De mi lesz a könyvtárakkal?

MIKLÓSI PÉTER

A rossz hír viszont, hogy az idevágó felmérések szerint másfél emberöltő alatt az első helyről a sokadikra zuhant az olvasás mind a tizenévesek, mind a felnőttek művelődési szokásainak ranglistáján. A témát érintő egyéb vizsgálódások szintén azt mutatják, hogy manapság bizony elég kevesen vagyunk a sokat olvasók. Részint a könyvek árának rohamos emelkedése, részint a rendszeres olvasás igényének általános leértékelődése révén számottevően leszűkült a literatúra befogadóinak köre. A napi megélhetés gondjaival küszködő felnőtteknek az idejük, az értékválságba csöppent gyerekeknek pedig egyre inkább a belső késztetésük kevesebb az olvasásra. Fölmerül hát a dilemma: az internet, a „gúglizás”, az e-könyvek világában vajon valóban mélyül-e a könyv és az olvasó közötti szakadék, netán elnéptelenednek-e a közkönyvtárak is? És mennyiben befolyásolhatja, befolyásolja mindezt a tizenévesek szabadidős, olvasási vagy könyvtárhasználati szokásainak irányíthatósága – feltéve, ha a mai, meglehetősen önérzetes és öntörvényű ifjúság szélesebb köreiben egyáltalában szóba jöhet az efféle „kommandírozás”... Hogy mennyiben elfogadhatók a riporter skrupulusai és kétkedései, arról szándékosan márciusban – amikor, állítólag, hagyományosan jóval több figyelem jár a könyvnek és az olvasóközönségnek – Bereck Zsuzsannával, a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alelnökével, a somorjai Zalabai Zsigmond Könyvtár vezetőjével beszélgetek.

Ómódi vagyok, ha az esztendő harmadik havában, kerülve a korábbi évtizedek ajánlottan kötelező harsányságát, ám mégiscsak afelől faggatódzom: manapság kap-e még kiugró hangsúlyt a könyvhónap?

Hivatalosan már nincs könyvhónap. Márciusban újabban a könyv és a könyvtárak hetét tartjuk meg. Módszertanilag arra ösztönöznek bennünket, hogy ezekbe a kiemelten kezelt napokba tömörítsük a könyvtárak márciusi akcióit. Itt Somorján viszont, az iskolák nevelési programjával egyeztetve, mi már februárban is, márciusban pedig folyamatosan könyvtárismereti órákat tartunk. Ebben az időszakban hatszáz-hétszáz gyerek fordul meg nálunk. Persze, az egyelőre kérdés marad, hogy már most vagy akár a későbbiekben hány kisdiák tér majd be hozzánk aktív olvasóként is.

A család, az óvoda, az iskola, a könyvtár a jelenben is még egymásra épülő gondolatsor?

A családi indíttatás elmaradhatatlanul fontos, hiszen a könyvekkel való foglalkozást a legkisebb korban kell elkezdeni. Ekkor a gyermek nagyon fogékony a versekre, mondókákra, a ritmikai érzék fejlesztésére. Három-négy évesen viszont a meséket hallgatják szívesen. Előnyös, ha ilyenkor már kézbe kapják a jól illusztrált könyvet. A szülő mellett ebben a korban már bekapcsolódik az óvoda is. Az óvodai csoportokkal érkező gyerekek nálunk szinte megrohamozzák a könyvespolcokat és mindenre rácsodálkoznak. A következő lépcsőfok az iskola, ahol az a fontos, hogy már a kisiskolásokat rávezessék az értő olvasásra. Különben később komoly tanulási nehézségei lehetnek annak, aki nem érti mindazt, amit olvas; könyvet pedig egyáltalában nem fog a kezébe venni.

Olvasáskutatói és könyvtárosi tapasztalatai alapján mikor törik meg a diákság könyv iránti természetes érdeklődése?

Serdülőkorban. Van, akinél nem fejlődik ki az értő olvasás készsége. Vagy a televízió, a számítógép, az internet, esetleg annyi más szabadidős tevékenység zuhan a nyakába, hogy a könyvolvasás igénye számára sokadlagossá válik.

Sarkosan fogalmazva: már középtávon végveszélyben hát az élő, az olvasnivalót kínáló közkönyvtárak?

Nem vagyok ennyire borúlátó. Kialakult ugyanis egy olyan olvasói réteg, amely fizikai állapotában szereti kézbe fogni a könyvet, lapozni benne. Lényegében nem is az a baj, hogy manapság mindenütt ott a számítógép és egyre gyakrabban az e-könyv, hanem sokkal inkább az, hogy a fiatalok szertelenül élnek az internet korlátlan lehetőségeivel. Órákig képesek játszani, beletemetkezni egy hamis világba, mígnem egyszerűen elveszítik, összemossák a tényleges világ és az internetes játékvilág közötti határt.

Hát ez nem a könyvtárak pozícióit, jövőjét erősíti!

Nem, de akad jó ellenpélda is. Mondjuk a Harry Potter-könyvek. Elvont szereplőivel az sem a való világról szól, de a hagyományos értelemben könyv, és az érdeklődés is óriási iránta. Tükörként mutatja a gyerekeknek: ilyenek vagytok.

Föltehető még a saját gyerekkoromból származó kérdés: egy hét tavaszi, nyolc hét nyári vakáció – hány könyv?

Ha a kérdés úgy szól, hogy a szünidők alatt többen járnak-e hozzánk, akkor nemmel kell felelnem. De hát töltse minden gyerek a szabad idejét azzal, amivel ő szeretné; bár az volna a helyes, ha ebben a könyv szintén helyet kapna. Az a helytelen, ha a serdülőkorban teljesen eltűnik a könyv iránti érdeklődés.

Milyen manapság a kötelező olvasmányok reputációja a diákság körében?

Azokat én sem akkor olvastam el, amikor kötelező volt. Vagy már előbb, vagy csak később. És ebben a kérdésben manapság sem az elolvasás időpontja a meghatározó. Sokkal inkább elgondolkodtató, hogy amikor pár éve egy, a kötelező olvasmányokra is kiterjedő olvasáskutatói felmérést végeztünk, abból kiderült: mindmáig jobbára ugyanazok a kötetek szerepelnek az elolvasandó művek listáján, amelyekről évtizedekkel ezelőtt már nekünk is olvasónaplót kellett vezetni. Pedig mekkorát fordult azóta a világ, s vele az időközben fölnőtt másfél-két generáció! A mai fiatalok iskolásokként is sikerorientáltak, és például a klasszikus magyar irodalom olykor latin szavakkal teletűzdelt nehéz olvasmányai aligha az ő jelen világuk.

Aki mégis elolvassa A kőszívű ember fiait, a Fekete gyémántokat, a Szent Péter esernyőjét – ő a professzionális betűevő?

Nem mindig. Egyszerűen vannak eminens és kötelességtudó diákok, illetve napjainkban is mindenevő olvasók. Ugyanakkor a fölmérésünkből az szintén kiderül, hogy a diákok jelentős százaléka csak a könyv rövidített változatát futja végig, vagy megnézi a filmváltozatot és abból írja az olvasónaplót, esetleg egyszerűen lemásolja az osztálytársáét.

Saját okoskodásom szerint így az iskolában – állítólag – mindenre megtanítják a diákságot, épp csak amúgy istenigazában olvasni nem. De mert a könyvtár kiszolgáló intézmény, ennek dacára érdekelne: keresik ma még Balzac, Móricz, Gárdonyi, Tolsztoj, netán Dosztojevszkij regényeit?

Ez érdekes dolog. És bizonyos értelemben talán meglepően rendhagyó is. A könyvtárlátogatók számottevő hányada ugyanis elsősorban az új könyveket keresi. Úgyszólván bármi, ha új alakban, új borítóval, a címlapon a szóban forgó mű megfilmesített változatának blikkfangos képével új kiadásban tűnik föl, mi pedig kitesszük az újonnan megjelent könyvek polcára, akkor azt kérik. Manapság az újnak, esetleg más okból érdekesnek van keletje. Ez vonatkozik gyerekre, felnőttre egyaránt. Egy-egy kopottabb könyvvel viszont könnyen előfordul, hogy azt tíz éve nem vette le senki a polcról.

A kopottas küllem nyilván könyvben sem sikk. Bizonyos fokig ez szintén a kommersz elharapódzásának jele, még ha örvendetesnek örvendetes is, hogy az emberek a könyvtárak polcain legalább az új könyveket keresik. De mert elolvashatták volna ugyanazt a regényt annak egyik korábbi kiadásában is, szerintem ez mégsem az olvasás iránti mindenkori igény ékes bizonyítéka. Sőt! Sokkal inkább annak jele, hogy nagy általánosságban devalválódott az euróra nem váltható tudás...

Mindenképpen. Ennek társadalmi gyökerei és összefüggései vannak. Induljunk ki a családból. Abból, hogy otthon mit lát a gyermek. Látja-e olvasni a szüleit? Vagy abban a famíliában a szabadidő egyenlő a bevásárlóközponttal, mert akkor ő sem vesz a kezébe soha semmi könyvet. Ha azt veszi észre a család vagy az ismerősök körében, hogy nem az olvasott és művelt ember boldogul az életben, hanem az első milliót fura körülmények között összeügyeskedő újgazdag, akkor számára az lesz a vonzóbb. Mert az a kirakat, a celebvilág. Olvasáskutatói fölmérésünkben szerepelt egy ilyen kérdés is: Kit tartasz példaképednek? Nos, a szüleit szinte senki sem írta a kérdőívre, focista viszont akármennyi akadt. Bár közülük sem a falunak dicsőséget hozó helyi csapat legjobbja, hanem Beckham és társai.

Kinek a feladata volna mindezt helyrebillenteni?

Én mindig a szülőt tartom annak, aki felelősségteljesen határt szabhat, s egyben kicövekelheti a lehetőségeket. Az indíttatás a legfontosabb. Mert manapság ugyan könnyen előfordulhat, hogy egyáltalában nem vagy csak nagyon ritkán telik saját könyvre; de ez nem gátolhat meg senkit abban, hogy a szülő és a gyermek ne jöhessen el együtt a könyvtárba. Az távolról sem elég, hogy csupán az óvodák legyenek kellőképpen ellátva könyvvel, azután pedig előbb-utóbb megszakadjon a művelődésnek ez a legtermészetesebb formája.

Gondolom, néha elkedvetlenítő, sőt egyenesen rossz tapasztalatai is akadnak könyvtárosként, olvasáskutatóként.

Hát persze. Például ha a tanító segédletével a diák beiratkozik hozzánk a könyvtárba, utána viszont fölháborodottan beviharzik a szülő, hogy ne mi szervezzük az ő családja életét. Az is megtörtént már, hogy a szülő csakis egyetlen könyv kölcsönzését engedélyezte gyermekének, eggyel sem többet. Az pedig különösen lehangoló, ha már a diplomamunkája megírására készülő egyetemista korábban sohasem tette be a lábát a könyvtárba, és most alaposan meglepődik, hogy neki bizony anyagot kell gyűjtenie. Kínos helyzet, amikor rádöbben, hogy nálunk értelemszerűen nincs meg a leendő diplomamunka címével egyező könyv, amiből ő kiírhatná éppen esedékes „saját” dolgozatát...

A Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alelnökeként miben látja a Csallóköztől a Bodrogközig működő hazai magyar bibliotékák legégetőbb gondjait?

Természetesen bízom a könyvtárak jövőjében, ugyanakkor objektív szemmel látni kell azt is, könyvtárosaink zöme olyan életkorban van, hogy előfordulhat – ahogy mondani szokás –, az utolsó esetleg majd kikapcsolja a villanyt...

Könyvtároshiány van?

Igen. És hát országszerte pénzhiány is. Szinte mindenütt csökkent a könyvtári személyzet, a községi könyvtárak többsége egyszemélyes intézmény. Sőt a könyvtárosoknak többnyire összevont funkcióik vannak. Sokszor a kultúrházban tartott rendezvényeknek is ő viseli gondját, ráadásul az sem kizárt, hogy a községi hivatalban szintén van pár órás kötelezettsége. Így a takarítónő teendőitől kezdve a rendezvényszervezésen át ezernyi dolog nyomja egyazon személy vállát. Ilyen helyzetben nagyon nehéz dolgozni. A továbbképzésekre is csak elvétve tudnak időt szakítani, hiszen a többszörös munkakör függvényében egyszerre több helyről hiányoznának. Mindennek tetejébe Szlovákia-szerte megszűntek a módszertani központok, így nincsenek rendszeres továbbképzések, a könyvtárak többségét forráshiány sújtja, a fizetések sem vonzók, mert a bérezés még a pedagógusokénál is gyatrább. Bármennyire hiba, de nem neveljük a következő könyvtárosi generációt. Mindennek tudatában ezért jóleső érzés, hogy a mi könyvtárunk – hála a somorjai Városháza körültekintő támogatásának – az imént panaszoltaknál, szerencsére, érdemlegesen jobb helyzetben van.

Így az ön esetében nem tűnhet cinikusnak a kérdés: egy főállású könyvtárosnak mennyit kell olvasnia?

Amennyit csak bír. Hogy ismerje azokat a könyveket, amelyeket ajánlani fog. Lehetőleg minden könyvbe belelapozunk, hogy az olvasókkal való kontaktus közvetlen lehessen.

Ön mit kedvel inkább: olvasni vagy olvasáskutatni?

Olvasni. Mostanában naplókat forgatok a legszívesebben. Tőzsér Árpád naplókötete után most Karinthyét. Könyvmolyként ilyen kukkolós időszakomban vagyok.