Bicska, ekeszarv és acéltoll

Újkori mítoszok korát éljük, legendák is születnek. Talán a gyorsuló idő és a száguldó események feltételezik, hogy a múlt némely dolgai különös jelentőségre tegyenek szert, naggyá és egyedülállóvá nemesülnek, néha már-már heroikussá válnak. Szinte mindegy, győzelemről van szó vagy éppen bukásról, történelmi tényről vagy emberi léthelyzetről, eredményekről vagy sérelmekről. Az irodalomban is meghonosodott a tendencia, elburjánzott és gyökeret vert: emberfeletti művek hírét teremtette, magasba emelt alkotókat, s fényükben minden más elhomályosult. Közben lényegtelenné vált, jó-e ez az irodalomnak, vagy sem; a kor szellemi irányzata lett, s azóta is hat. Emlékszem, annak idején menynyire elbűvölt Márquez Száz év magánya, s a fiktív kolumbiai falu, Macondo világa, a Buendía család nemzedékeinek küzdelmei az állandó forradalmak és egzotikusan túlfűtött erotikájuk légkörében. Micsoda sorsok, ámuldoztunk, mily pompás szómágia! Távoli volt, különös, igazi. Mindig is szerettünk messzire nézni és bámulni messzi csodákat, lelkendezni idegen dolgokért. Elbódított az egzotikum, az idegen nagyság, s hogy lelkesedtünk érte, magunkat is nagynak érezve általa. Talán a kishitűek tulajdonsága — és menedéke? — ez.

Sellyei József Mellnek szögezett bicska című könyvét olvasva támadtak ilyen gondolataim. A kötetet a Magyar Antaeus Könyvek sorozatában a Madách-Posonium Kiadó jelentette meg. Sellyeiről az avatottak, az irodalomtörténészek is keveset tudnak. Azt pedig talán senki, meny-nyire — szinten egzotikusan — érdekes és nagy írónk volt. Megalkuvás nélkül című, a háború utáni első antológiánkban közölt Lósorozás Gádoroson című írását Fábry a legjobb magyar novellának nevezte, de Nádas házak (1957) című válogatott írásait is elfelejtettük.

Most megjelent kötetéből nézzük Elfogyott a föld alóla című kisregényét! A falutörténet gyökerei a Monarchiába nyúlnak vissza. A nevenincs falu a dombbá szelídült hegyek déli nyúlványán fekszik, lakói kézműves fazekasok, göröncsérek. Falujuk alól, a domb testéből nyerik-vájják ki a finom agyagot, amelyből messze földön híres edényeiket készítik. Tálaikat és korsóikat, köcsögeiket és fazekaikat, házuk falát is ebből készítik fűzvessző fonatokkal erősítve. A negyvennyolcas forradalmat követő jobbágyfelszabadítás és földosztás — a kommaszáció — során szalagföldeket kapnak az egyházi birtokból, hitvány szántóföldeket, melyeket elhanyagolnak, mert az ő mesterségük és életforrásuk a fazekasság. De a domb teste fogyatkozik, a finom agyag már hitvány földdel keveredik, a cserepesek fölélték maguk alól a földjüket. Közben szaporodnak s egyre nagyobb ínségben élnek falujukban, amely — a dombon ülve — nem is terjeszkedhet. Mind gyakrabban tekintgetnek „harminc ölnyi mélyen” fekvő haszontalan földjeik felé: a gölöncsér életet szegényparaszti sors váltja fel. A bíró olyan tervet eszel ki, mely szerint fel kell gyújtani a falut, majd a biztosító kártérítéséből a síkságon kell újat, korszerűbbet felépíteni. Sellyei mestere a drámaian nyomott várakozás leírásának. A terv nem sikerül, közben államfordulatra kerül sor: az első csehszlovák köztársaságban agyag híján nehéz életet, kegyetlen sorsot élnek az emberek. Amikor aztán egy évtized múltán a véletlen folytán valóban leég a falu, a biztosító s az új állam nem segít, és az embereknek nem marad más, mint hogy kijavítgassák és ismét lakhatóvá tegyék leégett és megnyomorított házaikat. A történet komor emberi sorsot szimbolizál, és a mátyusföldi falu drámai valóságával akár Macondo rokona, legendabeli társa lehetne...

Csanda Sándor, Sellyei kutatója és ismerője a Nádas házak alapos előszavában megírja az íróról, hogy 1909. január 1-jén született, valódi nevén Miskovicsnak hívták, írói nevét szülőhelye, Vágsellye után vette fel, s már apja és nagyapja is a táj híres és kedvelt mesélői voltak. Hasonló egykori parasztemberek és régi igricek, Tinódiak és garabonciások kései utódaiként a falu társas eseményeinek szívesen látott vendégei voltak. A parasztsorsról meséltek, a faluk életéről, csodákról és mesének tűnő igaz történetekről, időszerű regéikről. Sely-lyeiben elődei mesélőkedve és elbeszélővénája írói minőséggé érett. Az emberi dolgokat nemcsak elbeszélte, a nehéz paraszti sorsot nemcsak megjelenítette, hanem értelmezni is próbálta, megmutatta drámai oldalát, tragikumát. Lélektanilag érzi a létet, ám nem elemez, hanem láttat. Meditál is néha, költőien. Jól komponál, ösztönösen, ám értően szerkeszt, mondhatnám: szinte modernül. Értelmezései — szerencsére — nem meddő meditációban, hosszadalmas okoskodásban nyilvánulnak meg, hanem érzékeny lírai szövegekként belesimulnak elbeszélőstílusába, a kommentáló szövegek saját átélt tapasztalatait, megélt létfilozófiáját tükrözik. Jellemzője — nem gyengéje, inkább sajátossága — az elődeitől örökölt némileg bonyolult, választékosságra törőnek tűnő, modorosságot is idéző beszédmód, másrészt a következetes és makacs, tősgyökeresen paraszti nyelverő (kell helyett mindig köll-t ír). A Nádas házak előszava arról is tudósít, hogy a húszas évek elején a gyerek Miskovicsot apja az érsekújvári magyar gimnáziumba íratta, de néhány osztály után ott kellett hagynia az iskolát, otthon volt rá szükség. Sorsa önművelésre ítélte, így lett író. Jellegzetesen parasztíró, rövid életében egyformán volt munkaeszköze az eke szarva, a villa nyele és a toll. Tüdőbajban halt meg 1941-ben, országosan ismert parasztíróként. Gondolkodására Szabó Dezső s részben a kor hazai népi mozgalmai, a sarlósok volt hatással. Erős sorstudat s — az európai szellemiséggel is rokon — expresszív érzelmi fűtöttség hatotta át, ez írásainak stílusára is rányomta bélyegét.

A kötetben közölt másik kisregénye a Pecsétes élet. A történetet bennfentes résztvevőként mondja el: szereti és feleségül akarja venni a főhős Rózsikát. A lány családjában fivére és mostohája, valamint annak fia közt harc dúl a földekért, a nincstelenség elkerüléséért. Ebben az elemi nyomorúságban a szerelem is dologi, érzést és erkölcsöt a birtoklás állati ösztöne torzít el: a szeretet nemcsak érzés, hanem eszköz is a hulló lélek nyomorúsága ellen. Az események szálait tragikus erők szövik, a gyilkos sem csak elállatiasodott bűnöző, hanem szerencsétlen ember.

Balladai történet, feszültsége úgy növekszik és tornyosul, már-már szinte kibírhatatlan s meddő drámát sejtetve, hogy ismét Márquezt, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját juttatja eszünkbe. A világválság és gazdasági mélypont nyomorúságában a szociális látásmód és az osztályharc fogalma sem idegen Sellyeitől, de nem politikusként gondolja el, hanem íróként érzi ezeket. ĺrásaiban személyesen átélt, a nélkülözésnek József Attila-i mélységű árnyaiban jelennek meg, közelről megfigyelt, írásművészetté érlelt létfilozófiai tapasztalatok fényében. Hiteles irodalom a javából. Hagyományértékű példa, a parasztlét általában elbocsátotta szellemi törekvőit, Sellyeit úgy tartotta meg, hogy közben kiteljesítette. Volt idő — a második világháború tarka magyar szellemi életében —, amikor az ilyen írót őstehetségnek nevezték, s csodálták kivételes tehetségét; Selylyeit nem ilyennek vélem, felvidéki magyar írónak inkább. A Nádas házak elbeszélései, elmélkedései és néprajzi írásai, élethelyzete is ismerős: rövid, megszakított tanulás után kényszerű paraszti lét! Nem szokatlan léthelyzet tehát, nem is elfeledett. Nem vész el nyomtalanul a múlt. Csak az egykori lélek és lelkiség kallódik. Bár a nyomor megszűnt, a szegénység árnyai ma is kísértenek. Az irodalom hallgat. Messze előre néz, maga mögé nem szívesen tekint. Mintha a múltból a szellemiséget a tárgyi és ösztönbéli formák érintenék meg inkább, az érzés és gondolat, a lélek kevésbé. Inkább a műtárgyak, időszerűsíthető gesztusok és mozdulatok, a régiek lelke nem. Az nyugodjon öreg sírokban, régi folyóiratok mélyén, kallódó könyvekben.

Duba Gyula

Sellyei József kiterjedt levelezést folytatott. Az alábbi levélváltás kezdeményezője a kassai irodalmi és kulturális élet egyik fő szervezője, Palotai Boris író, aki közvetlen Budapestre való költözése előtt, 1939. januárjában szólította meg szerzőnket s tette fel neki kérdéseit. Levelének szövegét és Sellyei válaszát hagyatékból adjuk közre. (A mindkét levélben szereplő Antalékról: Antal Sándor költő, szerkesztő, publicista, Palotai Borishoz hasonlóan Nagyváradon született; 1921 és 1940 között Pozsonyban élt.) (cs.g.)

Palotai Boris, Košice, Kassa,

1939. január 11.

Kedves Sellyei József.

Emlékezik még rám? Antaléknál találkoztunk egyszer együtt, akkor volt Maga újdonsült házas. Remélem, azóta van már egy kicsi Sellyei is!

Csinálok most egy rádióankétot, s megkérem Magát, vegyen részt benne. Remélem, megteszi. Szlovenszkói írók, festők szerepelnek, s a kérdés a következő, helyesebben itt következnek a kérdések: Melyik volt az első olvasmánya? Maga kereste ki magának, vagy valakitől kapta? Hogy jött rá a betű ízére? Melyek azok az olvasmányok, amelyeket függetlenül attól, hogy mennyit köszönhet nekik, szeret? Mi hatott Magára leginkább? Volt-e olvasmányai között olyan, amelynek kívánatos, szükséges megrendülést köszönhetett? Bizonyos témákat keres az olvasmányaiban, vagy bármilyen téma alkalmas arra, hogy megrendítse, csak művész keze alól kerüljön ki? Mi döntötte el, hogy író legyen? Belső folyamat, vagy külső hatás?

Nagyobbára ezek a kérdések. Kérem, írja meg másfél gépelt oldalon, és küldje be, ha lehet, egy héten belül. Maga még nem szerepelt a kassai rádióban, s nagyon büszke lennék, ha én szólaltatnám meg elsőnek!

Szívesen köszönti kisfeleségével együtt: Palotai Boris.

Van gyerek már, ezt külön írja meg! Az én fiam tegnap volt 10 esztendős!

Kedves Palotai Boris,

sajnos, csak most jutottam hozzá, hogy kedves levelére válaszoljak, s föltett kérdéseire a feleletet megadjam. Mindjárt elöljáróban kijelentem, hogy dehogy felejtettem el az Antaléknál való találkozót, asszonykám is emlegeti. Szívesen mondom el, hiszen legigazibb örömünk, hogy kilenc hónapos kisfiunk van, gügyög, tipeg, tízkilós, nevetős, pufók, s ha baj tovább se leszen véle, egyesztendős korában már kilométereket fog tudni gyalogolni és létániákat fog tudni végigmondani. No igen, tíz esztendő és kilenc hónap: különbség, de nekünk a miénk határtalanságot jelent örömben és felelősségben.

Egyebekben íme, a kérdések felelete. Sajnos, írógépem nincsen. A kérdések sora írói fejlődésem sorát kívánja válasznak, s így felelek rájuk:

Én nem is olvasmányokon keresztül értem el az íróságig, hanem a mondott szón, a panaszkodáson keresztül. Nem is a betű ízére jöttem rá, hanem a szavak ízére. Már befutott szlovenszkói író voltam, és még alig ismertem valamennyit az irodalmi alkotásokból. ĺrásra az ösztökélt, hogy gyerekkoromtól mindenkor nehéz sorsú parasztemberek között éltem, nem is közöttük, hanem velük. A paraszti panaszok fölépítettségének rendjéből tanultam irodalmi formát és mondanivalót. Az élet törvényszerűségét figyeltem mindenkor, erre volt ösztönöm, s ezt a képességet tudatosítottam magamban. Ma már természetszerűleg más a helyzet, vannak kedvelt olvasmányaim, a legkedveltebbek közé a nagy paraszteposzok tartoznak: Reymont Parasztokja és Solohov Csendes Donja – a legkedveltebbek a magyar népballadák. Még Dosztojevszkijt szeretem. Ez a kis sorrend mutatja, hogy igenis keresek témákat olvasmányaimban, mint ahogyan minden rendszeresen olvasó ember keres.

Hogy író legyek, azt öröklés döntötte el. Apám született elbeszélő volt, a többi ősöm között is sok volt az elbeszélő hajlamú ember, s bennem úgy csúcsosodott ki a családi érték, hogy éppen papírra is tudom vetni kifésült mondanivalóimat.