Down

Óh, valamirevaló havat találni már Pozsonyban is réges-régen csak a poros könyvtárakban, mondjuk Krúdy Gyula könyveiben lehet.

A vörös postakocsi lapjain például ebben a pillanatban is fátyolként ereszkedik az égből az Óvárosra a puha sejtelem, s a sűrű havazásban a vörös postakocsi sem vörös, hanem fehér, mintha kísérteteket szállítana. A Szentvár utcában a Zöldváry kisasszonyok csipkefüggöny mögül nézik, hogyan kászálódik ki a kocsiból örök lovagjuk, a medvebundás Alvinczi Eduárd, s ellépnek az ablaktól, ha az elsuhanó idegen szánokból illetéktelen tekintet fürkész fel rájuk.

A valóságos telek viszont mára már az ódon koronázó dóm s a szintén a középkorból itt maradt Mihály-kapu közötti girbegurba utcácskákban is olyanok, mint akármelyik alföldi civis városban: jellegtelenek, mint a digitális kép, amelynek nincs negatívja; még emlékeztetni sem emlékeztetnek semmire.

Az idei telünk azért egy kicsit mégis más, mint a tavalyi meg a tavalyelőttiek voltak. Március eleje van, s még mindig tartja magát a hó. Pontosabban újra meg újra visszatér. Mintha helyre akarna hozni valamit. Valami feledhető, de azért nyugtalanító, lelket furdaló mulasztását. Az állaga is olyan... határozatlan, vizes. Valami a hó és az eső között. Nem érzéki-nagy pelyhek, nem dunyhákra, lepedőkre emlékeztető, magunkra húzható gyolcs, egyszóval nem olyan, amelyben „Rezeda úr nagyon szeretett bajlódni a nőkkel”, de azért mégiscsak hó. S ami fő: állandóságával tempóváltásra, lassításra készteti a várost.

Az ötven kilométerrel odább kezdődő „uniós” paradicsomban, az éppen abszolút sebességet fontolgató globális kapitalizmusban létezik újabban egy bátortalan trend, úgy hívják, Downshifting. Mi nevezzük „életforma-lassító mozgalomnak”. De nevezhetjük akárminek, előre megmondhatjuk, hogy egy hagyományos, krúdys, valóban három hónapig tartó havas, csikorgó tél minden Downshiftingnél eredményesebb lenne. A havas, csúszós utak lelassítják nemcsak a közlekedést, nemcsak a mozgásunkat, hanem a lelkünk mozdulatait is, a szürke ég visszatéríti az elektronikus kiterjedésekbe törő tekintetünket a földre, s egyszeriben tovább nézzük, alaposabban látjuk, amit látunk.

Amióta városunkban ez a makacs tél tart, én magam is többet álldogálok a rokokó paloták előtt, a loggiás udvarokba vezető kőkapuk gazdagon faragott boltívei alatt, a parkokban eldugott, hósapkás kicsiny szobrok mellett, belehallgatózom az idő mélységeibe, figyelem lassuló érverésemet, s a hó alá vonult virtuális-gépi világok halkuló zaját.

Mostanában a Hviezdoslav tér, az egykori Kossuth-sétány a kedvenc meditáló helyem. Az egykori Zöldfa Szállodának (ma Carlton szálló) a felújítása során az egész teret felásták, felforgatták, s az ásók s a földvájó gépek csodás világra nyitottak ablakokat. Például az egykori Halászkapunak, a város négy fő kapuja egyikének a rondellájára, oldalbástyájára.

Ezt a kaput 1526-ban, a mohácsi vészt követően befalazták, de a pompakedvelő rokokós időkben, 1754-ben újból megnyitották s eredeti szépségébe visszaállították. A mulatozó, rokokó Pozsonyról, a Halászkapun ki-besikló szánokról írja az akkor szintén „posonyi kvártélyú” Amadé László: „Nagyszerű januári hidegben, fölcifrázott lovakkal, ropogós havon siklanak a csengő szánok Posony főutcáin végig — minden ló egy-egy bálvány — s a szánokban egy-egy istenasszony ül a gavallérjával.” 1778-ban aztán a kaput, sajnos, teljesen elbontották, így került az egyik oldalbástyája a föld alá.

Hát, mit mondjak! Én ezt a történelem mélységeiből kibontott rondellát nézegetem. De az egykori pozsonyi havakat, teleket, szánokat, vigadó sokadalmakat is látom, s az egészet valamiféle furcsa, retrospektív, utolsó örömünnepként érzékelem, s egyáltalán nem bánom, hogy ez az idei tél ilyen hosszú. Sőt, vágyakozva kémlelem az eget: eshetne még egy kis hó!

Meghosszabbítaná a mi utolsó közép-európai, krúdys, uniós csatlakozás előtti Downshiftingünket.

A „Down” a világ túlsó végét is jelenti. S pihét, lefelé pilinkéző pelyhet is jelent. Tőzsér Árpád