„Csinálhattam, amiben hittem”

Gyurkovics Mihály 90 éves! Színészetének minden emléke elevenen él benne. Máig precízen idéz szerepeiből. Szülővárosából, Tótkomlósról tartást, tisztességet hozott. Színjátszásunk szerencséje, hogy a mi színházainkban találta meg a boldogságát.

Személyedben nem közhely, hogy már gyermekkorodban színész szerettél volna lenni.

Mit tagadjam? Igaz. Tizenkét évesen szerepeltem először színpadon.

Viszont az ifjúságod tele volt másfelé sodró kanyarokkal.

A színház iránti vonzalom valószínűleg velem született. Ezt csak fokozta, hogy Tótkomlóson gyakran járt cirkusz, és meg-megfordult a városban pesti színtársulat is. De anyám meggyőződése az volt, hogy nem nevel cirkuszost a fiából. Így aztán egészen huszonnégy éves koromig valóban sok mindenbe belefogtam.

Igaz, hogy segédként még koporsógyártó műhelyben is dolgoztál?

Kezdetben. Utána felszolgáló inas voltam grófi asztalnál, majd patikában laboráns. Amikor Csehszlovákiába kerültem, fatelepi anyagkiadó lettem, később beszippantottak katonának. Csak mindezek után, 1950-ben lehettem az Állami Faluszínház magyar társulatának alapító tagja. Innen vezetett az utam később Beppóig A néma leventében, Rank doktorig Ibsen drámájában vagy Nuszbaumig a Galopp a vérmezőnben.

Nem sajnálod, hogy kissé kései művészrajt a tiéd?

Nem. Hiszen a sokrétű élettapasztalat és a színpad, tehát ez a kettő tán nincs is olyan messze egymástól. Sőt, emberi tartás és hivatástudat dolgában még javára is válhat az embernek. Nem vagyok mentorkodó alkat, de abban biztos vagyok, hogy csak annak szabadna erre a pályára lépnie, aki tisztelni tudja a színházat és kitart mellette.

Amikor beléptem hozzád, azzal fogadtál, hogy este premier van! Betegséged dacára máig naprakészen számon tartod, hogy mi történik a színészi pályád kétharmad részét kitöltő kassai Tháliában?

Nincs nap, hogy ne gondoljak a színházra. Ez állandóan bennem van. Még éjjel is, ha gerincem kínzó fájdalmai miatt nem tudok aludni. Ilyenkor régi előadások szövegét idézgetem magamban.

Például?

Mondjuk Cléant szövegét Moliere Fösvényéből: „Mit ér a pénz, mit ér a jaj, van-e kegyetlenebb dolog a világon, mint az átkozott fukarság, melynek béklyója rajtunk. Minek a pénz, minek a vagyon, ha csak akkor lesz a miénk, amikor már semmi hasznát nem vesszük!” Pedig ebbe a szerepbe csak beugrottam, még a komáromi évek alatt. Az eleve rám osztott feladatok mellett sokáig amolyan ügyeletes beugró is voltam. Az ilyen színpadi jelenlét dupla energiát követel, hiszen ha este hétkor szétnyílik a függöny, attól a pillanattól kezdve tudni kell, mit és miért akar az ember játszani. Több felvonáson át nem lehet súgóra hagyatkozni.

Tudják a mai fiatalok, hogy a háború utáni (cseh)szlovákiai magyar hivatásos színjátszást 1950-ben megalapozó, majd 1952-ben újraalapozó nemzedék mit csinált a múltban?

Nem hiszem. Mással vannak elfoglalva. A már elhunytakkal és az őskövületekkel nem foglalkozik senki. Bár amíg játszottam, szerettek. Nemigen bántott senki, és én sem bántottam senkit. Legföljebb megtartottam valakivel szemben a három lépés távolságot. De ez sem volt igazi haragszomrád, mert a színpadi játékra nagyon kell figyelni, az határozza meg a darab hitelességét, elérhető hatását. A szerzők akaratának, leírt figuráinak csakis a színészek tudnak érvényt szerezni. Talán ezért motoszkálnak bennem a jó szerepek mind a mai napig. És hát nem a szakma hagyott el engem, hanem betegen én hagytam el a szakmát. De gondolatban abban élek most is. Kitalálok magamnak valami történetkét, és képzeletben újra meg újra eljátszom. Mintha színpadon állnék.

Mesélj az egykori Állami Faluszínház magyar társulatáról! Méltánytalanul kevés emlék él róla köztudatunkban.

Sajnos, szakmai szinten is. Pedig a II. világháborút követő hazai események után ez volt az első magyar hivatásos színészcsapat Csehszlovákiában, ami külön többletet adott küldetésének. A közönség szinte meghatóan ragaszkodott hozzánk, és kikövetelte magának az előadásainkat. Egy ilyen kéthetes kelet-szlovákiai turnén Királyhelmecen laktunk. Onnan indultunk már hazafelé Pozsonyba, amikor Borsiban az emberek egyszerűen útját állták rozogácska buszunknak, hogy közöljék velünk: addig egy tapodtat sem mehetünk tovább, amíg nem játszunk őnáluk is! Erre más közeli falvakban is fölbátorodtak, és bizony még egy hétig a környéken maradtunk.

Nem csupán az itteni magyar színházművészet korelnöke vagy, hanem három profi társulatunk alapító tagja. Milyen különbséget érzel a nekilendülések között?

Most, ötven-hatvan esztendő múltán nehéz lenne széplelkűsködnöm, találó megállapításokat, általánosítóan tömör és bölcs igazságokat mondanom. Alkalomról alkalomra sokféle hatás érvényesült. Ahogy ellenhatás is előfordult.

Mégpedig?

Félmondatokban, dióhéjban lehetetlenség összefoglalni a lényeget. És nem pusztán azért, mert minden kezdet eleve nehéz. Ugyanis egy színház létrejötte, frissen toborzott tagjai révén, nemcsak tehetség, hanem erkölcsi tartás kérdése is. Különösen azokban a helyzetekben, amikor a legcsekélyebb eredményért is keményen meg kell küzdeni.

Ha dióhéjban nehéz összefoglalni a lényeget, mondjuk zenei tempókkal miként jellemezhetők színháztörténeti nekirugaszkodásaink?

Volt ebben pianissimo és fortissimo, közben pedig mérsékelt ütemű andante vagy igen lassú largo is bőven. A dolgok egészét tekintve, talán a szeszélyesen csapongó capricciók voltak a legjellemzőbbek. Mert az Állami Faluszínház létrejötte inkább kalandos, mint művészi jelenléttel valóban elmélyült; Komáromban a Magyar Területi Színház indulását elsősorban a tenni akarás és a színészmesterség iránti érdeklődés jellemezte. A MATESZ kassai Thália Színpadára pedig, több társammal, már érett színészekként mentünk.

Tudtommal ez a lépésed nem volt zökkenőmentes...

Valóban nem. Egyrészt súlyos műtét után voltam, másrészt színészként jól éreztem magam Komáromban. Akármerre fordult ott az ember, mindenütt ismerősökre akadt. Kassa ebből a szempontból jóval elutasítóbb város. De a közönsége is más, mint akkoriban a komáromi publikum volt. Beke Sándor azonban kijelentette: operáció ide, betegség oda, a Gyurkovics neki félholtan is kell. Gombos Ilu volt közöttünk a napi postás: hozta Bekétől az üzeneteket, és vitte az én tagadó válaszaimat. Végül egy hétfői szabadnap reggelén becsöngetett hozzám Beke Sanyi, hogy akkor megyek-e a Kassára átszerződő csapattal, mert aznap van az indulás. Így történt, hogy fél nyolckor még békésen pihentem, nyolckor viszont már aláírásommal igazoltan a leendő Thália Színpad tagja voltam.

Egyénileg vagy művészileg megbántad?

Sohasem foglalkoztam ezzel. Kassán a Beke-korszak különösen izgalmas volt, de az ő távozása után is folyamatosan játszottam. Egészen 2006-ig. Ekkor már egyre erőteljesebben meszesedett, merevedett a gerincem, egyre inkább nehezemre esett a mozgás. Persze, amikor próbálni kezdtük Görgey Gábor színművét, a Galopp a vérmezőnt, egészségesnek nyilvánítottam magam. Csak én éreztem, hogy a testem egyben van, az egészség meg esetleg csak kullogott utánam. De csináltam, ameddig lehetett, hiszen 1969 óta engem minden emlék ide köt. Éveken át egyazon bérházban, emeletszomszédokként laktunk Lengyel Ferenccel és L. Gombos Iluval, Várady Bélával és V. Szabó Rózsival. Feri és Béci azóta meghalt, Gombos Ilu Pozsonyba költözött, a fiúk közül én maradtam itt utolsó mohikánnak. A testi gyötrelmeimmel együtt. Erről nem szívesen beszélek, a magánéletemről nem szoktam fecsegni. Nem mintha volna mit takargatnom, de a hétköznapjaim, a betegségem sem tartozik senkire. A színésznek nem kesergéssel kell megváltania a világot, hanem amíg bírja, a színpadon.

Hogy látod, neked sikerült?

Erre ne tőlem várj választ. Én legföljebb azon okoskodhattam magamban, hogy tehetséges vagyok-e, a színpadon megtettem-e minden tőlem telhetőt. Talán ezért sem kedveltem különösebben az előadások, főként a bemutatók utáni izgalomlevezető koccintgatásokat. Inkább hazamentem, otthon rágyújtottam egy cigarettára, és végiggondoltam az este játszott darabot. Annak örültem, ha megvilágosodott számomra egy újabb gondolat, vagy fölfedeztem magamnak egy addig rejtve maradt gesztust. Hiszen ha jó is egy előadás, mindig lehet jobb. Ezek az emlékek, ezek az érzések tartanak máig életben, még ha olykor elviselhetetlen fájdalmak árán is. Különben hogyan beszélgethetnénk most arról, hogy színészi pályámon azt csinálhattam, amiben bizonysággal hittem.

Gazdag életút áll mögötted!

Gondolom, szégyenkeznem nincs miért. Színészként úgy élhettem, ahogy gyerekkorom óta akartam. És bár a jelenlegi társulat nem sokat törődik velem, nekem máig a színház a mindenem. Ezen a pályán azok a felejthetetlen pillanatok, amikor a színész mély átélést érez maga körül. Mert ha igazán színész, mindig a legjobbat akarja. Többnyire sikerül, máskor meg kissé nyikoroghat a dolog. Ha például tudja, hogy nem a sajátja az a szerep. De „dobni” a figurát akkor sem szabad.

Érdekes, hogy az évtizedek során sohasem voltál vezető beosztásban.

Nem is voltak ilyen ambícióim. Hidegen hagyott, hogy mi van az igazgatóságon, a művészeti vezető irodájában, a gazdasági osztályon. Nekem szerep kellett, hogy játszhassak.

Vezető színész viszont annál inkább voltál! A rangos és „nagy” színészi díjak mégis elkerültek. Ez nem fáj?

Nem. És nem azért, mert savanyú a szőlő. Meg hát kérdés, hogy kik javasolják meg osztják a kitüntetéseket. Egyszer állítólag volt valami javaslat a színházi iroda egyik asztalfiókjában, de az is vaklárma volt. Számomra sokkal fontosabb, hogy Beke Sándor egy alkalommal azt mondta, nekem már 1972-ben komoly színészi díj járt volna Sebők Imre szerepéért, amikor itt Kassán Sarkadi Imre drámáját, az Elveszett paradicsomot játszottuk.

Ha elbóbiskolsz, álmodsz még a színházról?

Jaj, persze. Bár érdekes, hogy többnyire kellemetlen dolgokat: képtelen vagyok feljutni a színpadra, a sokadik előadáson is kiesik a szöveg. Kevés a szép álmom. Nekem már nemcsak mozogni, álmodni is borzalom. Ezért szeretem inkább az ébrenlétet, mert akkor újra játszhatok. Gondolatban persze. Mindent.

Elégedett vagy az életeddel? Garas Dezső bölcselete szerint az élet két semmi között egy villanás!

Igaza volt. A valós életben ezért nem színészkedtem sohasem. Ha kiléptem a színházteremből, én már a Gyurkovics Misi voltam. És ma is az vagyok. Lakásomhoz kötve ugyan, de szabadon élek. És szabadon gondolkodom.