Az én és a kéj origója

A kötet alcíme szerint: ĺrások a történelmi Gömör és Kishont vármegye múltjáról és jelenéről. Úgy tűnik, a szerző, az ötvenedik születésnapját nemrég ünnepelt B. Kovács István félig tréfás, félig komoly neologizmusa, a gömörológia komoly, tudományos színezetet kezd ölteni, hisz a tréfás ötlet egyszerre csak egy komoly, tudományos tanulmánygyűjtemény címében találja magát, s ha meggondoljuk, hogy az egykori s a mai Gömör vármegye recepciója milyen tekintélyes, akkor hovatovább valóban otthonossá válhat e B. Kovács találta neologizmus. Hisz, hogy mást ne mondjak, történetesen szinte egyszerre jelent meg ugyanannál a kiadónál, a Madách-Posoniumnál két Gömör-kötet, a B. Kovács Istváné s az én Kő-országom is. Ebben elmondtam már sok mindent szerzőnkről s a gömörológiáról is, itt csak megismételhetem, mert itt a helye, hogy Bél Mátyástól, Bartholomeidestől a Borovszky Samu szerkesztette Gömör-Kishont vármegyén s a Visszatért Felvidék…-en, Forgon Mihály s Ila Bálint munkáin át Györffy Györgyig s éppen B. Kovács Istvánig milyen irigylésre méltóan gazdag Gömör—Kishont megye irodalma, s hogy mégis milyen kevésbé közismert s értékelt mindez.

B Kovács István különben, s ezt is el kell ismételni, mert kevesen tudják, magának László Gyulának volt a tanítványa Budapesten, s ha végignézünk eddigi munkásságán, beleértve a jelen kötetét is, akkor megállapíthatjuk, hogy fél évszázad alatt bőkezűen sáfárkodott a László Gyula-i örökséggel, annak ellenére, hogy vele sem bánt kesztyűs kézzel az ilyen-olyan (cseh)szlovákiai magyar történelem. Kezdhetjük a rimaszombati múzeummal, amelynek előbb tudományos munkatársa, később igazgatója volt, s elsősorban ásatásokat végzett a gömöri Várhegyen s Méhiben — ennek eredménye a nemrég megjelent A méhi istentriász és népe című monográfia. Aztán Mečiarék alatt száműzték a múzeumból, s persze máig nem hívták őt vissza. Ám ő nem adta föl a harcot, bukása óta talán még eredményesebben dolgozik, mint azelőtt. Szerkeszti a Gömörország című igényes, immár negyedik évfolyamánál tartó folyóiratot, valamint a Gömör-Kishonti Tékát, s jelenteti meg sorra néprajzi és régészeti könyveit, tanulmányait, melyek közül a mostani gyűjteményen kívül leginkább a Kalligramnál pár éve megjelent Gömörországra emlékszem, amely mára elérhetetlen, de újrakiadására máig nem akadt vállalkozó.

S mindezek után lássuk a Gömörológiát!

Szinte klasszikus értelemben vett tanulmánygyűjteményről van szó, ám a különben példásan kivitelezett kötet egy többé-kevésbé egységes mű benyomását kelti, hisz a nemrég elhunyt földi és kortárs, Dusza István előszaván (Biztos pont Gömörben) kívül artalmaz egy A Gömör-kutatásról, továbbá A vármegye bölcsőjénél, Gömöri tájak, népek, hagyományok s végül egy Intézmények, emberek című ciklust.

Jómagam, a dolgok logikájából következően, a kötet első felét tartalmazó két ciklust forgattam a legnagyobb élvezettel. A Gömör-kutatás múltjáról, jelenéről és értelméről — tekintettel a kisebbségkutatásra című tanulmány valójában szinte nélkülözhetetlen kalauza az egész Gömörológiának, míg A vármegye bölcsőjénél ciklus három tanulmánya (Régészeti feltárások a sajógömöri ispáni várban, Gömör vármegye kialakulásáról, Széljegyzetek a középkori Rimaszombatról) nemcsak elismerésre méltó ismeretterjesztő kalauz, hanem saját kutatásokon alapuló tudományos beszámolóval tudja alátámasztani meglepő s újabban a Kristó Gyula tanulmányai alapján terjedő elméletet, mely szerint Gömör megye Szent István korabeli alapítás volna. B. Kovács ezzel szemben leszögezi: „A feltárt középkori leletanyag (a gömöri várhegyen — Cs. L.) legkorábbi rétege a 12. századra tehető, döntő többsége viszont a 14—15. századra jellemző. (…) Az elmondottak alapján a vár építése nem tehető a 12. századnál korábbra. Az eddigi ismeretek egyértelműen cáfolják azt a helyenként fel-felbukkanó nézetet is, mely szerint a Várhegyen szláv földvár lett volna.”

Egy legendával hát szegényebbek lettünk, ám egy komoly tudományos ismerettel gazdagabbak. S a Gömörológia még mindig nem B. Kovács István tudományos pályájának csúcsa, csupán egy jelentős mérföldkő a csúcs felé. A csúcs, ha igaz, az a nagyszabásúnak ígérkező vállalkozás lesz, amelynek első kötete a már említett A méhi istentriász és népe című kiadvány volt, legalábbis e kötet címlapjának előrejelzése szerint. (Ez pedig így fest: Gömör—Kishont az őskorban I.) Vagyis: szerzőnk, B. Kovács István eltökélte, hogy tanulmánykötetek sorozatában pásztázza végig Gömörország őskorát. Nem tudom, van-e még egy megye, amely hasonló valamivel dicsekedhet. Mindenesetre ha valóban elkészül egy ilyen szintézis az őskori Gömörről, az alighanem tudománytörténeti esemény lesz. Mert a kiemelkedő jelző már ezt ez első kötetet is (ahogy a Gömörológiát is) megilleti, hisz — ahogy a fülszövegből megtudhatjuk: „A méhi istentriász a Kárpát-medence rézkori művészetének talán legkiemelkedőbb alkotása, s egyben az egész európai őskor egyik legjelentősebb emléke.” (Madách-Posonium, Pozsony 2003)

Test és gyönyör, erotika és szakralitás, szerelem és misztikum, szex és beavatás — olyan címszavak ezek, melyek a Pályi András műveit ismerők számára bizonyára ismerősen csengnek, s a szerző új regényének, a Megérkezésnek fogadtatását befolyásoló elvárások kialakításában is döntő szerepet játszhatnak. A mű újdonsága — a korábbi regények fényében — abban ragadható meg, hogy Pályi ezúttal az érzéki gyönyör kalandjait, a szerelem titkait a politikai hatalomgyakorlás, a kommunista diktatúra és a 89-es rendszerváltás eseményeinek összefüggésében tematizálja. Az erotika és a politika az intim és a hivatalos szféra ellentétekkel teli viszonyaként nyer megvilágítást. A Megérkezés ebből a szempontból egy Milan Kundera, Grendel Lajos és Pavel Vilikovský műveivel fémjelezhető közép-európai regényhagyomány folytatásaként, továbbírásaként is olvasható (szem előtt tartva persze az említett szerzők műveinek műfaji, stílusbeli és egyéb különbségeit).

Regényében Pályi olyan elbeszélésmódot érvényesít, mely az izgatott belső monológ sodró lendületét és a nézőpontváltásokból, illetve az önreflexiókból származó elidegenítés effektusát együttesen engedi érvényesülni. Ennek lényege, hogy a szöveg beleringatja az olvasót abba az illúzióba, hogy egy szubjektív narrátor vallomásszerű magánbeszédét „hallja”, hallgatja ki, közben pedig rendszeresen megbontja ezt az illúziót azzal, hogy az elhangzottakat egy fölérendelt külső elbeszélői szólamnak rendeli alá. (pl. „Az első tavaszi széltől még ma is elvesztem a fejem, mondjuk, mondta, a természet ébredésének általános erotikájától...” — 31.) Ez a „mondtam-mondta” eljárás a belefeledkezés és a kizökkentés játékaként engedi követni a cselekményt, a (már) elolvasottak folytonos újraértékelésére késztetve ezzel a befogadót. Elbizonytalanító és felhívó tényezőként működik tehát, s a szerző a bizonytalanság mozzanatát még azzal is tetőzi, hogy az elbeszélői helyzet és ezzel együtt a megszólított partner személye (tényleges, fizikai jelenléte vagy távolléte) sem tisztázható — kezdetben legalábbis — megnyugtatóan. Ehhez hasonló eljárásokkal egyébként más kortárs regényírók műveiben is találkozhatunk (Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd, Péterffy Gergely: A tűzoltóparancsnok szomorúsága). Az egyes szám második személyű narratív forma pedig önkéntelenül is — az elbeszélő kijelentéseinek minden célzatossága, konkrét személyre irányuló volta ellenére — a mindenkori olvasót helyezi a megszólított fél pozíciójába, ami pedig az önértés megváltozásának irányába ható esztétikai identifikáció előfeltételeit teremti meg. S ez már csak azért sem elhanyagolható mozzanat, mivel a regény olyan dolgokról szól, amelyek valamilyen szinten minden olvasót érintenek. A Megérkezés ugyanis — minden történelmi referenciája ellenére — elsősorban beavatási regény, a test, a gyönyör, a személyiség titkainak regénye. Nem átfogó társadalmi tabló a korról, nem a politikai rendszer visszásságait és hamisságait leleplező korjellemző próza; az erotográfia itt egyértelműen dominál a szociográfiával szemben. Ami viszont nem azt jelenti, hogy a kettő elválnék egymástól, inkább arról van szó, hogy Pályi a test titkai felől reflektálja a társadalmi-politikai rend titkait is, a szereplők magánéletén — a gyönyör szűrőjén keresztül mutatja be az önmagát (szüntelenül) a kánaán küszöbén tudó szocialista berendezkedés demagógiájának tudat(de)formáló hatását.

„Az a világ, amiben én felnőttem, nem ismerte az érzékiséget, csak a társadalmi igazságtalanságot és az osztályharcot. Attól én még tele voltam ábránddal, vággyal, sóvárgással, de eszembe sem jutott, hogy érzékiség is van a világon. Még csak az sem jutott eszembe, hogy testem van” (286.) — mondja a regény egyik szereplője. Az eszme és a test, a sulykolt ideológia és a tabuizált érzékiség oppozíciója egyik visszatérő motívuma a műnek: „úgy hittük (...), hogy az eszme és a mozgalom, amelynek odaadjuk az életünket és amely egyfajta végső fény számunkra, a testünk legcsábosabb igazságánál is magasabb rendű igazság” (174.); „mire jó ez a szar élet, ha a legfőbb beavatást hétpecsétes titokként elzárja előlem a mozgalom?” (189.) Ezt a tapasztalatot gyermeki nézőpontból — némi iróniát sem nélkülözve — is reflektálja a szerző: „kellenek a munkáskezek az ország újjáépítéséhez, ezt megjegyeztem, ezáltal anya nagy hasa is része lett a szebb jövőnek, amit a mi pártunk rendületlenül ígért, akkor pedig nincs benne semmi szégyenletes.” (113.)

„Felfedezni egy másik testet mindig szédítő kaland” (142.), olvassuk, kihívás, tele titkokkal, olykor akár csodaszámba menő meglepetésekkel; ahogy lépésről lépésre, a beavatódás egymást követő fokozatain haladunk egyre tovább, egyre beljebb, kezdve az első csóktól, az első közösüléstől, az egyre leleményesebb és gyönyörtelibb „intim orgiákon” át egészen addig, hogy végül sikerül legyőznünk a Másik személyiségének és testének eredendő idegenségét. És így sikerül igazán megismernünk nemcsak őt, hanem önmagunkat is. Hisz a saját test felfedezése, mondja a regény főszereplője, „a megérkezés maga, a megérkezés önmagamhoz, a forráshoz, ahhoz, aki vagyok és amiből vagyok”. (240.) Mert „minden testnek van egy pontja, amely leplezetlenül elárulja az embert” (29.), s van egy másik is, a „kéj origója” (184.), mely a legnagyobb gyönyörig (ez az „őstitok”, a „nagy rejtély” — 249.) juttathatja el. Van ebben a folyamatban valami szakrális jellegű, a vallásos tapasztalattal és misztikus elragadtatottsággal rokon vonás, amire számos kifejezés utal a regényben. A szeretkezés titkokkal teli, bűvös zarándokút (246.), belső utazás az „elragadtatottság tudati tájain” (133.), a „megváltó-megszabadító gyönyör”-ig (112.), amikor az ember úgy érzi, mintha megnyílt volna fölötte az ég (41.), harsonaszót és égi szózatot hall (18.), az orgazmus „szent vitustáncát” a „megdicsőült test végtelen nyugalma” (185.) követi, a „mennyei kéjízt” (184.) a „szerelmi átlényegülés” tapasztalata, az egymás számára megnyíló testek a „lét végső érzéki dimenziójával” (219.) érintkeznek. A kéj még tovább fokozható, ha titkolnivaló kapcsolatból származik, ha a szeretők lételeme a bujkálás, a rejtőzködés, nemcsak az ismerősök, hanem a Hatalom tekintete elől is. Mindez azért szükséges, mert az érzéki tapasztalat szakralitása mellett eltörpül, semmivé foszlik a Párt iránti elkötelezettség is: „Mi egyébben hihetnék hát, ha nem a testi megváltásban, csakis a testem vagyok én, minden más dísz rajtam és pomádé, még a párttagkönyvem is, csak a testem, az ismeri a titkot, egy másik testre vágyik, hogy az üdvözítse.” (191.)

Pályi András új regénye — Németh Zoltán kedvenc metaforájára utalhatunk itt — az olvasó testével kommunikál, vagy mondhatjuk úgy is, szüntelenül szembesíti őt a gyönyör forrásaként értett testének tapasztalataival. ĺgy a beavatandó jelölt szerepkörének határait kitolja a szövegen túlra, az empirikus olvasó irányába. (Kalligram, Pozsony 2003)

Benyovszky Krisztián