Az olvasót nem elaltatni kell

Jelen beszélgetésünk apropója azonban, hogy Barak László pár hete múlt hatvanéves; illetve kereken huszonöt esztendeje: 1988 októberében ő is aláírta a napjainkra már-már feledésbe merült Csehszlovákiai magyarok MEMORANDUMÁT. De ez a beszélgetés sem életútösszegzés, nem műhelyvallomás, nem közéleti számbavétel, hanem „csak” B. L. emberi arcát kerestük lencseközelből és emberközelből. Egy 2006-ban megjelent visszaemlékezésedben, tehát amikor még alig múltál el ötvenéves, már azt írod: „Egy bizonyos koron túl az ember óhatatlanul a nosztalgia szemüvegén át idézi vissza ifjúsága történéseit.” Nos, ez mennyire érvényes, vagy mennyiben más most – túl a hatvanon?Szerintem nem lehet ilyen határvonalat húzni. Az egy írásban megjelent, cizellált megállapítás volt, noha én általában nem igazán szoktam vissza-visszaidézni a múltamat. Viszont annyiban igaz a fenti feltevés, hogy az ember bizony hajlamos a saját javára kiszínezni az ifjú korában vele megtörténteket. Tehát a magánjellegű élményeimmel – ahogyan sokan mások – én is így vagyok, de a szakmai, közéleti és művészi életem volt-való cselekményeire ez a múltba pillantgatás nemigen jellemző. Meg hát nem is szeretek nosztalgiázni. Óvakodom attól, hogy azzal saját magam paródiájává váljak. A mindennapjaidban mára milyen szerepe maradt a rád jellemző iróniának, amellyel befogadni és megítélni igyekeztél a hétköznapok egymásutánját?Az életben valóban számos olyan dolog történt velem, amiért akár kiröhöghetném saját magamat. De meggyőződésem, hogy akinek nincs humorérzéke, nincs hajlama az iróniára, sőt az öniróniára, az egy élő halott ember. Tekintet nélkül arra, hány éves az illető. És ezt tudja mind a szűkebb, mind a tágabb környezetem, velük szemben ez az én iróniám helyenként még cinizmusba vagy szarkazmusba is át szokott váltani. Bár akik ismernek, nem nagyon szoktak ezen megsértődni. Szerinted mi adja az élet leghitelesebb értékrendjét?Legszívesebben azt felelném, hogy a becsület és az őszinteség, amit egyébként így is gondolok. Csakhogy ennek az a kockázata, hogy elég sok, az életet megnehezítő konfliktusba kerül az ember. Igaz, azok sohasem szoktak hosszan megviselni. A másik létfontosságú dolog pedig a mindenek fölötti szabadság. Úgy, hogy a saját szabadságával senki ne gátolja meg a másokét. És mert én írásból élek, elsősorban a gondolkodás meg az önkifejezés szabadságára gondolok. Részemre ez a legalapvetőbb ügy. Hol szabsz határt a gondolkodás, a cselekvés szabadsága és a szabadosság között?Értem a kérdést, ha arra célzol, hogy a publicisztikámban, illetve még a verseim bizonyos szegmenseiben is előfordulnak vulgarizmusok és szabadosnak minősíthető kifejezések, szövegösszefüggések. Az a helyzet, ha a szabadosság nem öncélú, akkor az „csak” szabadság. Feltéve, hogy annak indokolt helye és célja van. Például a Retúr a pokolba című kötetemben írtam gengszterverseket. Egyértelmű és világos, hogy az ott megszólaló szereplők nem lehetnek simaszájúak, hiszen ők nem papnövendékek és nem apácák, de még csak nem is angolkisasszonyok... A közéleti publicisztikámat illetően pedig úgy vélem, a témát úgy kell megírni, hogy az olvasó ne aludjon el olvasás közben. Én szeretem provokálni az olvasóimat. Lapozzunk! Mennyiben tartod meghatározó élménynek 1989-et?Életem megismételhetetlen eseményeként. De abban a hatalmas eufóriában is világos volt számomra, hogy ha történetesen nem lettem volna ott annak cselekvő részesei között, akkor nyilván akadt volna helyettem másvalaki. Szerencsém, hogy jó időben, jó oldalon, megfelelő helyen voltam. Előtte évekig a járási népművelési központban dolgoztam Dunaszerdahelyen, ahol tíz nap alatt elvégeztem a rám bízott munkát, azután meg írtam. Egyetlen, ám alapvető problémám akkoriban az volt, hogy korlátozták a vélemény- és mozgásszabadságomat. A kommunista diktatúra nálam ezzel húzta ki a gyufát. Ráadásul a mi generációnk úgy nőtt föl, hogy annak az embereket zaklató rendszernek a büdös életben nem lehet vége. 1989-ben ezért tört ránk olyan vehemensen a bennünk folyamatosan munkáló szabadságvágy, ami engem is mérhetetlen boldogsággal töltött el. Egy évvel korábban aláírtad az 1988. október 20-án keltezett Csehszlovákiai magyarok MEMORANDUMÁT, mint ahogy ezt követően a „harminchármak” petícióját is. Miként tekintesz minderre ma, anélkül, hogy rebellis forradalmárt akarnék belőled faragni.Jelenleg ennek már nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, mert akkor – az előbbiekből kiindulva – ez úgy volt rendjén. Egyszerűen csatlakoznom kellett a diktatúra elleni gesztusokhoz, megmozdulásokhoz. Ma már azok a dolgok ritkán jutnak eszembe, sőt, partizánt sem akarok magamból csinálni. Alapvetően a mának élő ember vagyok. Az immár tágra nyílt világban mi a véleményed a hűségről – nemzethez, szülőföldhöz, anyanyelvhez?Egy az egyben nem szokásom ezekről a dolgokról beszélni vagy írni, ezekkel a fogalmakkal hadonászni, mert a nemzethez tartozás és a kulturális értékrend számomra olyan természetes, mint az, hogy levegőt veszek. 1988-ban azért írtam alá a tiltakozó dokumentumokat, mert nem volt levegőnk, és láttam, hogy a fojtogató hatalom a maga diktatórikus eszközeivel a nemzethez való tartozást is gátolni kívánja. Ma viszont azt látom, hogy sokan azzal vádolgatnak engem, hogy nem vagyok igazi magyar. Szerintük. De énszerintem nem az az igazi magyar ember, aki örökösen, bármilyen helyzetben épp a magyarságával tüntet, hanem az, aki észreveszi és szégyelli is, ha egy ostoba magyarral találkozik. Ez nem azt jelenti, hogy nem akar ehhez a nemzethez tartozni, „legföljebb” csak rühelli az oktalanságot, a badarságot. Engem nem az érdekel, hogy kicsoda-micsoda és mit követ el a szlovák, a német, a hottentotta, hanem az, hogy mit követ el a magyar. Mert magyar vagyok. Lassan negyedszázada lesz a rendszerváltásnak. Annak hozadékából vagy a megoldatlan gondokból van több?Nagyon dühít az a köznapi szlogen, hogy ezt tette velünk a demokrácia! Általában vissza is kérdezek, hogy mi a demokrácia, talán valami ember? Hát nem mi magunk, a polgárok csináljuk a demokráciát?! Nyolcvankilenc után tényleg megszaporodtak a gondok, mert korábban, a diktatúrában – ha akartuk, ha nem – mindent „megoldott” a hatalom. Ellenben egy parlamenti demokráciában a hatalom által jól vagy rosszul kezelt helyzetekből adódó gondokat az egyéneknek vagy a közösségeknek kell megoldaniuk. Ilyen szempontból nyögvenyelősen mennek a dolgok, szaporodnak a gondok, bár én ezt inkább pozitív tanulási folyamatnak nevezem. A mai huszonévesek egészen másként fognak viszonyulni a különféle problémák megoldásmódjához. És a tőlük is fiatalabbak? El tudják képzelni a szocializmus építésének mellkasfeszítő évtizedeit?Nem. Sejtelmük sincs. És nem is értik. Az más kérdés, hogy nem ártana, ha legalább fogalmuk volna róla. De hát nincsen információjuk sem a családjuktól, sem az iskolától. Nincs egy objektív tájékoztatás, pedig legalábbis a gesztusok szintjén ismertetni kellene velük, hogy miben különbözik a diktatúra és a demokrácia. Életpályád meghatározó jellemzője a politikai újságírás. Szerinted lehet azt tisztességesen, függetlenül csinálni? Politikai elkötelezettség nélkül, mondjuk „csak” világnézeti elkötelezettségből?Azt gondolom, hogy igen. Sőt, csakis úgy érdemes csinálni, bár a saját értékrendjétől senki sem lehet független. Az én meghatározó egyéni értékrendem mind a magánéletemben, mind a politikában liberális. És nem törődöm azokkal, akik ezt szitokszónak használják, hiszen talán gőzük sincs arról, mi a liberalizmus. Rám például azt szokták mondani, hogy „hidas” vagyok; közben az öt éve alakult Híd tért rá arra az értékrendre, amely a sajátom, és egyes dolgokról már akkor ugyanezt gondoltam meg hirdettem, amikor mondjuk az egykori MKDM-ben fundamentalistaként még elutasítottak engem. Inkább jöjjenek többfelől a kritikák és a vádak, mint hogy mindenki azt szeresse, amit írsz vagy kérdezel?Teljesen világos. Olvasótáboromnak egyik fele mérhetetlenül utál, a másik fele pedig szeret. Hogy szívelik-e a politikai publicisztikámat, az az olvasók egyéni és szabad döntése; számomra az a lényeg, hogy olvasnak. És akik utálnak, általában ők a leghűségesebb olvasóim, mert mazochistaként kíváncsiak arra, mit követtem el ellenük. Miért fontos nyilvánosságra hozni az igazságot?Nem beszélek sarkítottan igazságról, hiszen a dolgok nem csak fehérek vagy feketék. A gondolkodó és a kritikai érzékkel megáldott embereket szeretem, mert enélkül nincs az életben semmiféle haladás. Ha az emberiség nem kételkedett volna, még mindig a kőbaltánál tartanánk... Jó pár esztendeig az Új Szó szókimondó, olykor nyers szavú kommentátora is voltál. Vállalod, hogy te vagy a hazai magyar újságírás „bulldogja”?Igazság szerint ez nincs ellenemre. Van egy termetes őrző-védő kutyám, róla tudom, hogy nemcsak gyönyörű, hanem alapvetően rendkívül szelíd jószág. Azt szoktam mondani, hogy a zord külső mögött egy érző lélek lapul. És ha engem bulldognak tartanak, akkor bulldognak, az a lényeg, hogy ne tartsanak pincsikutyának. Az sokkal inkább érintene engem. Maradva a közéletiségnél: milyennek látod a szlovák és a szlovákiai magyar értelmiség viszonyát? Noha régen megnyílt már a lehetőség az előítéletektől mentes párbeszédre, mégsem élünk vele. Miért?Mert a szlovák–magyar konfliktusra, a két értelmiség rossz vagy működésképtelen viszonyára negatív értelemben lehet politikai agendát építeni. Érvek megvitatása helyett kukacoskodások, indulatos csörték zajlanak. És panaszkodások. Meggyőződésem szerint mindebbe egy új s másfajta lendületet vinni főképpen a kisebbségi értelmiség feladata. Persze, nem szervilizmussal, hanem egyenrangúan, szemmagasságban, a kapcsolatfelvétel iránti igénnyel. A mi korosztályunk ’89 után tett ilyen lépéseket, akkori barátaink – akik közül sokan máig azok – tisztában voltak a mi problémáinkkal. Napjainkban viszont jócskán egymásnak feszül a szlovák nacionalizmus és az elvakult magyar nemzeti küldetéstudat!Már egymásnak sem feszül, hiszen a nacionalistának semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy az ellenségét megismerje, intellektuális párbajra hívja ki. Netán kapcsolatot tartson vele, elvégre abban a pillanatban az megszűnik ellenség lenni, és akkor a társadalmi és gazdasági gondokat leplezve – a politizálás nemzeti jegyeit erősítendő – kiben tudna bűnbakot keresni? A költő Barak Lászlót kérdezem: milyen súlya van manapság a költészetnek?Gondolom, semmivel sem kevesebb, mint a korábbi időkben. Más kérdés, hogy a rendszerváltás előtt az irodalomnak, jelesül a költészetnek is, sokkal nagyobb jelentősége, befolyása volt a közéletre. Köszönhetően annak, hogy a szépirodalom a szimbólumokból is építkezik. Így amit akkoriban közíróként nem lehetett elmondani, ezt irodalmárként a sorok között igen. Amióta ránk tört a szabadság, a literatúrának ez a szerepe elhalványult. Alapkövetelményként viszont megmaradt, hogy a vers a gondolatok és az érzelmek sűrítménye, s talán nincs is tétje, ha nem kell megküzdeni vele!Egy-egy mű rangját mindig annak művészi értéke, nem pedig a témája adja meg. Ami döntő, hogy a költő milyen művészi eszközökkel képes megfogalmazni versének üzenetét. Legyen szó társadalmi konfliktushelyzetről vagy akár egy almavirágról. Még 2007-ben jelent meg a Barak László legszebb versei című kötet. Vannak legszebb örömeid és válogatott szomorúságaid?Nem vagyok szomorú alkat, és a depresszióra hajlamos embereket nem is igazán értem. Viszont az életben annál talán nincs is nagyobb öröm meg boldogság, mint az, ha az ember abból él és azt teheti, amihez kedve van és amit imád csinálni. Hétköznapi örömeimet pedig a családom, az unokáim jelentik. És a barátaim sikereinek is örülni tudok.