Egy elhallgatott (t)axióma

Na, megmondta végre valaki az őszintét! Méghozzá nagy nyilvánosság előtt. Igaz, nem egy az egyben, hanem csak úgy oldalazva, közvetve, de azért akinek helyén van a füle, kihallhatta, amit egyébként, tudom, mindenki sejt, sőt: úgy sejtem, mindenki tud.

A Tévétaxiban történt a dolog, ami már önmagában is nagy szó, hiszen eddig úgy tapasztaltam, hogy ha az utca embere helyet foglal benne, és az orrába dugják a kamerát, bármilyen kérdéskörben képes előbányászni emlékezetéből az arra vonatkozó összes közhelyet. A profi mód összevágott pro és kontra vélemények szépen tükrözik, ki melyik frázismanufaktúra termékeit fogyasztja, sőt, még ha az utas – különben nagyon helyesen – egyenlő súllyal kíván is sújtani mindkét irányba, és például a politikusokkal szemben en bloc szkepszisének ad hangot, valójában akkor is a médiák által alaposan megcsócsált, gondosan előrágott közvélekedéseket szajkózza.

A szóban forgó hölgy viszont – merthogy az alkalmi igazmondóban a szebbik nem egyik képviselőjét kell tisztelnünk – lényegében olyasmit állított ország-világ füle hallatára, amiről a saját népszerűségére is gondosan ügyelő hivatásos megszólalónak, lett légyen az politológus, politikai elemző vagy akár egy mélyebben szántó médiafilozófus, nemigen ajánlatos beszélnie. Mert ha ugyebár romlik a népszerűségi indexe – és ha a tisztelt publikum értelmi képességeire vonatkozó, helyteleníthető megállapításokat tesz, bizony, nagy valószínűséggel romlani fog – legközelebb lehetséges, hogy nem kérik fel a soros elemzés megírására, nem hívják stúdióbeszélgetésre etc. Aztán közgondolkodhat a szerencsétlen a sarki csehóban, az egyetemeken vagy a hatos villamoson.

A fiatal hölgy azonban láthatólag magasról le… se bagózza a társadalmi megítélését.

Azt kérdezi tőle az alkalmi sofőrnő, hogy lenne-e politikus. Nem vágja rá azonnal a választ, hanem a távolba réved, mérlegel, megrágja a szavakat, és ezzel a médiaidegen reakcióval máris kivívja szimpátiámat. ĺgy, habozással körítve valahogy hitelesebbnek tűnik. Egyébként latabáros fizimiskájú Viktorunk gyors, néha kissé arrogánsnak tűnő reakcióit kiemelendő és ellensúlyozandó a marabu alkatú Fletó is kísérletezik ilyesmivel. Megjegyzem, általában sokkal kevesebb sikerrel teszi ezt, mint a taxi hátsó ülésén hezitáló sötétszőke.

Nem, nem szeretnék, mondja. Miért, kérdi tettetett kíváncsisággal a hölgyvezető. Tudja, én olyan természet vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon, nem szeretek köntörfalazni… és hazudni se tudnék.

Hazudni! Ez az elmúlt hónapok kulcsszava. A kérdező szeme felcsillan, jó hogy négyesből rükvercre nem kapcsol. És muszáj hazudniuk a politikusoknak, csap le költőinek szánt kérdésével a kelendő közhelyre, persze a szokványos válaszra számítva.

A barnásszőke azonban nem veszi a lapot, a jó magasra helyezett labda, amit, ugye, illene üstöllést lecsapni, elidőzik a levegőben. A csend szinte már kínos.

Kínos lenne, csakhogy ebben a médiaidegen csendben az embernek váratlanul különös gondolatok tódulnak a fejébe. Elképzeli például, hogy mi lenne, ha mindig mindenki igazán őszinte lenne, ha egyenes út vezetne a szívtől a szájig. Furcsa, de a megfontolt választ megelőző, egyre nyugtalanítóbb csendben úgy tűnik számára, hogy egy brutálisan őszinte világban a lélektől lélekig vezető út még a jelenleginél is göröngyösebb volna, pedig Tóth Árpád örökérvényű meglátása szerint ember és ember között már így is a „roppant, jeges űr lakik”. Ennél talán már csak az járna katasztrofálisabb következményekkel – csévéli tovább a gondolat fonalát a tévénéző –, ha a politikusok is mindig az igazat mondanák. Vagyis ha egyenrangú partnernek tekintenék a társadalmat, igényelnék az építő jellegű kritikát, és napi rendszerességgel kikérnék az emberek véleményét. Ha egyszeriben kitörne a médiában igét hirdető értelmiségiek által is a minden jóságnak legjobbikaként számon tartott közvetlen demokrácia. Ha a mi viktoriánusi erkölcsű Győzőnk például alkotmánytörvényt fogadtatna el arról, hogy a kormány minden lépése népszavazás tárgyát képezhesse, és a Pista bácsik meg a Mariska nénik hoznának döntéseket egyebek mellett az államháztartással, a nyugdíjreformmal, az adórendszerrel kapcsolatban. Meg persze a monetáris tanács feladatkörét is átvennék. Mert hát ők a nép, az istenadta. A bölcs választópolgárok, akik a sztárgondolkodók publikus vélekedése szerint eredendően tévedhetetlenek. Nem úgy, mint az általuk választott kormányok…

Aztán a Tévétaxi utasa felemeli végre a fejét, és még mindig töprengve a kamerába néz.

A snitt előtti katartikus zárómondat így hangzik: Hazudniuk, a politikusoknak?… Azt hiszem, muszáj…

Amivel végeredményben azt a széles körben elfogadott, de mélyen elhallgatott axiómát mondta ki a hölgy, hogy külön-külön még csak-csak, de együttesen komplett hülyék vagyunk, minden kollektív megnyilvánulásunk esztelen, és jobb, ha bele sem látunk a lapokba. Más kérdés – teszem hozzá már én –, hogy az ország számára néha egy nyilvánvaló baromság is előnyösebb lehet, mint egy elvtelen politikai döntés.

És a Tévétaxi robog tovább, hogy kezelhetőbb utasokat fogjon.

Nem kell sokat keringenie. Hizsnayi Zoltán