Egy kiváló szakírói munka

Csáky Károly gazdag kutatómunkájának legújabb eredménye a Híres selmecbányai tanárok című kötet, amely az idei Ünnepi Könyvhét egyik könyvújdonsága volt. A szerző e munkáját két fontos részre osztotta. Az egyikben bemutatja Selmecbánya gazdag iskolatörténetét, mely csupán pár oldalas, tömör, mint ahogy ő mondja, vázlatos korrajz, ám ennél jóval terjedelmesebb a lexikonszerűen öszszeállított tabló, amely százhatvanegy kiváló tudós-tanár személyiségét és példaértékű munkásságát tárja elénk. De mintha kevésnek érezte volna az író e nem csekély számú, nagyérdemű pedagógust, ezért számukat további negyvennel megtoldotta, így hát egy harmadik részt is csatolt a munkájához További neves tanárok címen. Tehát több mint kétszáz személyre vonatkozó adatot gyűjtött össze, méltatta munkájuk eredményét úgy, hogy mindegyikről egy színes, eleven portrét rajzolt meg. Mérhetetlenül nagy feladat lenne ez olyan ember számára is, aki csak ezzel foglalkozna, viszont Csákyról tudni kell, hogy főállásban tanár, aki napi hat-hét órát tölt az iskolában. Aki azonban ismeri őt, tudja, hogy roppant energiával bír, és számára nem teher, hanem igazi örömöt adó ajándék a kutatás, legyen az néprajz vagy a kultúránk történetében való búvárkodás.

Könyve bevezetőjében elárulja, hogy e munkája nem előzmények nélkül való, hiszen az 1998-ban megjelent Honti arcképcsarnok és a 2002-ben kiadott Neves elődeink című könyveiben a híres tanárok közül már többekkel is találkozhattunk. Azonban múltunknak e kétszázegy nem mindennapi személyisége együtt szinte ámulatba ejti az olvasót. Nagyon helyesen tette Csáky, hogy könyvének ezt a formát választotta, mármint a lexikonjelleget; mi mást is tehetett volna, különben nem tudta volna a töméntelen mennyiségű tényanyagot áttekinthetővé és munkáját kézikönyvvé formálni. Ahol csak tehette, arcképekkel, fotókkal, régi képekkel gazdagította a szöveget. Sok neves tudósnak felkereste egykori lakhelyét, működési helyét (azt az épületet, amelyben dolgozott) és még a sírhelyét is. Ezeket örökítette meg saját fényképfelvételeivel, amelyeket a könyv megfelelő lapjain helyezett el. Szemléltetés céljából egyes tudósok munkáinak címlapját is lefotózta; e precizitás elárulja, hogy Csáky Károly mennyire következetes pedagógus. Jól tudja, hogy mibe vihető bele a didaktika, és mibe nem, hiszen köztudott róla, hogy költő is, aki jó verseket tud írni.

Hogy mennyire kiváló történész, bizonyítja mondanivalójának felépítése, különösképpen az, hogy a három kiváló selmecbányai iskola történetét miként vázolja fel és vezeti olvasóját nyomról nyomra végig az iskolák történetén. Azt is mondhatnánk, hogy könyve szövegének színekben gazdag szövete van. A fonalak, amelyek végigvezetnek a Bányászati és Erdészeti Főiskola, a Királyi Katolikus Nagygimnázium és az evangélikus líceum és tanítóképző történetén, megalakulásuktól a megszüntetésükig, soha nem gubancolódnak össze. „Vázlatos” iskolatörténetében nyomon követhetjük a XVII., XVIII. és XIX. század iskolapolitikáját, azt is, hogy a modern nemzetté válás hosszú korszakában mikor melyik nyelv volt az oktatás nyelve Selmecen, s bár nem írja le, csupán utal rá, hogy azért nem volt ez olyan békés időszak, mint ahogy gondolnánk. A tanítási nyelvet a politika hullámzó kedélyállapotának megfelelően váltogatták latinról németre, szlovákról magyarra, ami a modern nemzetté válás időszakában hol a német, hol a szlovák, végül pedig a magyar anyanyelvű tanároknak válhatott előnyére, s így nyilvánvaló, hogy a többiek viszont hátrányos helyzetbe kerültek még akkor is, ha anyanyelvüket ún. segédnyelvvé nyilvánították. Ez volt történelmünkben az az időszak, amikor a klasszikus latin nyelvet, amelyet Európa összes egyetemén a tudomány nemzetközi nyelveként használtak, gyors ütemben felváltották a nemzeti nyelvek. A nemzeti hovatartozás pedig nemcsak politikai, hanem igen erős érzelmi kötődéseket is kiváltott. Mondjuk ki nyíltan, a nacionalizmus születésének korszaka volt ez, mely a legműveltebb rétegeket is erkölcsi kihívás elé állította, sőt leginkább őket tette próbára. Nem beszélve arról, hogy a felekezeti hovatartozás is mély határvonalakat húzott mind egyének, mind embercsoportok között.

Csáky Károly könyve arról is tanúbizonyságot tesz, hogy e bonyolult széttagoltságban milyen nagy súllyal esett latba a szakmai elhivatottság. Selmecbánya közép- és főiskolai tanárai felülemelkedve kicsinyes emberi gyarlóságokon végezték a hivatásuk által rájuk rótt feladatokat, éspedig azt, hogy olyan értelmiséget neveljenek, mely dacolva a kor fonákságaival, mind szakmailag, mind erkölcsileg meg tudja állni helyét az életben. Selmec diáksága nemcsak a város vonzásköréből, még csak nem is a Kárpát-medencéből, hanem egész Európából verbuválódott, miként maguk a tanári karok is. Persze, többségük magyar, szlovák és német nyelvterületről származott, így, miként a szerző is megjegyzi, a selmecbányai iskolák több kultúrának is a melegágyai voltak.

A tanárok többsége a XIX. században fejtette ki áldásos tevékenységét, de voltak, akik már jóval előbb, és többen is, akik viszont a XX. század neves tudósaivá váltak. A legrégebbi közülük Fábry (Fábri) Tamás (a XVI. sz. első fele — 1592) egyházi író és pedagógus, aki inkább Bártfán szerzett magának érdemeket, az ottani gimnáziumban, de 1566/67-ben egy esztendeig a selmeci evangélikus líceum élén állt mint igazgató. A selmecbányai főiskola legifjabb nemzedékéhez tartozott Papp Simon (1886—1970) geológus, aki legtöbbet megélt a XX. századból, illetve Pantó Dezső (1884—1975), akit a További neves tanárok között említ meg a szerző.

A könyvben található személyiségek közül a témában kevésbé tájékozott olvasók előtt is valószínűleg Mikovinyi Sámuel (1700—1750) a legismertebb; korának kiemelkedő polihisztora, a „magyar műszaki felsőoktatás úttörője”, később árvízvédelmi szakember, aki az 1735-ben III. Károly által alapított Bányatisztképző Tanintézet első tanárai közé tartozott. Mint sok más tanárral kapcsolatban, az ő portrévázlatában is elmondja Csáky, milyen anyagi körülmények között élt a kor kiváló pedagógusa. Az sem kerüli el a szerző figyelmét, hogy ki kinek a tanítványa volt, kivel tartott fenn baráti kapcsolatot, és milyen neves személyek kerültek ki a keze alól. Olyan érdeklődést felkeltő különlegességek sem kerülték el figyelmét, hogy megemlítse, ki volt az a tanár, aki Selmecbányán megbuktatta Petőfit, ki tanította ott Mikszáth Kálmánt vagy a kiváló szlovák nemzeti költőt, Andrej Sládkovičot. Persze ezek csak apró színárnyalatok a könyvben, melynek a fő mondanivalója az, hogy egy vidéki város miként lehetett otthona közel két évszázadon át a tudomány minden területének, s a tudományokat miként tudták alkalmazni a tanárok a közoktatásban és a szakemberképzésben.

Azonban lehangoló az a kép, amely akkor tárul elénk, amikor mindez szinte egyik napról a másikra tönkrement, azaz hogy tönkretették. 1919-ben a Bányászati és Erdészeti Főiskolát Sopronba költöztették, de mi lett a sorsa Selmecnek? „Elköltöztek a híres tanárok, kiürültek a vendéglők és a kaszinók, tönkrementek a nyomdák… Eltűntek az ország, sőt Európa különböző tájairól idesereglett diákok…, megszűntek a diákszervezetek.” Viszont Selmecbánya ma a világörökség része…

Csáky Károly könyve pedig iskolatörténetünk gazdag dokumentuma lett. Reméljük, példaadásként is szolgál. (Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2003)

Csicsay Alajos