Camino – útban önmagunk felé

Ebben az évben körülbelül százötvenezren keresik útját a Camino-n. Közöttük volt az esztergomi Vadász Vince is, aki huszonnyolc nap alatt tette meg a 776 kilométeres távot. Fizikai és szellemi síkon teljesített útjáról beszélgettünk vele.

Mi motiválja az embert, hogy ilyen megpróbáltatásoknak tegye ki magát?

Ezt nem tudom tisztán megfogalmazni még magamnak sem. Valahogy az ember egyszerre járja külső és belső, lelki útját. Ez egy folyamat, aminek esetemben szerves része lett a Camino. Két éve olvastam Shirley Maclaine Camino című könyvét. Voltak róla pozitív és negatív gondolataim, de nem izgatott túlságosan a dolog. ĺgy visszagondolva mégis bizsergett bennem már akkor valami. Elkezdtem túrázni, majd egyre keményebb, igényesebb útvonalakat választotta. Aztán egyszer csak úgy éreztem, indulnom kell.

Még egy különös dolog: egyedül, egyszál magában vágott neki a megpróbáltatásoknak.

Ez nem a saját döntésem volt, így alakult. Egyszer jó, máskor meg terhes lett volna, ha van valaki velem. Nem vittem magammal mobiltelefont, így már rögtön az út elején szükségem lett volna egy társra. Már az indulás előtt, még a hotelszobában rám tört a félelem. Azt se tudtam, hol vagyok, ki vagyok. Nem lehet előre érezni, a súlyát megítélni itthonról. Tárcsáztam, és hazaszóltam hogy ez nem fog menni, másnap indulok vissza az első géppel. Szerencsére a vonal másik végén ülő táplált belém anynyi lelkierőt, hogy mégis elinduljak. ĺgy másnap szitáló esőben, piros poncsóm alá bújva tettem meg az első lépéseket.

Útitárs helyett csak egy hátizsák. Gondolom csak a legszükségesebb dolgokkal.

Három póló, egy rövidnadrág, két pár zokni, egy kölcsönkapott pizsamaalsó és némi pipere. És persze jegyzetfüzet, hálózsák és polifoam, utóbbira nem volt szükségem. Élelem semmi, hallgattam is emiatt eleget anyámtól. Ő végigbőgte az utat, én meg végigjártam. De a zarándokút már úgy kiépült, hogy minden huszadik-harmincadik kilométernél zarándokszállás van. Ott úgy mondják, albergue. Tiszták, kényelmesek, puritánok. Egyszer fordult csak elő, hogy már nem volt hely a szálláson és egy idős néni fogadott be a házába. Viszont az északi spanyol táj nekem sivár volt. A Pilishez szokott ember számára ez kicsit silányabb természeti környezet.

Voltak más magyarok is az úton?

Elvétve, de találkoztam pár honfitárssal. Egy salgótarjáni sráccal, Totyival a vége felé futottunk össze. Néha együtt mentünk, néha mindenki a maga tempójában. A mai napig nem fér a fejembe, hogy volt képes az én Totyi barátom egy nejlonzacskóval a kezében, kitaposott edzőcipőben végigmenni. De úgy látszik, így is lehet, akárhogy lehet. A fizikai erőnlétnél talán fontosabb a lelkierő, a motor, egy képzeletbeli gumikötél, ami szüntelen húzott minket a végcél felé. Mert menni kellett esőben, rekkenő spanyol hőségben, fájós lábbal, fáslizott térdekkel.

Lélekben, belső útján is halad ilyenkor az ember...

Szerintem nem csak ilyenkor, hanem mindig. Folyamatosan, míg itt vagyunk a bolygón. A Camino megtétele pontosan illeszkedett szellemi utamba. Talán csak gyorsított a folyamaton, lökött rajtam egyet önmagam felé. Mert az emberek ezért járják az utat, létezésük értelmét keresik. Nagyjából az ötven éves korosztály az, aki erre vállalkozik. Jó, én még egy tízessel fiatalabb vagyok, de ez az az idő, amikorra lélekben és az életkörülményekben is bekövetkezik az érettség egy bizonyos foka. Aztán ezen a fokon álldogálva mindenki maga eldöntheti, van-e benne hajlandóság, vagyis inkább bátorság elindulni valamerre. Mindegy, hogy merre. Egy a lényeg, hogy befelé. Utólag bátran ki merem jelenteni, nincs semmi, ami ilyen nehéz.