellátott levesporok szavatossága már lejárt, romlott ételt pedig nem lehet bevinni az országba. De a vöröskereszt végül megnyerte a csatát.

Eleinte nem értettem az egészet. Mi késztet embereket arra, hogy először itthon csatázzanak az adományok megszerzéséért, majd akár napokon át vitatkozzanak az élő fába is belekötő hivatalnokokkal, akik később közlik velük: egy kicsit dühösek rájuk, mert egész éjszaka dolgozniuk kellett, hogy megoldást találjanak a problémára, és a szállítmány átmehessen a határon. Még Gabriella Manajlonak, a kárpátaljai vöröskereszt főtitkárának beszámolója sem volt elég számomra, pedig súlyos tényeket közölt. Az országban, különösen Kárpátalján és a Krímben nagy a szegénység: csak Kárpátalján hetvenötezer ember szorul rendszeresen segítségre. Mindezt tetézi, hogy az elmúlt években több mint négyszázezer embert sújtottak az árvizek. A helyi vöröskereszt a szegényeket látogató nővérek fizetésén kívül állami támogatást nem kap, a lakosság pedig vagy nem tud, vagy nem akar adakozni.

Ungvár utcáin azonban többnyire jól öltözött fiatalokat, iskolatáskás gyerekeket láttam, díszes kirakatokat, új autókat, házakat, boltokat. Aztán elindultunk a külváros felé, majd a beregszászi vöröskereszthez.

Láttam a segélycsomagért sorban álló néniket, és kezdtem megérteni. Kárpátalján a legtöbb nyugdíjas alig száz hrivnyából tengeti az életét. Viszonyításképpen: egy kiló kenyér másfél hrivnya (hozzávetőleg 15 szlovák korona). Ha ezek után még mindig nem értettem volna, miért szenteli valaki az életét a vöröskeresztnek, Titanilla eloszlatta volna minden kételyemet.

Titanilla, aki mindössze egyéves. Nyolc testvérével egy szemétdomb mögött lakik. A szoba, amelyben élnek, hat, talán hét négyzetméter. Egyetlen, koszos ablaka van, a félig elrohadt ajtón egy vaspánt és egy lakat helyettesíti a zárat. Nem mintha bármit is el lehetne vinni a lakásból. Az alkoholista édesanya szinte már minden mozdíthatót eladott, beleértve gyermekei ruháit, cipőit is. Egy matrac nélküli, ütött-kopott ágy, néhány vékony, rongyos pokróc, egy rozsdás sparhelt, egy szúette szekrény és egy asztal alkotja a berendezést. A hideg tűzhelyen üres, koszos fazék, a szekrényben viszont semmi: se tányérok, se poharak, se ennivaló. Az asztalon egy rozsdafoltos vödör, az alján némi ivóvíz. A bejárat mellett egy lavór, benne gyanús színű és állagú valami. Később tudtuk meg, hogy ez a vécé.

Ez a kép, és a nyomor elfojthatatlan szaga fogadott minket az egyik eldugott kis utcában. Jöttünkre Titanilla hároméves bátyja totyogott ki a bejárat előtti betonra, egyetlen koszos szürke pólóban. December ötödike volt. Mezítláb ácsorgott a kövön, és nagy, csillogó szemmel meredt a szemétdombon utat kereső idegenekre. A helyi vöröskereszt munkatársait már ismerte, de mi, többiek idegenek voltunk számára. Első döbbenetünkből magunkhoz térve betereltük a kisfiút a szobába, a testvéreihez. Titanilla néhány kartondobozon ült pelenka nélkül, egyetlen kisingben. Sírását már az udvaron hallottuk, de jöttünkre elhallgatott, és nagy, kerek szemeivel kíváncsian nézte, mit csinálunk.

Hétéves bátyja, Szása okosan válaszolt minden kérdésünkre, közben a szeme sarkából ellenőrizte, ahogyan a kicsik kibontották a gabonapelyhet, amelyet a vöröskeresztes élelmiszercsomagban találtak. Mivel tányér nem volt, a dobozba öntöttük ki az édes csokigolyókat. Amint kinyitottuk a zacskót, bátyja azonnal Titanilla felé nyújtott egy maréknyi gabonapelyhet. A kislány magához ragadta az egyik dobozt, és egy éve minden erejével szorította magához. Ez volt aznap a reggelije.

Odakint délre harangoztak, Szása pedig csak mesélt. – Anya szokott nekünk főzni, de most nincs itthon, a barátjához ment. Nem tudom, mikor jön haza, de addig játszunk a kicsikkel. Megvárjuk.

Mindezt egy hétéves gyerekre ritkán jellemző, derűs nyugalommal mesélte. Sugárzott róla, hogy nagyon szereti az édesanyját, és nem értené, ha azt mondanánk, rossz itt neked, gyere el velünk. De erre az ukrán törvények szerint nincs lehetőség, a gyermekeket nem lehet elvenni a szüleiktől. Csak álltunk ott, és próbáltunk nem sírni. Marci, vöröskeresztes vezetőnk kiszaladt az autóhoz, és néhány zoknival tért vissza. A sajátjai voltak, de most nem érkezett gyermekruha a szállítmánnyal. A kicsiknek szinte harisnyának is nagyok voltak, és még így sem volt rajtuk nadrág, pulóver. Csak álltunk ott, pedig tudtuk, hogy várnak minket az ételosztásnál. De csak a gyerekeket láttunk, és a megoldáson gondolkodtunk. Nem mertük bevallani, hogy nem sokat tehetünk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Titanilla és a testvérei most ettek, és legalább egy rövid ideig meleg zokni van rajtuk.