Egy fizikus, aki lokálpatrióta is

MIKLÓSI PÉTER

Az életrajza, legalábbis a riporter számára, meglepően egyszerű. A szülővárosa Léva, a közmegbecsülésnek örvendő komáromi magyar gimnáziumban érettségizett, egyetemi diplomát a prágai Cseh Műegyetem Magfizikai és Fizikus Mérnöki Karán szerzett. Utána pár évig Zselízen a magyar tannyelvű gimnázium természettudományi tantárgyakat oktató tanára lett, 1996 óta pedig a Mohi Atomerőmű balesetelhárítási központjának elméleti és gyakorlati képzéssel is foglalkozó rendszergazdája. Szerencsére azonban nemcsak a fizikális elektrotechnika vagy éppenséggel a laikusoknak szinte sci-fibe illő ionimplantáció, hanem a história is lekötötte tudományos érdeklődését. Miként historikusan szólani szokás: mindétig, azaz már kamaszkorától. Így 2004-ben arra is rádöbbent, hogy mekkora hiányosságai vannak éppen a szülővárosa történelmének ismeretében. Ekkor vált Léva múltjában eltökélten búvárkodó igazi lokálpatriótává. Azóta szándékosan kettős életet él: fizikus mérnök és helytörténész. Elnökségi tagja a becsben álló helyi Reviczky Társulásnak és gyakorló hívőként 2012 óta a Lévai Szent László Kör elnöke is. Müller Péter nős, három gyermeke van.

Mérnök úr, közismerten jól hangzó neve van. Összetévesztették már a jeles íróval?

Igen, például egy éjszakai tévébeszélgetés kapcsán. Oda természetesen a híres Müller Péter volt hivatalos, én meg csak a lévai vagyok.

Hivatását tekintve ön viszont az „atomlobbi” tagja. Nyilván tudja, hogy az atomenergiával kapcsolatosan meglehetősen ellentétes indulatok szoktak összecsapni. Mit nehezebb hűteni: a reaktorokat vagy az ellenzők fejét?

Hát ez körmönfont kérdés. Nekünk természetesen minden körülmény között a reaktorokat kell hűtenünk. De éppen úgy igaz, hogy az atomenergiának rengeteg ellenzője akad. Ezért nagyon sok múlik a vonatkozó információk mennyiségén és érthetőségén. Mert az emberek általában csak attól félnek komolyabban, amiről keveset tudnak. Egyebek között ezért fontos az is, hogy az ifjúság nálunk egy-egy ismeretterjesztő látogatás keretében már iskolás korában eljusson a jászlói vagy a mohi atomerőműbe, hadd lássa magát az üzemeltetést annak biztonságos valóságában.

A környezetvédelem már a kommunizmustól egészen napjainkig a hangosabb ellenzékiség örök területe. Egy fejlesztendő atomerőmű fizikus mérnökeként hogyan vélekedik a zöldmozgalmakról?

Ravaszkodik velem? Egy diplomata valószínűleg könnyebben kivágná magát az ütős válasszal, de ha a műszaki szakember véleményére kíváncsi, akkor annyit mondhatok, hogy bizony nem ártana, ha a különböző „színárnyalatú” zöldek is alaposabban tájékozódnának arról, valójában mi is történik az atomerőművekben. Hogy ott mennyire korszerű technológia használatos. És mi minden garantálja a tulajdonképpeni kibocsátás mértékét, hogy az az előírt határok között maradjon. Arról már nem is szólva, hogy az atomerőművek belső szabályzataiba, a kibocsátási értékek tekintetében, még további tartalékok vannak beépítve.

Ezt most mondja, amikor Fukushima 2011 márciusa óta napi izgalomban tartja Japánt? És tulajdonképpen a világot is?

Fukushima még a hetvenes években épült, mégis határozottan leszögezhető, hogy az erőmű az emlékezetes földrengést – a tökéletesen működő biztonsági rendszernek köszönhetően – minden tekintetben sérülés nélkül átvészelte. Automatikusan leállt mind a reaktor, mind a magreakció, a biztonsági rendszer a dízelaggregátorokra váltott, és a hűtés szintén hibátlanul működött. Ha röviddel később nem jön a pusztító erejű, a hullámtörő gátak magasságát jóval meghaladó szökőár, talán a közvélemény számára ki sem derül, hogy ott üzemviteli rendellenesség volt.

Egy-egy atomerőmű-baleset, például Csernobil vagy akár a fukushimai, a biztonságnövelő folyamatokat ösztönzi?

Valamennyi atomerőműnek – így a mohinak is – alapvető kötelessége, hogy már annak tervezésétől a biztonságnövelő intézkedéseket is tekintetbe vegye. Az Egyesült Államokban történt első súlyosabb atomerőmű-baleset után, még 1979-ben létrehozták az üzemeltetők nemzetközi szervezetét, amely az esetleges apróbb üzemzavarok tapasztalatainak cseréjét segíti. Napjainkban pedig már amerikai, japán, francia-, illetve oroszországi székhellyel a világ atomenergetikai berendezéseit üzemeltetők szövetsége is működik. Ennek szakemberei pár hónapja két hétig éppen Mohiban jártak ellenőrzésen és tapasztalatcserén.

Mégis afelől faggatódzom: laikusokként tartanunk kell az atomerőművektől?

Szerintem nem.

Nem a mundér becsülete mondatja ezt önnel? Ezért kapja a fizetését!

Azért a fizetésen kívül van az embernek belső meggyőződése is. Meg hát tapasztalatai.

Viszont ha baj van, akkor óriási! Például a Csernobilban történtek után még Nagyszombat környékén is „ketyegett” a petrezselyem, hiszen itt is tízszeres volt a sugárzás...

Ma már egyértelműen tudjuk, hogy Csernobilban 1986 áprilisában durván megszegték az előírások zömét. Dolgozott ott egy Motlov nevű, a teljes körű atomerőmű-biztonságért felelős ügyeletes mérnök, aki elbagatellizálta az üzemviteli szabályzat betartásának fontosságát tudatosító fiatalabb kollégájának figyelmeztetéseit. Csupán azt felelgette neki: csak az ember, a gép nem hibázhat. A valóságban eközben az erőmű aktív zónája az úgynevezett jódgödörbe került, ebben a rendkívüli helyzetben ellenőrizhetetlenül fölgyorsult a magreakció, ami a folyamatok további fázisai után végül a reaktor fölrobbanásához és a radioaktív felhő keletkezéséhez vezetett.

Prágában, a műegyetem magfizikai karán a nyolcvanas évek második felében önöket már beavatták abba, hogy 1976-ban Jászlóban is kis híján komoly atomerőmű-baleset történt? Mert a közvélemény lényegében csak 2008-ban értesülhetett erről először, amikor az államfő kitüntette Milan Antolík és Viliam Pačes mérnököket. Az ő kockázatvállalásuknak köszönhetően sikerült az utolsó pillanatban elejét venni egy katasztrófának...

Én a fizikális elektronika tanszék hallgatója voltam, így csak közvetve kerültem kapcsolatba a szóban forgó, csaknem négy évtizede történt jászlói katasztrófaveszéllyel. De akik reaktorfizikát vagy dozimetriát tanultak, nekik erről részletesen beszámoltak tanáraik.

Ne adj’isten egy erőműbaleset, de annak esetén ma is még úgy terjedhetne az eltussolás meg a ködösítés, mint az atomfelhő?

Kizárt dolog. Ha komoly atomerőmű-baleset állna elő, a lakosság perceken belül tudná azt. Ennek megvan a jogszabályi háttere, az atomerőműnek pedig a konkrét felelőssége, hogy mikor, milyen esetben, milyen fokozatú riasztásokat kell leadni, hogy a polgári védelem megtegye az óvintézkedéseket.

Aki ilyen rendhagyó munkaterületen mozog, miért fedezi fel magának a történelmet? Új élményekre vágyott? Más irányból is föl kellett töltődnie?

Egyrészt mindig érdekelt a történelem. Másrészt a szakmámon kívül többnyire szerettem valami mással is foglalkozni. Egy időben szívesen kertészkedtem, de azután lefoglalt a család, a gyerekek. 2004-ben viszont belecsöppentem a Reviczky Társulás munkájába, ahol Sándor Károly, a Barsi Múzeum ma már nyugalmazott igazgatója elindított egy helytörténeti előadássorozatot. És mert a nagyszüleimtől is hallottam ezt-azt Léváról, kicsit elszégyelltem magam, hogy olyan keveset tudok a szülővárosom múltjáról. Most meg már egyenesen hajt az érdeklődés, különösen, hogy a világháló is segíti a kíváncsiságom kielégítését.

Ne ábrándítson ki: ha nem volna világháló, akkor fütyül az egészre?

Nézze, először családfakutatással foglalkoztam. A nagymamám őrizte családi albumok százéves fényképein keresztül megismertem a várost, részben annak egykori társasági életét is. Külön szerencsém, hogy a dédnagyapám, Éder Kálmán igazi közéleti ember volt. Ő volt a temetkezési egylet elnöke, a katolikus kör műkedvelő gárdáját vezette, előadásaikat a kör épületében és a városi színházban, a patinás emlékű Denk színpadán tartották.

Manapság mit talál Léván, aki a múltat keresi?

Talán azt, ami ebben engem is lekötött. Hogy amíg a széles nagyvilág történelme csatákról, ellenségeskedésről, gyilkolásról szól, addig Léva polgári egyleteiben összejártak az emberek, művelődtek, jó kapcsolatban álltak egymással, meg hát szórakoztak is. És ami különösen örvendetes, hogy bár a városnak rendszerint kevéske anyagi fedezete volt az efféle közösségi életre, szinte mindig találtak segítőkész mecénást. Például a piarista gimnázium működését Simor János, az akkori hercegprímás támogatta. Vagy szólni érdemes Szepesi Imréről, a Léván született és diákként is itt élő, későbbi egyházi zeneszerzőről és tankönyvíróról, aki lemondva jogdíjairól hatvanéves kora táján iskolát alapított Léván, annak fennállását pedig Simor János anyagilag ismét segítette. Sok minden született itt közös összefogás, önzetlen erőfeszítés révén.

Fizikus mérnökként mi kell ahhoz, hogy valaki jó helytörténész is legyen? Kitartás?

Nem mellékes az sem, ám még inkább a kíváncsiság. Részemre ez egyben kutatómunka is. Már az egyetem után kutatóintézetben szerettem volna dolgozni, de az nem jött össze. Itt ugyanakkor kiélhetem a kutatói ösztönömet. Amennyire csak az időm engedi, búvárkodom a múltban, s közben egyre-másra kikerekednek, beérnek az újabb meg újabb témák. Különösen az esti nyugalmat kedvelem, amikor rendszerint akad egy-két óra, hogy Léva és a szűkebb régió múltjával foglalkozhassak.

A Reviczky Társulás, annak takaros közösségi háza küldetést tölt be? Amolyan őrmagyar Léván?

A városban nem mi vagyunk az egyetlen magyar polgári társulás. Előnyünk, hogy saját székházzal, közösségi termekkel rendelkezünk. A Reviczky Társulás egy őrhely a többi között.

A mai fiatalokról mi a véleménye?

Ténynek tény, hogy az ifjúság ritkábban vesz részt a történelmi tárgyú előadásokon. Ugyanakkor egy szóval sem akarom bántani őket, hiszen a gyermekeimen látom, hogy hétköznap a délutáni szakkörökkel, illetve a másnapra való becsületes készüléssel időben mennyire leterheltek. De ha Mohamed nem megy a hegyhez, mehet a hegy Mohamedhez!... Előadóinkkal együttműködve elkészítem a neves lévai személyiségek portréit és az életrajzukat, hogy ezek a képek azután bekeretezve, ajándékként a lévai magyar alapiskola és gimnázium folyosóinak falaira kerüljenek. Remélem, így később majd a mai diákság is könnyebben megtalálja a szüleik, nagyszüleik polgári társulásaiba vezető utat.

Ha csak egy esztendő múltán találkoznánk, milyen új kutatásairól szeretne beszámolni?

Azt majd a sors alakítja. De nyitott tétel például Boleman István fürdőorvos, a magyar balneológia megalapítójának élete. Vagy Kriek Jenőé, akinek egész élete helyi tanárlegendaként és múzeumalapítóként szolgálat volt. Majdnem 80 évesen is még Léva közkönyvtárát vezette. Ki beszél ma minderről?...

Nem titok, ön gyakorló hívő. Törekvéseiben szüksége van a mély hitre?

Nekem a hit nagy lelki nyugalmat ad. És erőt. Belső indíttatást, érdeklődést. Az új felfedezésének örömforrását.

A gondolkodásában, a lelkében nem üti egymást az elmélyült vallási elkötelezettség az atomerőművek tudományos-műszaki materializmusával?

Meglepődne, mennyi hívő ember dolgozik Mohiban.

Immár örök életére hát az atomfizikára meg a lokálpatriotizmusra van kárhoztatva? Melyik az igazi arca?

Talán így vagyok teljes. És vannak még terveim.