Egy balladára bontott regény

Válsághelyzetek, lelkiállapotok, viselkedésmódok — nagyjából így jellenmezhető M. Csepécz Szilvia regényének témája. Ki hogyan viselkedik, hogyan viseli el az életet. Az Egyszerű viselet eszerint közérzetregény. És realista regény, mely cselekményét a mindennapok apró eseményeiből, munkás hétköznapjaiból meríti, gazdaságosan, de pontosan felvázolt környezetrajzzal, történelmi-társadalmi háttérrel. A helyszín Szlovákia magyarok lakta vidéke, az időpont: századunk, napjaink.

Mi jellemzi leginkább e napjaink regényének szereplőit? A frusztráció. Ez alól egyedül a főszereplő a kivétel, s nemcsak azért, mert a történéseket az ő szemszögéből látjuk, s így a többiek sorozatos kudarcélménye több fényt kap, hanem mert Hanna fényképész. Esetében ez nem egyszerűen foglalkozást jelöl, alkat kérdése is. Mert bár látszólag csak a munkáját végzi, ez a célratörő, pragmatikus határozottság alighanem több elhivatottságnál, s a regény szerkezetét állandóan meg-megszakító kövér betűs sor, a „Távolság, fényerő, exponálás” sem csak a munkafolyamat leírása, ugyanannyira Hanna konfrontációkerülő életstratégiája is. Főszereplő, de szeretetre, szerelemre, testmelegre, megértésre, boldogságra, élményre, azaz szenvedélyre vágyó, kificamodott életű társaival ellentétben nem kíván részt venni ebben az életnek nevezett színjátékban, „boldog idegenként” marad ki belőle, a megfigyelő és közvetítő szerepében. Megvan rá minden oka, az ő szenvtelenségének is a boldogtalanság az oka. A sajtófotósságot így mintha csak neki találták volna ki: az a dolga, hogy rögzítse a nyers valóságot mint anyagot, s fényképek révén visszaadja. Természetesen maga „találta ki” magának a fényképezést, Hannának ez volt élete legnagyobb vágya, s teljesült, amit akart.

Mit akar a többi szereplő? Legjobb barátnője, Katalin, izgalomra vágyik. Az ábrándozó háztartásbeli „északról jött, egy hegyi faluból”, sorsában Bovarynéé visszhangzik. Férje, a természetes közegéből kiszakított szlovák erdész (magyarok közt, fa egy szál se) „rendes családi életet” akar, azaz leginkább nyugalmat és meleg vacsorát. Zsó, Hanna riporter munkatársa jó riportra vágyik (még megfelelő riportalany híján is). Hanna főnöke csak fényképeket akar a lapba, de lehetőleg máma még. Pali, a „kedves kamasz”, Hanna gyerekkori barátja nagymellű nőre vágyik, esetleg privát boldogságra egy normális lánnyal. Sándor Mátyás, Hanna volt férje „rendes feleséget” akar, azaz gyereket szülő anyát. Marcell, a barát mindenekelőtt jól akar élni.

Úgy tűnhet, a fentiekből legalábbis, hogy szokványos történetek olvasói vagyunk. M. Csepécz Szilvia regénye azonban nem a cselekményre épít. Egyáltalán: cselekménye mint olyan nincs is. Könyvének egyik nem elhanyagolhatóan nagy erénye éppen az, hogy egy terjedelmes regény anyagát a puszta vázára bontja le, éppenséggel balladai kompozícióra. Szüzsé helyett a képpé merevített pillanatot adja, fotográfiák sorozatát, de nem egymásutániságukban, ahogy mondjuk egy fényképalbum, hanem képzettársítások mentén. Ennek eredményeként kialakul egy közelről sem egyértelmű mozaik, egy foghíjas puzzle. A közérzetregénynek ezen a csontvázán aztán az alakok úgy táncolnak, ahogy a szerző fütyül, s kétség nem fér hozzá, kifinomult hallású szerzővel van dolgunk.

A regény nyelvi szinten is egy jól olvasható partitúrát követ, s noha az erősen redukált szólamok olykor már a becketti egyfelvonásost idézik, a replikák közeli és távoli korrespondenciája, összecsengése, variálása vagy éppen tautológiája, a szavak kapcsolatteremtő ereje, rímhálózata képes a művet nyelvileg is összefogni, egyszersmind az „egyszerű viselet” nyelvi megfelelőjeként igazolni a lelki válság szavakkal ki nem fejezhető sablonosságát. A két barátnő azonos érzéseit egy ismétlésen alapuló párhuzam jellemzi: „Katalin keserűen mosolygott, szája két sarkában elmélyültek a ráncok. Hanna keserűen mosolygott, szája két sarkában elmélyültek a ráncok.” Ugyanez a tautologikus egyszerűsítés máskor a regény egymástól messze eső részeit köti össze — különböző alakok sztereotip gondolkodását jellemezve. Párbeszédhelyzetben még feltűnőbb a szókészlet korlátozottsága: „ — Nem is vártunk tőled mást! — Nem hát! — Elkurvulsz! — El hát!” Gépies mozdulatsor egy epizód elején: „Hanna bekapcsolta a számítógépet. Marcell bekapcsolta a televíziót. Katalin elment.” Pár oldallal később, az epizódot lezárva: „Marcell kikapcsolta a számítógépet. Hanna kikapcsolta a televíziót. Nem néztek egymásra. Ölelkeztek.” Számtalan példát lehetne felhozni a társtalan társak egymáshoz idomulására, párkapcsolatának, társas életének sematikusságára, a Woody Allen filmjeibe illő abszurd képekre s nyelvi megfelelőikre. Amikor a magyarul nem tudó szlovák férfi részegen a nagymamának sírja el búját-baját (szlovákul, a szöveg magyar megfelelője a lap alján olvasható), a két, különböző nyelvű, de azonos szövegben a szakrális meg a vulgáris kifejezés helyet cserél, azaz a fordításban maga is átfordul.

Külön talán hangsúlyoznom sem kell, amit a fentiekkel is bizonygatni próbáltam, hogy M. Csepécz Szilvia könyve kiváló regény, s persze nem csalódik benne az sem, aki másnak vagy másként olvassa.

Csanda Gábor