Egy magyar tanszékkel kevesebb

Az egyetlen, aki valamit sejthetett vagy tudhatott az egyetem vezetésének leépítési terveiről, az a tanszékvezető, Alabán Ferenc lehet. Ő viszont nem csak a sajtónak nem nyilatkozik, volt kollégáinak sem árult el semmit.  De hallgatnak a ma már csak csonka, egyszakos, levelező tagozatos képzést folytató hungarisztika tanszék jelenlegi oktatói és végzős hallgatói is. Előbbiek hárman, utóbbiak hatan maradtak. Érthető, hogy nincs kedvük nyilatkozni, hiszen mi mást is mondhatnának azon kívül, hogy egyetlen céljuk becsülettel befejezni a tanévet. Amely mindenképp utolsó lesz a maga nemében egyedülálló magyar tanszéken. Besztercebányán ugyanis nem magyar pedagógusokat, hanem tolmácsokat és fordítókat oktattak – az alapítók leginkább ezzel érveltek, amikor a hazai magyar kapacitások megosztásával vádolták őket. És valóban: a tanszék megalakulásakor máshol nem lehetett magyart és idegen nyelvet párosítva tolmácsolást tanulni. Mint később kiderült, igazából itt sem, mert az idegen nyelveket a szlovákiai gyakorlatnak megfelelően a magyar diákok is szlovákul tanulták, és szlovákra is fordították. Vagyis hiába választotta valaki a magyar–angol tolmács szakot, angolból úgy vizsgázott, hogy szlovákra fordított.  Később ez lett az egyik mondvacsinált ok, amiért a vizsgákról a magyar diákokat nagyobb arányban lehetett kiszórni, mint a többieket, hiszen nem beszélték a szlovákot olyan választékosan, hogy az idegen nyelvű szöveget hűen visszaadják. „Emiatt, bár elég jelentkezőnk volt, magyar–angol szakra például húszat is felvettünk, a harmadik évfolyamig öten-hatan jutottak el. A szlováktudást egyszerűen alapnak tekintették az egyetemen, ami rendben is van, hiszen lehetetlen minden idegen nyelvre magyarul tudó oktatókat biztosítani, de a magyar diákok iránt nem minden kolléga viseltetett megértéssel. A többség nem vette figyelembe, hogy az ő anyanyelvük a magyar, hiszen az egyetemen a magyar is olyan státusban volt, mint a többi idegen nyelv” – mondja Németh Zoltán, aki 2004-től 2013-ig oktatott a Bél Mátyás Egyetem hungarisztika tanszékén. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"217420","attributes":{"alt":"","author":"TASR-felvétel","class":"media-image","height":"350","title":"Beáta Kosová rektor","typeof":"foaf:Image","width":"232"}}]] Nem érte meg az egyetemnek Maga is tapasztalta a folyamatos átszervezéseket, melyek a magyar tanszéket mindig hátrányosan érintették. Megalakulásakor a Filológiai Karhoz tartozott, és évente mintegy 40 diákot vett fel. Ezek többsége magyar–angol szakpárosításra járt, de 5–10 diák mindig akadt a magyar–német és magyar–szlovák szakon is, néhányan pedig oroszra, olaszra jelentkeztek. Elméletileg a franciát, a spanyolt, a lengyelt, az ukránt vagy akár a szerb nyelvet is választhatták volna a magyar diákok, de ezek iránt gyér volt az érdeklődés, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szlovákiai magyar középiskolákban szinte kizárólag csak angolt és németet oktatnak. „Diákjaink kétharmada érkezett magyar középiskolákból, a többi szlovákból, de általában nekik is magyar volt a családi hátterük. Amíg volt felvételi vizsga, más-más tesztet kaptak a magyar és a szlovák iskolából érkezettek, de kb. 2006-tól mindenkit felvettünk, úgy, mint a legtöbb felsőoktatási intézmény” – mondja Németh Zoltán.  2007-ben a Filológiai Kart, amelynek 2004 és 2005 között Alabán Ferenc volt a dékánja, beolvasztották a Humán Tudományok Karába, állítólag azért, mert egyes szakok itt is, ott is működtek. Itt már a hungarisztika tanszék csak afféle megtűrt mostohagyerek volt, és az értékelő gyűléseken az egyetem vezetői folyton azt hangsúlyozták, mekkora terhet jelent a karnak. „A volt Filológiai Kar munkatársainak az volt az érzése, hogy mindent vittünk, de semmit nem kaptunk. Igaz, hogy egy volt filológus, Vladimír Biloveský lett az új dékán, de ő már azon instrukciók szerint járt el, amelyeket a rektor asszonytól kapott” – véli Németh Zoltán. Az egyetem vezetésének terve pedig egyre nyilvánvalóbban a hungarisztika leépítése volt. Kezdetben csak azt hangsúlyozták, mennyire nem rentábilis, holott a hiány soha nem volt akkora, hogy egy ekkora egyetem számára gondot jelenthetett volna. „Legutóbb információim szerint kb. 1800 euró volt a deficit, ami egyes tanszékek több tízezer eurós hiányához képest elenyésző, és azt is bepótolta” – mondja Ardamica Zorán, aki tavaly szeptemberig volt a Bél Mátyás Egyetem hungarisztika tanszékének alkalmazottja. Az egyetem honlapján ugyan még mindig oktatóként szerepel; igaz ott Alabán Ferencet is tanszékvezetőként tüntetik fel, holott szeptembertől a komáromi Selye János Egyetemen tanít.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"217423","attributes":{"alt":"Alabán Ferenc hallgat","author":"forrás: madari.sk","class":"media-image","height":"416","title":"Alabán Ferenc hallgat","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Hallgatás és szalámitaktika Ardamica Zorán szerint a kommunikáció hiánya volt a legnagyobb gond. „A közzétett minőségmérések szerint az általános elvárásoknak mindig eleget tett a tanszék, és az egyetem vezetése soha nem közölte, mi a kifogása ellenünk” – mondja. Annyit tudtak, amennyi az értékelő gyűléseken elhangzott: azaz hogy a diákok száma és a publikációk értékelése alapján nem rentábilisak. „A rektori hivatal hozzáállása abszolút technokrata volt, főre kiszámolták, ki mennyibe kerül az egyetemnek és mennyit hozott. Mindig a középmezőnyben voltunk, ennek alapján, akár ma is létezhetne a tanszék” – fűzi hozzá Németh Zoltán, aki szerint az első intő jel az volt, amikor a szlovák tanszék szét akart válni nyelvi és irodalmi tanszékre, a vezetése pedig Alabán Ferencet kérte fel, hogy professzorként garantálja a szlovák irodalmat. Ő ezt nem vállalta, és a kollégái is tiltakoztak, hiszen nélküle elképzelhetetlen lett volna a magyar tanszék működése, de a kiállás ellenére ekkor már meg voltak számlálva a hungarisztika napjai.  A Humán Tudományok Karát 2014 januárjában Bölcsészettudományi Karrá nevezték át, de már a 2013-ban kidolgozott „fejlesztési koncepciójában” is a magyar tanszék fokozatos leépítésével számoltak. Ezt ugyan az érintettek csak később tudták meg, de abból a szalámitaktikából, hogy bizonyos tanulmányi csoportokat nem nyitottak meg, továbbá sem a nyugdíjazott Varga Gyula profeszszor, sem a távozó Németh Zoltán helyére nem vettek fel senkit, és a részmunkaidős oktatók szerződését sem hosszabbították meg, következtetni lehetett a vezetés szándékaira. Nyíltan azonban még ekkor sem mondta ki senki, hogy a magyar tanszéket megszüntetik. A kérdésekre a kar vezetői vagy nem reagáltak, vagy mellébeszéltek, az érintettek csak jelekből következtethettek arra, mi vár rájuk. „Amikor 2013-ban beadtam a felmondásomat, Biloveský dékán azt mondta, nagyon sajnálja, mert számoltak velem az új szlovák irodalmi tanszék akkreditációjánál. Még csodálkozott is, hogyhogy Alabán Ferenc nem szólt nekem. Alabán professzor úr viszont azt mondta, hogy ők erről sosem beszéltek a dékánnal. A lényeg az, hogy a döntés a tanszék felszámolásáról már akkor megszülethetett” – mondja Németh Zoltán.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"217422","attributes":{"alt":"","author":"Képarchívum","class":"media-image","height":"320","title":"Vladimír Biloveský","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Leépítés mint fejlesztési koncepció Voltak persze hitegetések és különféle próbálkozások – például, hogy a magyar tanszéket összevonják a kulturológia tanszékkel –, de kétséges, mennyire gondolták ezt komolyan. „Olyan ötletük is volt, hogy a magyart mint mellékszakot oktatjuk a történelem szakosoknak, akiknek a levéltári munkához van szükségük a nyelvismeretre. Ilyen műfaj, hogy mellékszak tudomásom szerint nincs is az akkreditációban, de azért foglalkoztattak bennünket az iratok kidolgozásával. A dékánhelyettes csak több hónapos késéssel ismertette velünk azt a bizonyos fejlesztési tervet, amely a leépítésünkről szólt, és az érveinkre, hogy az eredményeink ezt nem indokolják, azt felelte, kevés a diák. Holott ez nem tömegképzés, és ők nem engedték, hogy többet vegyünk fel. Végül azt kérdezte, meddig akarunk még kínlódni. Pedig mi nem kínlódásként fogtuk fel a létezésünket, megszoktuk az állandó nyomást. Talán ezért nem is érzékeltük rögtön a fenyegető jeleket, csak akkor döbbentünk meg, amikor már papírra került a leépítésünk terve” – mondja Ardamica Zorán. Vladimír Biloveský, a bölcsészkar dékánja azt mondja, nagyon nehéz döntés volt a magyar tanszék leépítése, de a gazdasági eredmények és az érdeklődés csökkenése indokolttá tette. „A tanszék oktatóin kívül senki, sem a szülők, sem Magyarország Szlovákiai Nagykövetsége nem érdeklődött a tanszék jövője felől” – válaszolta megkeresésünkre, és e tekintetben igaza is van, mert a tanszék valóban teljes érdektelenség mellett múlt ki. A táblázatok, amelyeket elküldött lapunknak, és amelyek szerint valóban egyre kevesebb volt a jelentkező, látszólag őt igazolják: az érdeklődés a magyar nyelvvel párosított tanulmányi programok iránt valóban ingadozó volt. Alapképzésre 2007 és 2014 között nappali tagozaton 13–31, levelezőn 3–7 diák iratkozott be, mesterképzésben pedig nullától (2007/2008) 14-ig (2011/2012) terjedt a jelentkezők száma. Más kérdés, hány diákot engedett felvenni az egyetem vezetése, és hogyan bonyolította a már felvettek életét.  Kiskapu a végzősöknek Azért, hogy a meglevő diákok zavartalanul tanulhassanak, vizsgázhassanak, a tanszék munkatársai nem szerveztek tiltakozást, nem fordultak a sajtóhoz, és nem keresték politikusok segítségét sem. Talán abban bíztak, hogy ha nem viszik a médiába és nem terelik politikai síkra a leépítés ügyét, az egyetem vezetése is értékeli lojalitásukat, és a folyamat visszafordítható. Tévedtek. A 2014/2015-ös tanév végével távozott a tanszékvezető is, aki már nem tartotta fontosnak nyilvánosságra hozni a ügyet. Alabán Ferencet heteken át próbáltuk elérni telefonon és e-mailben, otthon és a Selye János Egyetemen, több üzenetet is hagytunk neki, de nem válaszolt. Pedig ha valaki, ő az egyetlen, aki tudhatja, mi vezetett a hungarisztika tanszék felszámolásához, és az összefüggések ismeretében érthetetlen a hallgatása.  2012-ben nem nyitottak a magyar tanszéken első évfolyamot az alapképzésben, tavaly pedig a harmadikosok már nem folytathatták tanulmányaikat mesterképzésben. A diákok többsége más szakra lépett át vagy elhagyta a Bél Mátyás Egyetemet – utóbbiak között van az utolsó magyar doktorandusz is. Néhányan a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének tolmács szakán folytatják tanulmányaikat. Besztercebányán mindössze hat ötödikes maradt, akik számára az egyetem vezetése kiskaput talált. A bölcsészkar vezetése nem nyújtotta be komplex akkreditációra a magyar tanszék programjait, ezért az utolsó évfolyam „kifutása” úgy lehetséges, hogy minden diák levelező tagozaton, csupán egyszakos magyar tolmácsként végez.  A besztercebányai magyar tanszék tehát csöndes megadással „most múlik pontosan”. Tizennyolc évig létezett, több száz magyar diákot nevelt fel és szlovákot nyert meg a magyar kultúrának. Megérdemelte volna, hogy az, aki létrehozta és a kezdetektől vezette, nyilvánosan is szót emeljen érte. Mert akár tájékozatlan, akár tehetetlen volt, a hallgatás őt is minősíti.