Cselendzs déj

Levettem a szemüvegem és odaadtam neki, próbálja ki, lát-e benne, látja-e a csirkefarhát árát, de nem látta. Mondjuk, mikor éjjel kimegyek vizelni a ház mögé, és nincs rajtam a szemüveg, én is mindig megbotlok a leszakadt ereszcsatornában, hiába vagyok szegény. Az ember nem szórakozásból szemüveges, ahogy én sem. Nem viccből rúgom a horpadásokat a csatornalemezbe. Olyan karcos mind a két lencse, mintha sóderban tartanám, mikor éppen nincs a fejemen, vagy mintha korcsolyáznának rajta. Mondjuk, van is olyan jégvastagságú, hogy királyt lehetne koronázni a homorú oldalukon. Elbírná az egész udvart. A miénket biztosan, mivel nincs benne semmi, úgy kell keresni valami néznivalót, ha kiülök a ház elé. Pénteken vágtuk le az utolsó tyúkot, közben sírtunk, mint akit műteni visznek, pedig a tyúk lett kevesebb néhány szervvel.

Csak a szegénység van nekem a fejemen, semmi más. Egyszer volt nálunk a tanyán egy riporterlány, hogy hírt csináljon rólunk, meg a szegénységünkből a rádióba. Elsőre kissé bizonytalanok lettünk az urammal, hogy mi érdekes lehet az olyanokban, hogy félig ledőlt kémény, döglött macska a kerítésre felakadva, üres tejeszacskók libbenései a szintén üres málnakarókon, pláne a bedeszkázott fészerablak. Éppen az üres disznóólakat mutogattuk neki (amikben a lopott fát tartjuk), mikor megállt és azt mondta a rádiós csaj, hogy ha a szegénységhez irodalmi műfajt vagy irányt kellene párosítani, akkor szerinte a líra lenne az. És hogy mi erről a véleményem. Mi az a líra, kérdeztem, meg mi az, hogy irodalmi irányzat. És inkább el a fészerektől mutattam az irányt a lopott fák miatt. Szerencsére a fákra nem kérdezett rá, nem tudom, hogyan magyaráztam volna ki azt, hogy honnét vannak a korábban villanypóznának használt rönkök. Nem is igazán tudok én hazudni, az előző férjem pont ezért hagyott el, mert mindig megmondtam az igazat, hiába vert, hogy hazudjak már. Bár, ha nagyon erőszakos lett volna a riporter, azért csak kitaláltam volna valamit. Például azt, hogy azért van a sok fa az ólban, hogy össze ne dőljön, kell, ami tartást ad belülről, régebben a trágyaszag volt ez, meg a disznók éjjeli horkolásai, most a lopott akác, meg a feldarabolt villanypózna.

Hogy jól tereljem a figyelmet, elkezdtem neki magyarázni a helyzetemet, ő meg szépen nézett rám, mint egy tál almakompót. Láttam rajta, hogy nem érzi a sorsom súlyát, ami fákat képes kidönteni, ha arról van szó. Közelebb húztam a lányt magamhoz. Az a szegény, akinek még üres disznóólja sincsen, suttogtam, sőt, sziszegtem, az azért jóval kevesebb ember. Azt a többihez képest rendesen elosztották öttel, de legalábbis gyököt vontak belőle, sorsilag. Kérdezett még a gyökereimről is, de először félreértettem, nem a répákra meg a tormákra volt kíváncsi, amiket az ágyneműtartóban dugdosunk, hanem arra, hogy mik voltak a szüleim. Hát, mik lettek volna, szegények azok is, mint egy üres alumíniumkád, vagy mint a tyúktalan baromfiudvar üres alumíniumkáddal a közepén, hogy egészen pontos legyek. Aztán hirtelen nem lett miről beszélni, csak a nagy csönd, meg a falnak támasztott gereblye hallgatása, amit a rádiós lány sokáig nézett meghatódva. Hogy történjen is valami, ne csak álljunk, azt mondtam neki, kezébe veheti a gereblyét, ha nem látott még ilyesmit közelről. Ott van az ól mellett egy halom kábel, azon ki lehet próbálni, én széttúrom vasvillával a vezetékeket az udvaron, ő meg összehúzhatja szépen rakásra. A fiatal rádiós leány erre megint csak azt mondta, a szegénység az tényleg egy lírai műfaja a végzetnek. Hát, gondoltam, nem bírja ezt kiverni a fejéből. Szerintem a szegénység az inkább valami olyan horror, amit meg lehet szokni, hozzácsiszolódik az ember a tényhez, hogy sose fog rá- és belecsiszolódni a társadalom azon rétegeibe, amik a távirányítót nyomogatják, amíg mi a fészer mögött nyomogatjuk alkalomadtán a szemeinket a nagy bőgések közepette.

Akkor szoktam főleg sírni vödörszámra, ha feltör bennem az igazságtalanságérzet. Hát nem is ugyanaz: kábeltévét nézni, vagy kábelt szerezni és az adástalan tévé alatt gyűjteni fazékban. Van tévénk az egyetlen szobában, nem működik, csak az illúzió végett tartjuk. Ha mégis tévézhetnékünk van, kiragasztunk valami színes újságoldalakat a képernyőre, és azokat nézzük. Így legalább az van műsoron, amit mi akarunk. Állítólag lesz ilyen lehetőség, ilyen saját szerkesztés a digitális jövőben is, lehet, hogy tőlünk lopták az ötletet. A tévénk egy kissé bizonytalan állású állványon van, ami alá be kellett rakni a fazekat, egyrészt hogy legyen valami biztosíték összedőlés ellen, másrészt mert olyan szép az a fazék, szép piros.

Hát, aztán csak megkérdeztem a rádióst, hogy mi az a líra, mire gondol konkrétan, mikor be akarja sorolni a másfél szobás vályogházunkat az irodalomba. Miután elmagyarázta, megkértem, maradjon pár napra, és ígérem, megtudja, mi is az igazi líra. Megtudja, hogy a férjem az egy igazi líradék (korábban csak rohadéknak hívtam), én meg valami jóval több, még ha a fekete-fehér esküvői fénykép, ami a kád fölött van, egy félszemű lányt mutat is. A férjem már fiatal koromban is úgy mondta, jól áll nekem, hogy ilyen sántaszemű lettem. Biztosan nem röhögne ezen, ha az ő szeme felé közelítene az elszabadult kábelvég. A riporter azt mondta, megbeszéli a rádióval, és talán tényleg maradna néhány napot, hogy teljesen tiszta képet kaphasson egy igazi, velejéig szegény családról. Mondjuk, családnak azért csak nagy jóindulattal nevezném magam, meg azt a barmot, akivel élek itt. Amikor levágtam az utolsó tyúkot, és mélyen beszippantottam a kopasztáskor felszálló nehéz, ázott gőzt, arra gondoltam, egy családtagot kopasztok éppen. Úgy hozzánk nőtt ez az utolsó tyúk, hogy alig bírtam megenni. Ezt a férjem is mondta, csak ő hozzátette, hogy egy kifordult traktorbelsőnek különb az íze meg az állaga, mint ennek. Szerinte a rántott hús, amit a Sáriból csináltam, közelebb volt a kirántott vályogtéglához, mint a rántott húshoz. A riporternek ízlett, vagy csak nem mert szólni. Talán nem evett még ilyesmit, mondjuk, két nap éhezés után sok mindent megennének a népek, talán még az ázott szalmát is. Ezt már a rádiós csaj mondta, mivel szerette a különleges dolgokat, és az élet nyújtotta kihívásokat. Hát, a szegénység az tényleg elég nagy kihívás, az élet végéig tartó cselendzs déj, vagy hogy kell mondani. Tényleg.