Dúdor Istvánról József Attila révén

A bemutatott könyvről több szempontból lehetne beszélni. Lessing Laokoónja óta a legkézenfekvőbb az lenne, hogy megnéznénk a kötetben szereplő rajzok és versrészletek kapcsolatát. Azaz megállapítanánk képiség és szöveg egymást erősítő, vagy egymást gyengítő viszonyát. Vagy pedig keressük a rajzok és a versek hátterében meghúzódó közöset.

Ez pedig lehetne Dúdor István és József Attila olyan azonos élettapasztalata, amely világszemléleti kérdésfeltevéseket tételez. Nos nézzük, hol találhatunk ilyet!

Túlnyúlva a köteten, ilyen fogódzót József Attila Szabad ötletek jegyzékében találunk: „…a verseim nem én vagyok: az vagyok, amit itt írok…” — „… nincs igazság, még ez sem az…” — „… és nem vagyok, csak mások látnak…” Vagyis problematizálódik az igazság és a létezés ténye. Képzőművész és költő egyaránt felteszi a legalapvetőbb kérdéseket: valóban nincs igazság?; magunkról sem?; a szemléletben létezünk csak? Akkor pedig mi is megfogalmazhatunk két, egymásnak ellentmondó premiszszát: 1. A kötetben a rajzok csak az igazság látszatai. 2. A versek által láttatott rajzok válnak igazsággá. Ebből aztán az a konzekvencia következik, hogy elkerülhetetlenül a szöveg és a rajz egységét kell szemrevételeznünk.

Segítségért pedig forduljunk a két legkompetensebb szerzőhöz, Kondor Bélához és William Blake-hez. Kondor Béla Boldogságtöredék című kötete Mr. Blake című versének végén ezt olvashatjuk:

„… Blake úr egy baltával kezeügyében az Úr-

istennel mosolyog össze épp. Igy a fekete

sziklából ólompor, átok és ördögfajzatok.

De akkor az Úr megtiltotta a léha beszédet.”

(Zárójelben jegyzem meg, hogy Kondornál a vershez egy ugyanolyan kacskaringóvonal társul, mint amilyet Laurence Sterne Tristram Shandyjében Toby bácsi kanyarít a levegőbe akkor, amikor nem találja a szavakat egy lelkiállapota kifejezésére.) Maga a Kondor-vers azonban a XX. század egyik filozófiai alaptémáját pendíti meg: mi a nyelv szerepe a világértelmezés során? Kondor szerint az Úr megtiltotta a „léha beszédet”, de ugyanilyen vehemensen támadta Otto Weininger a „csacsogást”, Heidegger a „fecsegést”, azaz a nyelv lételfedő lehetőségét. A konzekvenciát aztán Wittgenstein vonja le, aki szerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.

Maga Blake pedig a Menny és Pokol Házassága című poémájában „A Pokol Közmondásai” között ilyeneket ír: „Igazságot nem lehet mondani úgy, hogy megértsék és mégse higgyék el.” — „Minden, amit el lehet mondani: egy kép az igazságról.” Vagyis egyrészt az igazság meglétét a hithez köti, másrészt pedig a teljes igazságot a képiség révén kiragadja az időből, és az örök pillanatba zárja.

Mivel a hit eltéphetetlenül Istenhez kötődik, nézzük, mit mond Az isteni ábrázatban:

„…Zsidó? Török? Pogány? Szeresd

Az ember-alakot!

Hol Béke s Irgalom lakik,

Az Isten lakik ott.”

Vagyis az „ember-alakokban” megjelenő istenség hozza elénkbe az igazságot. Nézzük csak Dúdor „ember-alakjait”! Amelyekből bizony kisüt a Blake által is megfogalmazott borzalmas felismerés, mely szerint nincs irgalom a másságnak. Ha pedig nincs irgalom, nincs Isten, és nincs igazság. És itt nem csak arról van szó, hogy mások irgalmaznak-e nekünk, hanem főként arról, hogy irgalmasak tudunk-e lenni önmagunkkal szemben?

Visszatérve József Attila fentebb idézett mondattöredékeire, erősebben jelentkezik a döbbenet, hogy akiket nem kísér irgalom, azokat a többiek nem látják teljes valójukban, és ők maguk is meginognak saját igazukban. Mi marad hátra, mint az elhallgatás? De azt már Heidegger óta tudjuk, hogy a hallás és a hallgatás a beszéd, az emberi beszéd potenciája. Csak a hallgatás révén tudunk hallgatni legsajátabb egzisztencialehetőségünkre. Hiszen az elhallgatás következménye nemcsak a magunkba fordulás, az ittlét megértése, hanem a másokra figyelés is (azaz az odahallgatás). E kettő egysége tárja fel számunkra az autentikus egzisztenciát: a másikat magunk számára, és magunkat a másik számára. A Blake-féle profán teológia szavaival kifejezve: megjelenik az ember-alak, és Isten is jelzi jelenvalóságát. Persze, ez az ember-alak már nem a mindennapok hordalékával lefedett Akárki, hanem az az embertárs, aki a mássága révén érint meg bennünket. Ezáltal kilépünk a mindennapok folyamatos idejéből, és megkapjuk a pillanatba zárt képet az igazságról.

Dúdor portréi egy-egy ilyen pillanatba zárt igazságot mutatnak fel. A portréalanyok szemei mind befelé néznek, mert az intenciójuk már nem a külvilág befogadásának a kényszere, hanem a megélt másság rögzítésének a révülete. A portrék maguk ugyanakkor a képiség révén azt az örök pillanatot is megjelenítik, amely a transzcendencia edénye. Az a Grál, amelybe az ember-alakok vére csordul, de amely — körülhordozva és felmutatva — már isteni csodákra képes. Csak tudjuk felismerni és képesek legyünk rákérdezni eredetére! (Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2003)

Mészáros András