Az írótól az olvasóig

Azokhoz szólok, akik szeretik a könyvet.Akiknek az olvasás nem az unalom elűzésére való, hanem valami áhítatos foglalkozás, akiknek egy-egy szép könyv nevezetes, kimagasló esemény életük történetében. Akiknek időszámítása nagyszerű könyvekhez van kötve: életük időszakai arról emlékezetesek, hogy akkor olvasták ezt vagy azt a szép művet…

Az író elkíséri gondolatait, érzéseit addig, míg könyv lesz belőlük, azután elválik tőlük, útjokra bocsátja őket. Már eddig is kissé idegenkedve, majdnem ellenségesen tekintett rájuk: mennyire megváltoztak! Pedig még az átalakulásuknak nincsen vége.

Ezután teszik meg a nagy utat az olvasó lelkéig. Miért írta meg az író azt a könyvet? Mit akar annak minden szavával elérni? Azt, hogy az olvasó lelkében ugyanazokat az élményeket hozza létre, amelyek az ő lelkében végbementek, amikor elgondolta, átélte bensejében az egész művet. Bizony, a szó erre nem tökéletes eszköz. Hiába magyarázok valamit, a hallgatóim megérthetnek, de azért mégsem teljesen ugyanazt gondolják, amit én. Hiába festek könyvemben valami nagy fájdalmat, az olvasók talán megkönnyezik, de az ő fájdalmuk mégis más, mint az enyém.

Ha valaki azt hiszi, hogy az olvasó szerepe passzív, nagyon csalódik. Nagyon is aktív szerepe van; ő maga készíti azt a színes képet, ami lelkében az olvasáskor keletkezik. Az író csak a nyers anyagot szolgáltatja hozzá — sőt még azt sem. Azt is a maga emlékképeiből hordja össze az olvasó. Ha valami csodálatos készülékkel le lehetne fényképezni azt a képet, ami az író lelkében él, mikor művét megírja és azt, ami az olvasó lelkében keletkezik olvasáskor, azt találnók, hogy bizony a két kép között nagy különbség van. Az író idáig már nem tudja elkísérni lelkének szülöttét, de ha megpillantaná, nem ismerne rája. Mindegyik olvasójának lelkében más és más kép keletkezik, pedig a megírt könyv mindegyik példánya egyformán van nyomtatva…

Milyen jó ilyenkor az írónak, hogy nem kísérheti el útján végig a könyveit! Nem volna jó mindig az olvasók lelkébe beletekinteni, szomorú volna az ott keletkező torzképet látni.

De a megértő olvasó sem ugyanazt érti, amit az író. Csak megközelíti az író gondolatait. Ugyanabból a könyvből mást és mást olvasnak ki, illetőleg ugyanabba a könyvbe mindenki belevetíti a maga lelkét, egyéniségét, múltját, egész élettörténetét…

A könyv… belekapcsolódik a mi életünkbe, velünk él mindaddig, míg csak egészen el nem felejtjük. Viszont a mi egyéniségünk és életünk tarka színei rávetődnek a könyv lapjaira, belopóznak a sűrű fekete sorokba. Az elolvasott könyv a mi könyvünk lesz, a mi élményünk, amelyet senki más rajtunk kívül nem élt meg.

Az út az író lelkétől az olvasó lelkéig hoszszú és viszontagságos. A kapcsolat az író és olvasója között nem olyan egyszerű, mint első tekintetre látjuk. Az olvasás gyönyörűségéhez az író és az olvasó közös munkája segít; két lélek találkozása ez a könyv lapjain.

Bognár Cecil