Egy jó óvoda örömteli gyermekbirodalom

MIKLÓSI PÉTER

Tanárnő, Ön is járt óvodába?

Szerencsére igen, mert valóban derűs és kellemes emlékeim vannak egykori óvodámról, amelynek épülete hál'istennek mindmáig áll még. De az egész gyerekkoromra szívesen emlékszem, hiszen akkoriban nem volt annyira bonyolult a világ. Dunaszerdahelyen gyerekekként az akkori Vásártéren mi még a szederfákra másztunk, papsajtot ehettünk, eleven tehénnel is találkoztunk, a város első szökőkútjában fürödhettünk, és a kanálisnak mondott vízen egyszer teknőben, másszor a tűzoltószertár mögötti ladikokban csónakázhattunk... Ez a természetközeliség feledhetetlen.

A mai óvodák sokban másabbak, mint az akkoriak voltak?

Manapság, okosan, elsősorban a csoportlétszámok kisebbek. De ennél is lényegesebb különbség, hogy a gyerekek óvodalátogatása mára nevelési feltétel lett, mert az örökös taposómalomban élő szülők idejéből jobbára csak a csemete iránti gondoskodásra futja. Nem szólva arról, hogy régente a családok zömében több volt a gyerek, akik így egymásra is hatással voltak; napjainkban viszont rengeteg az egyke, őnekik akarva-akaratlanul főként felnőttek a barátaik. Az ilyen gyereknek az óvoda jelenti a kortársaihoz való csoportos kapcsolódás szinte egyetlen lehetőségét.

Eszerint az iskola majd oktat, az óvoda módszeresen nevel, a szülő pedig „csak” gondoskodik? Én jobban szeretem, ha a szülő nevel!

Természetes elvárás, hogy a nevelés otthonról induljon ki. De a szülő sem tud csoportosan nevelni, ha csupán egyke, vagy öt év korkülönbséggel lényegében két egyke van a famíliában. Pedig meghatározóan fontos, hogy egy gyermek a lehető legtöbbet legyen a kortársai körében, ahol nem a szülő osztja ki, hanem a gyerkőcök egymás között osztják le a szerepeket. Hogy ki lesz a kisokos, ki a viccmester, ki az, aki segít, s kinek kell segíteni. Az otthon, ahol a szülő gondolkodik a gyerek helyett, értelemszerűen nem adhatja meg a csoportszocializáció lehetőségét, ami a most még gyerkőcök későbbi életében bizony visszaüthet.

Mi a jó óvoda manapság? Gyermekmegőrző és egyben nevelde?

Én örömteli s derűs gyermekbirodalomnak mondanám, ahol az elsődleges hangsúly a játékon van, és ahol az óvónők is nagyon kedvesek. Természetesen bizonyos metodikai elveknek megfelelően, de a gyereknek bőven legyen ideje játszani.

Játszani? Egy teljesítményhajhász világban?

Igen. Mert a mai gyermek rengeteg dolgot tud, tényleg okos, viszont komoly gond, hogy kiskorában nemigen tanul meg játszani, hiszen otthon a különböző drága kütyük maguktól játszanak, mozognak, önmaguktól építkeznek, s így, sajnos, háttérbe szorul a játék hagyományosan értendő konstruktivitása. Dacára annak, hogy éppen a játszás teszi teljessé a gyermekéveket.

Egy megfelelő színvonalú óvoda milyen hozzáállással várja az újonnan jelentkezőket?

Szerintem az óvodai nevelés két kulcsfontosságú tényezője a szeretet és a következetesség. Persze, a sok egyéb gyakorlati szempont mellett. Mert értelemszerűen az épület állaga, az óvodaudvar hangulata, a játékszerek és egyéb eszközök választéka mind-mind szintén nézőpont, mégis az óvónők személyiségét, az óvodai légkör szeretetteljes emberségét, nyitottságát tartom a mindennapok meghatározó jellemzőjének.

Manapság divat valami extrát nyújtani, ütős dolgot ígérni. Fontos ez?

Én a személyiségépítő óvodákat preferálom, noha az is igaz, hogy már egy jó nevű ókori iskola sem volt meg mondjuk uszoda nélkül... Tehát ha a 21. században ez az extra, akkor ennek is helye van a nevelési munkában, bár a köznapi valóság hazai tájainkon egyelőre messze nem így fest. Ezért a szűkösebb körülményeinkhez igazodva inkább szögezzük le: az a jó óvoda, ahol a gyerek jól érzi magát, és a csemetéjét oda járató szülő szintén elégedett. Hogy mit tud esetleg extrában nyújtani az óvoda, az csakis a pluszlehetőségek, azon belül a tehetséggondozás kérdése.

Ha nem is járunk a fellegekben, de korunk rohanó világa nyilván mégis megjelenik az óvodákkal szembeni igényekben, kihívásokban!

Ami tagadhatatlan, hogy főként a gyerekek mások, mint régebben. Az óvodáknak ehhez kell rugalmasan alkalmazkodniuk. A mai csöppség előbb tanulja meg a tévé távkapcsolóját kezelni, mint beszélni. Az olasz szakemberek már 1986-ban leszögezték, hogy a gyermekvilág a figyelem meg az emlékezet kárára, de a kreativitás javára változott. Ők már a virtualitás gyermekei. Nyugtalanabbak, figyelmetlenebbek, énközpontúbbak, de nem önzőbbek. Csupán az történik, hogy sok-sok egyke pusztán egyetlen holdudvaron belül, csak a saját és az őt körülvevő többi felnőtt gondolatkörében gondolkodik.

Ebben a megváltozott alaphelyzetben az óvodai nevelés tudományos munka, vagy inkább afféle emberségiskola?

Szakma. És hivatás. A majomszeretetet mellőzendő élethivatás.

Kérem, ne vegye kapcáskodásnak, ha egyenesen rákérdezek: helyesnek tartja, ha a lurkó már az óvodában komputerkezelést tanul?

Nem lelkesedem érte, mert elszegényíti mind az óvodai nevelés, mind a gyermek arculatát. A tudás oktatását hagyjuk az iskolára. Az óvodai munka lényege maradjon a személyiségnevelés; az óvónőkre bízott apróság tanulja meg a mindennapi élet alapvető szabályait, hogy mit, mikor s hogyan szabad, mi a jó és mi a rossz. Az óvodának ez a legfontosabb küldetése.

Eszerint helytelenül feszít az az óvoda, amely azt ígéri, hogy számítógépeken akár a csillagokat is lehozza a gyerekeknek?

Feszítsen, de hitelesen avval, hogy mesét ígér és mond is a gyerekeknek; mígnem ily módon a gyerekek szintén eljutnak odáig, hogy ők szintén tudnak mesélni. Hogy az óvónő a csoport minden tagját meghallgatja, de nem egyszerre. Hogy a játszva tanulni elvét alkalmazva, tanulva játszik a gyerek, miközben rádöbben, nem ő győzhet mindig. Egy korszerű óvodában se a távkapcsoló és a kütyüvilág egyéb eszközei legyenek az elsődlegesek, hanem az érzelmeken, a „hogy vagy?” őszinte kérdésén legyen a hangsúly. Az óvónő ebben legyen mestere a szakmának! Ráadásul úgy, hogy mindeközben az egyre inkább mutatkozó szociális különbségeket is elsimítva csoportszolidaritásra nevel. Ez utóbbit már gyermekkorban tanulni, erősíteni kell, hiszen csupán így fejlődhet ki valakiben a zsigeri jóindulat, a segítőkészség, a társa iránti tapintat.

Az óvodáktól elbúcsúzott gyerekekkel szemben milyenek az iskolák elvárásai?

Ha a hatéves gyerek nem járt legalább iskola-előkészítőbe, az bizony hiányokkal lép az alapiskola első osztályába. A ceruzahasználat, a vonalkezelés, a csoportban való figyelni tudás, a napirend olajozott betartása nélkül aligha veheti sikerrel az iskolakezdés rajtját.

Szülőként körültekintően kell óvodát választani?

Inkább odafigyelést mondanék. Arra, hogy a szóban forgó óvodában – az óvónők személyisége, érzelmi hitelessége révén – természetes közegben tud-e majd fejlődni a gyerek. Képletesen szólva: olyan-e az óvodai légkör, mint amikor otthon a nagyi az unokának megsüti azt a finom kalácsot... Persze, látni illik az érem másik oldalát is, ezért a szülőknél szintén gyakran rákérdezek, vajon ismerik-e a gyermeküket?

Miért?

Mert nagyon sok szülő csakis a saját elvárásainak megfelelően neveli csemetéjét, és nem gondol arra, hogy ilyen esetben bizony nem a gyerek, hanem a szülő kerül előtérbe. Aránylag kevesen tudatosítják, hogy megismerni a saját gyerekemet, az nem kis művészet. A gyerekem ugyanis nem a klónom, hanem egyedi személyiség, akit fel kell térképeznem. Érdemes hát el-elbeszélgetni az óvónővel, aki elfogulatlanul és csoportonként 15–20 gyereket tud naponta összehasonlítani. Igazán megbízhatóan tapasztalja, hogy Pistike vagy Misike csöndes vagy beszédes, gyors vagy lassú, törekvő vagy álmatagon alamuszi. A szülő és az óvónő együttműködésén is múlik, mennyire közvetlen és családias hangulatú az óvoda.

Ne kerülgessük, hogy sokszor a szlovák óvodát választja a magyar szülő. Talán kényelemből, vagy azért, hogy előbb tanulja meg az államnyelvet, utána még mehet a magyar iskolába – ha egyáltalában oda megy!

Csakis arra hivatkozhatom: egyedül a természetes közeg nevel a legeredményesebben. Ez pedig magyar család esetében – magyar óvodát jelent. A gyermek számára a természetes magyar közeg az, ami az óvodában, később nyilván az iskolában is, meglódítja őt a fejlődésében. Az a nézet, hogy a 3-5 éves kor már nyitott a nyelvtanulásra, csak a kiemelkedően ügyes és tehetséges gyerekekre vonatkozik. Viszont ha egy olyan kisgyerek kerül a nyelvváltás kényszerű helyzetébe, akinek, érthetően, még az anyanyelvén is bizonyos hiányosságai vannak mind a szókincs és a kiejtés, mind a kifejezőkészség és a logikus gondolkodásmód tekintetében, annak a természetes nyelvi közegéből való kiragadás akár áthidalhatatlan gondokat is okozhat. Ez az apró emberke egyszerűen el van zárva az önérvényesítéstől, nemegyszer csupán figyelője lesz az eseményeknek. Sőt! Előfordulhat, hogy egész életére megmarad passzív, amolyan kukkoló szemlélődőnek, és a háttérbe szorulva komoly identitásproblémái adódhatnak.

Tanárnő, iskolapszichológusként miként szokta lezárni ezt a kérdést – már ha a szülők megtisztelik Önt e dilemmával?

Azt kell nézni, mi a gyermek természetes közege. Ennyire egyszerű, bár sokak számára nyilván ennyire bonyolult ez a dolog. Mert a magyar gyerek hogyan ismerje meg a szlovák óvodában például a színeket? Azt, hogy a sárga a napocska, a kék a víz, a zöld a fű, ha háromévesen nem tudja még, mi az a „tráva”?! Ilyenkor lépnek föl a magatartászavarok, holott ez a csöppség a saját természetes környezetében jó intelligenciájú gyereknek számít. Építeni csak erős, komoly alapokra lehet. Házat és tudást egyaránt.

Rangját tekintve milyen a szlovákiai magyar óvónőképzés?

Annak színvonalát, eredményességét, gondolom, nem az én tisztem értékelni. Amit ellenben tiszta lelkiismerettel állíthatok: igyekszünk, és minden területre odafigyelünk. Arra pedig külön hangsúlyt helyezünk, hogy hallgatóink mind a nappali, mind a levelező tagozaton használható tudást kapjanak.

Szlovákiában mennyiben kell jobbnak lennie a magyar óvodának, hogy a szülő – amennyiben választási lehetősége van – oda írassa a csemetéjét?

Meggyőződésem, hogy az óvodák zömében nincs színvonalbeli különbség. Érdemes hangsúlyozni: az óvónők személyisége az, ami döntő lehet. És nem hazabeszélésnek szánom, ha azt mondom, hogy a magyar óvodák, magyarországi kapcsolataink révén, szakmailag talán lépéselőnyben vannak, mert az ottani oktatásügy nyitottabb a reformpedagógia iránt.

A köznapi szemlélődő szemével manapság vadak, durvák, szelesek, felületesek, nehezen kezelhetők a gyerekek. Már az óvodákban is ezt tapasztalni?

Elsősorban az olyan családokban látni ezt, ahol eleve a családi élet sem zökkenőmentes; ahol a szülő nem tudja átadni gyermekének a biztonságérzetet, mert ő maga szintén el van bizonytalanodva. De szeretettel, jóindulattal, türelemmel a legszélsőségesebb agressziók is pacifikálhatók. Aki vadócként jön az óvodába, előbb-utóbb rájön, hogy senki sem akar vele játszani. Viszont a csoportban ő sem kíván elmagányosodni, ezért megszelídül. Neki is szüksége van barátokra. Ha arra panaszkodik, hogy ővele nem barátkozik senki, vissza szoktam kérdezni: és te kivel barátkozol? A vadócság lehet jelenség, de nem fejlődhet állapottá!

Óvónőnek lenni, az küldetésszerű munka?

Igen. Annak, aki szeretettel csinálja. Ranschburg Jenő, a Komáromi Pedagógiai Napok díszvendége is lenyűgöző módon kihangsúlyozta: a gyerekekre, azok szemébe csak szeretettel szabad nézni.