Bárcsak attraktív célország lennénk

Idén, már tavasz óta, olyan hírek érkeztek a menekülthullámról, melyekhez nem szokott az európai közvélemény. Az aggasztó tudósítások a háború, az éhezés és megaláztatás elől menekülők százezreiről szóltak.

Hetven év békében, meglehetős jólétben és toleranciában felnőve, Európában egyelőre úgy teszünk, mint akik igazán el sem tudják képzelni, mit is jelent(het) a tömeges nyomorúság, kiszolgáltatottság, örökös életveszély. A valóságban megélni szinte képtelenségnek tartjuk. Talán ezért ért bennünket váratlanul a menekültözön, amit sokak szerint nehéz elfogadni. Sőt, az „országvédők” és a migrációt istencsapásnak tartók szerint a bevándorlók befogadása a mi megszokottan nyugodt és jómódú hétköznapjainkban egyenesen „tolerálhatatlan”. Békés mederben tartható-e az elmúlt hónapokban kialakult szituáció, amely mind társadalmilag, mind a véleményformálók emberiességének próbatételében új és évtizedek óta példátlan kihívás. A beavatottak nézőpontjából hogyan látja ezt a Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration) szlovákiai irodájának vezetője? Zuzana Vatráľová.

Ön szerint Európa miként viszonyult az egész kontinenst érintő menekültek áradatához?

Elsősorban felkészületlenül, és ebből adódóan sokáig tanácstalanul. Az országok pedig inkább külön-külön és sok tekintetben önálló álláspontokat képviselve a saját szakállukra cselekedtek. Például Németország nyíltszívűséget tanúsított, más országok tranzitországokként sem jeleskedtek, esetleg kerítéseket emeltek. A közösen egyeztetett megoldások keresése megkésve, az egyre súlyosbodó helyzet már-már radikalizálódó kiéleződésével kezdődött. Csak miután a migránsok végeláthatatlan soraiban több megrázó egyéni tragédia történt nézett Európa más szemmel a menekültekre.

A Nemzetközi Migrációs Szervezet, emberiességi szempontból, miként minősíti azt a szituációt, amikor a menekültek tízezrei kegyetlen körülmények között kénytelenek kitűzött úti céljuk felé haladni, nemegyszer halálveszéllyel szembesülve.

Gondolom, valóban megrázóan beszédes adat, hogy ebben az esztendőben és főként Európába tartva, a leggyakoribb migrációs útvonalakon, megközelítőleg ötezer személy tűnt el. Joggal valószínűsíthető, hogy életüket vesztették.

A migránsok befogadása ellen tiltakozók sűrűn hangoztatott érve, hogy Európa megtelt...

Nem osztom ezt a nézetet. A félmilliárdos Európába idén körülbelül egymillió menekült érkezett, s közülük sem marad itt mindenki. Az lenne a legfontosabb, hogy a menekültügyi kérelmeiket rugalmasan sikerüljön elbírálni. Aki a menekültstátuszra jogosult, az mielőbb kapja is meg; aki viszont jogosulatlanul reménykedik, annak helyzete a lehető leggyorsabban más elbírálás alá essen. Kapjon az illető kontinensünk bármelyik országában tartózkodási engedélyt, vagy ha ez sem jöhet számításba, akkor egy emberséges és gyors eljárással oda telepítsék vissza, ahonnan elvándorolt. Ugyanakkor látni kell, hogy ekkora sokaság ügyében nem lehet teljes körű hatállyal egyik hónapról a másikra megnyugtatóan intézkedni.

Miért éppen Közép-Európa posztkommunista országai, a V4-ek mutatták a legcsekélyebb szolidaritást, hogy ne említsek rögtön elfordulást.

Ezt addig nem tudom tárgyilagosan megítélni, amíg nem áll elő „élesben” az a helyzet, hogy az említett országoknak be kell fogadniuk a migránsok bizonyos számát. Szlovákia elsősorban az ellen érvelt, hogy a menekültjogi kvóták ne legyenek kötelezőek. Ez két kérdést is fölvet: egyrészt a kötelességszerűség kényszerhelyzetének objektív megítélését; másrészt viszont, ha kenyértörésre kerül a sor, akkor mit tesznek a most még keménykedő uniós országok. Ugyanis a szóban forgó államokat is kötelezi a Genfi Egyezmény, amely kimondja: ha egy ország területén bármilyen létszámban menekültjogi kérelmet benyújtó személyek tartózkodnak, akkor ezeket a folyamodványokat fel kell dolgozni és valamennyi ügyben dönteni is kell.

Mi az ön véleménye az Európai Unió több tagállamában nem épp lelkendezve fogadott kvótarendszerről?

Nézetem szerint bármilyen diplomáciailag elfogadható formában olyan emberséges megoldásokat szükséges találni, amelyekkel széles körűen egyetértenek mindazok, akiket ez érint. Beleértve a menekülteket, akik ne parancsszóra vagy rendelkezések révén, hanem a saját beleegyezésükkel jöjjenek például Szlovákiába. Hogy önmagukban és önként is tudatosíthassák, hová érkeznek. Mert akkor a beilleszkedésük is zökkenőmentesebb és sikeresebb lesz.

E tekintetben a hazai közvélemény, legalábbis egyelőre, erősen tartózkodó.

Hogy az ember többé-kevésbé tart bármi ismeretlentől, az sajátja a természetének. Abban bizakodom viszont, hogy a szlovákiai társadalom egészét jellemző tartózkodó, esetenként elutasító magatartás csupán ideiglenes, és elsősorban tájékozatlanságra, alaptalan tévedésekre épül. Efféle félreértés például a többségi lakosság és az idegenek aránya nálunk. Felméréseink szerint a hazai lakosság ezt az adatot 10 és 30 százalék között becsüli, holott a valóságban ez pusztán másfél százalék. Tehát cirka nyolcezer „idegen” személy él nálunk, különböző típusú tartózkodási engedéllyel. De közszájon forognak egyéb klisék is: hogy az idegenek elorozzák a hazaiak elől a munkát, vagy hogy a bűnözést gyarapítják. Ez utóbbi statisztikailag sohasem igazolódott, szabad munkahely pedig ezerszám akad országszerte, csak legyen a jelenlegi munkanélküliek körében hajlandóság munkába állni.

Szlovákiában nem az idegengyűlölet „kultúrája” okozza a zártszívűséget?

Nincs okom ezt feltételezni.

A több mint ötmillió lakosú országnak, az ajánlott kvóták szerint, 785 migránst kellene befogadnia. Ez olyan csekély szám, hogy sem a kormányzat, sem a közbeszéd szintjén nem szabadna, hogy szó érje a ház elejét...

A kormányzati nívót nem az én tisztem értékelni. A köznapi halandók félelmeinek legfőbb oka nyilván valóban az, hogy jobbára csak „képeslapokról” ismerik az idegeneket. Ha majd itt lesznek, itt fognak élni közöttünk, akkor kiderül, mennyire fölöslegesek voltak az aggodalmak.

Az emberiesség érvei nem hangolhatnák át már elöljáróban a lakosság zömének gondolkodásmódját?

Öt-hat éve készítettünk egy külön felmérést, és akkoriban még a nálunk megkérdezettek éppen a menekülteknek nyújtandó segítség iránt voltak a legnyitottabbak. Bár a menekültek ellátása az ország számára jóval költségesebb, mint azoknak a migránsoknak az ittléte, akiknek van saját keresetük.

Arról miként vélekedik, hogy a közutak mentén óriásplakátok erdeje ígér védőkart a bevándorlókkal szemben – hol országmentő eréllyel, hol petíciókkal.

A közvéleménnyel sohasem, így ebben a témában sem szabad hazardírozni. Még úgy sem, hogy egyes pártok számára ez most választásikampány-téma. Ez elsősorban azon migránsok szempontjából fontos, akik előbb-utóbb mégiscsak Szlovákiába kerülnek. És ha egyszer tényleg itt lesznek, akkor az szintén fontos lesz, hogy a lakosság túlnyomó többsége legalább semleges magatartást tanúsítson, ha már képtelen befogadó segítőkészséget mutatni. Persze, az utóbbi volna kívánatos, mert a jól beilleszkedett migráns hamarosan hasznára van minden befogadó társadalomnak, ezáltal az országnak is. Például Olaszország konkrét gazdasági számításokkal igazolta, hogy az ilyen munkaerő végül is többszörösen hasznos a kezdeti társadalmi beilleszkedésének gondjaival szemben. Hasonló felfogás szerint jár el Németország, Nagy-Britannia és több más ország. Azt már külön nem is hangsúlyozva, hogy a jövőben a mai gazdasági fejlődés fenntarthatóságának egyik leglényegesebb előfeltétele a demográfiai egyensúly megőrzése lesz, hiszen Szlovákia szintén elöregedő társadalom. És minden új nemzedék munkaerőpiaci megjelenése húsz, esetleg még több esztendő. Nálunk erről, sajnos, egyelőre kevés okos szó esik. Persze az is igaz, hogy nem a migráció jelentheti a biztos kiutat és a gyógyírt egy akadozó gazdasági rendszer ütemben tartására, bár így is a segítség előnyös eszköze.

Lehet Londont, Angliát, a Nyugatot européerként csodálni, de elvetni a multikulturalizmust? Ha Nyugat-Európa manapság multikulturális és multifelekezetű, akkor gyermeteg dolog azt hinni, hogy a globalizált világ Szlovákiát megkíméli ettől?

Szerintem ez nagyon fontos kérdés. Annak tudatában pedig különösen, hogy nálunk rengetegen csodálják Londont, nemcsak utazgatnak Angliában és keresztül-kasul egész Nyugat-Európán, hanem nagyon sokan munkát is ott vállalnak. Így ez előbb-utóbb törvényszerűen hatással lesz Szlovákia multikulturalizmusára, sokfelekezetűségére.

A kilométerek százain húzódó kerítések megakadályozhatják úti céljuk elérésében a bevándorlókat?

Nem. Átmenetileg jelenthet egy látszólagos akadályt, de ha bárki bárhonnan egyszer az elvándorlás mellett dönt, az meg is valósítja szándékát. Akár árkon-bokron át, úttalan utakon. Mostanában a helyi háborúk és a klímaváltozás már tapasztalható hatásai indítják el még inkább „világgá” a migránsok tízezreit vagy ennél is többeket. És nagy valószínűséggel ez a közeljövőben alakul másként. Nincs hát az a kerítés vagy úttorlasz, ami útját állhatná az emberek ilyen önvédelmi reflexének.

Tehetünk majd úgy, hogy bennünket – itt a Tátra alatt és a Duna mentén – mind a globális felmelegedésben, mind a langyosodó hidegháborúkban, a mások éhségében és nyomorában mindez hidegen hagy?

Nem hinném. Inkább lépni kell, főként a cselekvő humanizmus irányába.

Az Emberi Jogok Ligájának szlovákiai elnök asszonya, Zuzana Števulová nem csak karácsonyi gondolatnak szánta, amikor megjegyezte: „Fontos feladatunk, hogy ne csupán tranzitországnak, hanem célországnak tekintsük Szlovákiát.” Az ön véleménye?

Ha lehetek enyhén ironikus, ám elsősorban őszinte, akkor azt kell mondanom, hogy az ország és a civil szféra tudatosan gondolkodó polgáraként számomra az lenne rokonszenves, ha Szlovákia máris attraktív célországa volna az ide legálisan kívánkozó bevándorlóknak. Ehhez azonban először, az életüket mentő menekültek részére, rokonszenves tranzitországgá kellene alakulnunk. De ezt is csak úgy érhetjük el, ha az Európai Unió egyik tagországaként megfelelő nyitottsággal segíteni fogjuk a menekültválság enyhítését. A segítségnyújtás ugyanis az emberi jogok elvére épült Európai Unió alapvető princípiuma.