Az idő mint könyvjelző jelzi a könyvet

Áldás — mondják —, ha a házastársak érdeklődési köre azonos, s ha ehhez még a munkakör is megadatik egyformának, idilli családi kört kerekíthetnek maguk köré bástyának. Én mondom, áldás. Békesség bár nálunk ilyenkor, advent idején soha nincsen, hiszen a gyermek Istent váró, lépteket lelassító, nagy akarásokat visszafogó áhítatos hangulatban, ki egész évben rohan, az most mind megáll. És ilyenkor vannak az azonos érdeklődési és munkakörben együtt élők bajban, pontosabban egymásra utaltan. Mert ha nagyra becsült Bodnár Gyula barátom hosszú hónapok óta hol vakságra, hol fejfájásra, hol unokára, hol annak a hosszú hajára, hol meg másra hivatkozva kér tisztelettel türelmet tőlem, akkor én, mi sem természetesebb, a tőlem telhető legnagyobb türelmet adom meg neki. Ennek ára, hogy a Családi Körben, szó mi szó, hiányzik az általa közvetített ihlet, no meg a könyvespolc is jó vastagon poros az ő oldalán. No de itten jó — ahogy mondják — családi körben azonos érdeklődési körrel rendelkezni, mert azt mondja az ember, jelen esetben asszony a társának: te, ember, holnapra kell nekem két flekk a Családi könyvespolcra. S ha az az ember békességet akar adventig is, holnapra, ha szétszakad is megírja. Ez így valóban áldás. Csak amikor az embernek, ki jelen esetben aszszony, a társa mondja ugyanezt, no akkor, akkor ér véget családi körben a béke. Pláne advent idején. Mert az asszonynak hangulatot kellene teremtenie, öltöztetni díszesre a lelkét, szeretni gyermekét s az emberét, s nem gondolni, legalább ilyenkor nem gondolni másra, várni, ahogy családi körben jó anyák várják, az Isten gyermeket. Legfeljebb el-elkalandozni az ízvilágba, de oda is csak annyira, amennyire a szent ünnepnek része lészen a szent táplálék.

S az ember ilyenkor — áldás ide, békesség oda — ráförmed azonos munkakörben a társára, hogy: mégis, milyen alapon? Az meg, ha nagyon meg van szorulva, türelmesen elmondja: mint szerkesztő, mint írókkal társalkodó szerző, mint Isten különböző felekezetű szolgáit egy keretbe terelő szerkesztő, mint írástudó, mint olvasó, mint segítő és szerető szív... S az asszony, ingatag, ily szavakra úgy hajlik, mint a nád. ĺgy kerülök hát mint csizma az asztalra. Ráadásul mint családtag azonos munkakörben, az ilyenkorra már siralmasra soványodott amúgy sem kövér-kerek honoráriumkeretet sem veszélyeztetem. Ez az én áldozatom, leteszem Krisztus keresztje alá könyvjelzős adventi gondolatom, megkövetve vele minden silányan honorált szerzőmet, sőt mind a silányan honorált szerzőket.

Apropója is van mondandómnak, mert találtam. Bár az advent a családban, melyben élek, elsősorban a Szentlélektől fogant gyermek eljövetelének várását jelenti, jelzi azt is, könyv kell már megint. Könyv a fa alá. De nem volt ez mindig így. Évekkel ezelőtt egy ugyanilyen adventi időszakban az azóta ízletes emberemmel, Hizsnyai Zolival beszélgettem meghitt hangulatban sok mindenről, amikor ő idézve valakitől elmondta, hogy az ember sorsának alakulásában nem mindegy, gyermekkorában mi esik a fejére, a fedő-e, avagy A Pallas Nagy Lexikona. S hogy neki inkább a fedő esett, s ni, mégis költő lett. (Bevallom, akkor határoztam el titkon, hogy ha egyszer ĺzvilág-közelbe jutok, kitalálok neki egy alig honorált rovatot, de szerencsére, ő mindebből — az alig honorálton kívül, persze — mit sem sejt.)

No de, én mi lettem, s hogyan? Határozottan emlékszem, testvérem, kiről oly sokszor elmondtam, leírtam már, hogy nagy volt és okos, szüntelen ostorozott engem, mert nem olvasok. „Én már harmadikos gimnazista koromban Thomas Manntól olvastam A varázshegyet — mondta el százszor nyolcadikos koromtól nap mint nap —, de teveled mi lesz, ha még a Nikit se vagy képes elolvasni? Nagy buta lánka leszel?” Azt hittem, hányok, minden alkalommal, s kötöttem szorgalmasan babámnak a nyolcvanadik kabátkát karácsonyra. Mígnem egy ilyen meghitt, Isten-váró adventi hangulatban, huszonöt évvel ezelőtt pontosan — úgy emlékszem, mintha ma lett volna —, aludtam éjszaka ágyamban. Robbantásokról álmodtam, meg lövészárkokban szaladgáltam, s emlékszem, már álmomban is furcsálltam, hogy jöhet szóba ilyesmi, ilyen Isten-váró időszakban álomnak. Reggelre ott feküdtem ágyamban nyakig betemetve könyvekkel, mert nekem nyolc, de leszakadt a polc. Csak a szemem látszott ki, s azt követte, hogyan kapkodják rólam szüleim kétségbeesve a rengeteg lövedéket. Utolsónak pedig maradt A varázshegy. S mert várakozással teli időben éltem, s szünet is volt éppen, meggyőződve arról, hogy a lövöldözést túléltem, ágyamban maradtam, s felnyitottam az utolsónak maradt könyv fedelét. „Hans Castorp történetét akarjuk elbeszélni, nem Hans Castorp kedvéért (mert benne az olvasó egyszerű, noha kellemes fiatalemberrel fog megismerkedni), hanem a történet kedvéért, amelyet az elbeszélésre nagymértékben érdemesnek látunk (s itt Hans Castorp javára mégis hadd említsük meg, hogy az ő történetéről van szó, és nem akárkivel esik meg akármilyen történet)” — olvastam. S mivel már az első két szó láttán heves érdeklődés kerekedett bennem megismernem a név viselőjét, kiről már hallottam József Attilától, mit hallottam, mindenféle-fajta rendű és rangú írónak-költőnek elszavaltam üdvözlésképpen író-olvasó találkozókon Érsekújvárban, ahol gimnazista voltam: „Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén.” És mire megkaptam második év végén a bizonyítványom (igaz, kicsit közepesebbet, mint azt várta a családom), el volt olvasva A varázshegy. A felét sem értettem, de a bátyámat lefőztem annál is inkább, mivel engemet már nyolcadikból engedtek a gimnáziumba. De azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy vereséget szenvedett embert azóta sem láttam oly elégedettet, mint őt azon a nyáron, lett légyen volt bármilyen a bizonyítványom.

Költő azóta sem lettem, meg író sem, viszont maradtam azóta is olvasó, s jó olvasó férjhez mentem, szültem szívem minden szeretetével két aranyos olvasó gyereket. Egy fiút és egy lányt, kik ilyenkor advent tájt jelzik, akár a Könyvjelző, hogy a könyvnek az ideje is jő a kis Jézus jövetelével, az elmélyült olvasás ideje, hála legyen az Atyának, és dicsértessék a Jézus Krisztus érte is.

Cs. Liszka Györgyi