Betegnek lenni bűnhődés?

A hazai egészségügyben ma már van pénz (a nemzeti össztermék 8 százaléka), a páciens mégsem érez ebből szinte semmit. Vajon miért? Pásztor Lászlóval, a Szlovákiai Magánorvosok Társulásának tiszteletbeli elnökével beszélgettünk.

Az egészségügyi ellátás színvonalát értékelő stockholmi Health Consumer Powerhouse 2015-ös jelentésében Szlovákia a 35 országot érintő rangsorban, korábbi pozícióit rontva, a 24. helyet kapta. Idehaza pedig a lakosság negyede szintén az egészségügyben burjánzó korrupciót és a betegellátás színvonalát tartja a Fico-kormány legnagyobb vétkének. Miért ez a lejtmenet?

Mert a helyzet fonákja, hogy bár a szlovák egészségügyben egyre több pénz forog, pozitívumként – az eltorzult ellátórendszer-szerkezet miatt – a beteg egyre kevesebbet érez ebből. Abszolút értékben nem is olyan régen csak az össztermék öt százalékából gazdálkodott a hazai egészségügy, de a tételesen magasabb pénzügyi keret ellenére továbbra is döcög az állami egészségszervezés, hiányzik a jól felépített betegellátási rendszer.

Az okok hol keresendők?

Nyilván ott, hogy szakágazatként az egészségügyhöz, Rudolf Zajac miniszteri időszakát kivéve, 1989–1990 óta érdemben nem mert hozzányúlni senki. Mindenki politikailag nagyon érzékeny területnek tartja, és az esztendők során így lett az egykori lankából lejtő.

Precízebben: korrupcióval kikövezett lejtő, hiszen tavaly egészségügyünk legfrekventáltabb szava a polip volt, tehát a csápjaival mindent korrumpáló sógorkomaság. Eszerint illúzióink se legyenek?

A ’89-es rendszerváltás előtti évtizedek talán egyetlen kedvező mozzanatának az úgynevezett szocialista egészségügy megfelelő szervezettsége mondható. Ha banán, narancs, sok egyéb áru hiányzott is, a betegellátásra figyeltek. Sőt, bizonyos részterületeken még világviszonylatban is az élen jártunk.

Akkor most sírjuk vissza a „szocit”?

Nem! Csupán a korábban bevált alapokra már az új időknek megfelelő betegellátási rendszert kellett volna felépíteni.

Az utóbbi tíz esztendőből nyolc évig a Smer volt hatalmon. Ez a párt tudja egyáltalában, mihez kezdjen az egészségüggyel?

Nem csak a Smer nem tudja, ebben az ágazatban a többi párt sem jeleskedik. Elég szemügyre venni aktuális választási programjaik idevágó fejezeteit: a legégetőbb szakmai gondokkal nem foglalkozik senki. Eszerint tényleges jövőképük sincs az egészségügyi ellátórendszerről, abban az állam szerepéről, illetve az olyan szabályzórendszer megteremtéséről, amely kizárná a visszaéléseket. Szlovákiában máig tisztázatlan kérdés, hogy az állam milyen szinten és milyen mélyen szóljon bele az egészségügybe. Így a meglévő ellátórendszer az állami és a magánszektor keveréke; így viszont a betegellátásban sérül az egyenlő hozzáférhetőség elsőrendű követelménye.

Ez miként csapódik le a gyakorlatban?

Bántó különbözőségekkel. Nem azonos nívón kapja ugyanazt az orvosi ellátást, mondjuk, a királyhelmeci páciens és egy pozsonyi vagy besztercebányai nagyvállalat titkárnője, ha megfájdul a dereka, Királyhelmecen a betegnek két-három hétig várnia, netán utaznia is kell egy alaposabb kivizsgálásra, míg Pozsonyban vagy a megyeszékhelyeken akár másnap szonográfiára, CT-röntgenre, mehet valaki. Országos viszonylatban az egyenlő hozzáférhetőség elvének hiánya már a háziorvosok nyugtalanító hiányával kezdődik, és a szakorvosi vagy a kórházi ellátás gondjainak szintjéig fokozódik. Szlovákiában csupán a jól kiépült gyorsmentőszolgálati rendszer működik átgondoltan.

Mi a hosszú évek óta tornyosuló bajok eredője?

Hogy a rendszerváltás utáni kormányok nem az egészségügyi ellátás optimális működéséhez szükséges feltételrendszert teremtették meg, hanem tűzoltással „újraosztották” a források hiányát. Az alapkérdések így továbbra sem világosak. Milyen rendszert akarunk, és mitől működik majd? Mennyi pénz kell rá? Miért lesz érdeke az ápolónőnek, hogy idehaza maradjon? Vagy miért lehetséges az olyan helyzet, hogy két szomszédos járás egyikében nyolc kardiológus rendel, a mellette levőben csak kettő? Egyik kérdésre sincs válasz. Így nehéz az egyenlő hozzáférhetőség elvéről beszélni.

A korrupció mennyire súlyosbítja az áldatlan helyzetet?

Annyiban, hogy tekintélyes összegű közpénzek nem a betegekért hasznosulnak, hanem másutt landolnak. Ahogy az sem jó, hogy ez a polip a közvélemény szemében elfedi az egészségügy szakmai gondjait. Az emberek többet foglalkoznak a zsebre menő „huncutságokkal”, mint azzal, hogy vidéken egy-egy CT-vizsgálatra vagy ideggyógyászati kivizsgálásra másfél-két hónapot is várni kell. De mindenki a polipról beszél, mert ez érdekes.

Már hogyne beszélne, ha Pöstyénben ugyanaz a CT-készülék négyszer annyiba került, mint Eperjesen!

Ez nyilvánvaló disznóság, ne is hallgassuk el, és akit kell, azt büntessék meg. Ám ne csak erről szóljon a közbeszéd, hanem ilyen hangosan arról is, hogy a nővéreknek megfelelő képzettséggel, a szükséges létszámban, illetve a szolgálati éveikkel arányosan a tisztességes bérezés is kijárjon. Itthon, ne csak külföldön. Bár ők most sem pusztán a fizetésük miatt léptek akcióba, hanem mert túlterheltek, az egészségügyi tárca pedig lenézi őket. Ezért fontos újra meg újra nyomatékkal felhozni, ha nem történik mielőbb átfogó változás, az egészségügy egyre kisebb és egyre türelmetlenebb nővérgárdával, egyre hajszoltabb orvosokkal, egyre gyatrább színvonalon fogja ellátni a betegeket. Az optimális egészségügy megtervezése az állam feladata.

Ha ez még sokáig várat magára, össze is omolhat a hazai „egészségipar”?

Az egészségügy nagy országos rendszer, nem omolhat össze egyik hétről a másikra, viszont az orvosoktól a laboránsokig elfáradhatnak, elkedvetlenedhetnek az egészségügyiek. Eközben fokozatosan lepusztulhat a teljes ellátórendszer. Ez az igazi veszély.

Szlovákiában már jelenleg is szép számmal akad kórház, ahol a páciens úgy érzi, mintha előzetes letartóztatásban várná a gyógyulást.

No, ez a baj. Pedig szlovák állampolgárként itt fizeti az adóját, az egészségügyi biztosítást, de jogos elvárásainak torzképeként neki pusztán ilyen „nívó” jut. Ezért sürgető követelmény a progresszív betegellátó rendszer kialakítása. Annál inkább, mert a páciensek alapvető kívánalmait tekintve nem is annyira a pénzről van szó. Igazán megoldható, hogy a kórházi mosdó tiszta legyen, hogy ne otthonról kelljen behozni a WC-papírt, az evőeszközt, a már előzőleg is szedett gyógyszert; hogy a folyosók hangulata ne legyen komor, a kórtermekben ne ragadjon a tizenöt éves padlógumi; hogy a betegszobák ne börtöncellák benyomását keltsék.

Tudja egyáltalán az egyszerű halandó, hogy az általa évtizedek óta fizetett egészségügyi járulék fejében – épp az egyenlő hozzáférhetőség elve alapján – mi az, ami betegsége alatt megilleti őt?

Aligha. Mert az állam ugyan mondhatja, hogy mindent térít, de az eleve nonszensz, hiszen azt az Egyesült Államok sem tudná finanszírozni, ahol pedig a nemzeti össztermék 15 százaléka jut az egészségügyre. Nálunk ezért két alapvető dolgot lenne üdvös meglépni: egyrészt szerződésekbe foglalni az egészségügyi biztosítások tartalmi szintjeit és kötelezettségeit; másrészt eldönteni, hogy csak ott működjön kórház, ahol adottak a szakmai és minőségi feltételei. Ugyanis a vakbelét teljesen egyformán kell megműteni az államfőnek, illetve Juli néninek. De mert nálunk „ingyenes” az egészségügy, általában több szó esik a komfortszintről, mint az azonos hozzáférhetőség elvének követelményéről.

Ön mennyiben tartja függetlennek az Egészségügyi Felügyeletei Hivatalt? Mert az állam a saját embereivel működteti a saját egészségügyi intézményeit, majd a saját embereivel ellenőrzi azokat és ily mód a betegjogokat is – az állami szolgáltatóval szemben! Magyarán: minél gyakrabban szereti hallani a saját (párt)véleményét...

Ez teljes mértékben így van. A felügyeleti hivatal főnökét a szakminiszter javaslatára kinevezik, ami helytelen gyakorlat. Ráadásul a Hivatal tekintélyes költségvetéssel a betegellátásra szánt pénzből működik, és még a minisztérium fennhatósága alá is tartozik.

Az utóbbi négy évben, Robert Fico minden kezdeti keménykedése ellenére, nem sikerült visszaállítani az egybiztosítós rendszert. Ez jó vagy rossz?

Már maga a gondolat halva született, hiszen 1 800 000 polgár nem az állami biztosító ügyfele. Ha olyan kiválóan működne, akkor mindenki oda sereglene. Meg nem is az a lényeg, hogy hol hány biztosító létezik. Például Dániában egy teljes körű állami rendszerben tulajdonképpen nincs is biztosító, míg Hollandiában több-biztosítós rendszer él, de függetlenül ettől az egészségügyi ellátás szintje mindkét országban kitűnő.

Hogy nálunk ez távolról sem ugyanígy működik, azért mennyiben vagyunk felelősek mi is, leendő vagy betegeskedő páciensek?

Szlovákiában alig hallani a civilek hangját az egészségügy gondjainak megoldását sürgetve. Kíváncsiságból néha inkognitóban el-elvegyülök a választási kampánygyűlések közönsége között. Meghallgatom, mit kérdeznek az emberek a képviselőjelöltektől. Szinte hihetetlen, de az egészségügyről legföljebb véletlenül akad kérdés, konkrét rákérdezés valamire még úgy sem. Nem esik szó arról, hogy aki egész életében becsületes járulékfizető, annak miért kell két hónapig várnia egy CT-vizsgálatra, egy esztendeig a térdműtétre; és ha már benn van a kórházban, még ha diétás is az orvosilag előírt étrendje, többnyire miért ehetetlen az a koszt, amit a betegágyon elé tesznek.

Hogy ez szóba jött, azért is jó, mert a kórházi gasztrobiznisz sem szívderítő történet! Elképzelhető, hogy az ország heveny kórral küszködő egészségügyi ellátórendszere lábadozni kezdjen, illetve az összefonódások csápjai helyett a betegek érdekei kerekedjenek felül?

Elképzelhető.

Mi a feltétele ennek?

A tízparancsolatból kiindulva: ne lopj! Ehhez, a gerincességen kívül, egyetlen cent sem kell.