Az 1938-as komáromi tárgyalások háttere

A magyar küldöttség a Zsófia hajóval érkezett és azon is szálltak meg, míg a csehszlovák delegációt a város egyik szállodájában helyezték el. A tárgyalásokat a megyeházán tartották, amelyet állig felfegyverzett csehszlovák katonák őriztek. Rév-Komárom magyar lakossága nagy várakozással tekintett a tárgyalásokra, örömüket és ellenszenvüket nem tudták visszafogni, a tömeg kórusban kiabálta hol az egyik, hol a másik település nevét, melynek Magyarországhoz való visszatérését követelték. Esterházy János beadványban kérte, hogy képviselhesse a csehszlovákiai magyar nemzetcsoport érdekeit a tárgyalások alatt, de ezt elutasították, és csak megfigyelőként vehetett azokon részt.

A magyar és csehszlovák delegáció tagjai megegyeztek abban, hogy a tárgyalási nyelv a francia lesz, de mivel a tárgyalópartnerek mind tudtak magyarul, végül is ezt a nyelvet használták, a jegyzőkönyveket pedig magyarul, szlovákul és franciául készítették. A tárgyalások dokumentációalapja a csehszlovákiai magyar területek statisztikai és térképi tényanyaga lett az egymást követő népszámlálások tükrében. Kánya Kálmán és Teleki Pál vezette a magyar delegációt, míg a csehszlovákot Jozef Tiso, az autonóm szlovák kormány miniszterelnöke. Magyarország a magyar többségű területeket kérte vissza körülbelül 14153 négyzetkilométernyi területsávval. Követeléseinek alátámasztására bemutatta a Szlovákia nemzetiségi viszonyait feltüntető statisztikákat és térképeket 1780-tól, az első nemzetiségi számbavételtől, majd az 1880-as első népszámlálástól az 1890-es, 1900-as, 1910-es, 1920-as, 1930-as népszámlálásokig.

A csehszlovák delegáció ilyen részletes tárgyalási anyaggal és kimutatással nem rendelkezett, tagjainak is csak felületes információik volt a nemzetiségi viszonyokról. Tisóék, akik először autonómiát ajánlottak (amit a magyarok azonnal visszautasítottak), nem fogadták el az 1910-es népszámlálási adatokat, ellenérvül gazdasági és stratégiai szempontokat vetettek fel. Okfejtésük így hangzott: „Nyitra vidékén épül az ipar és ennek kiútra van szüksége a Dunához.” Tiso arra hivatkozott, hogy személyes tapasztalatból tudja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia alatt nagy számban voltak olyan szlovákok, akik ideiglenesen elszakadva saját nemzetiségüktől, magyarnak vallották magukat. Tiso személyes véleménye szerint a kérdést egy nagyszabású közép-európai újjárendezés szempontjából kellene vizsgálni, és olyan rendezési lehetőséget keresni, amely az érintett népek gazdasági-kulturális együttélését tökéletesen biztosítja. Tiso a nemzetiségi kérdésről így nyilatkozott: „A szlovákok maguk tudják a legjobban, mit tesz az, ha egy nép nemzetiségi szempontból nem élheti ki magát. Ezért a szlovák kormány nem fog abba a hibába esni, hogy a magyar lelkeket el akarja nemzetietleníteni. Legyen a magyar delegáció meggyőződve, hogy a csehszlovák delegációban senki sincs, aki egy új Trianont akarna csinálni. Ha ebből a magasabb szempontból tekintjük a kérdést, úgy kétségtelen, hogy egy olyan rendezés, amelyik az egyik fél szempontjából nincs tekintettel a gazdasági életérdekekre, nem lehet tartós. Ezt a közelmúlt eseményei kellően megmutatták.” A hangzatos és ígéretes szavak ellenére a szlovák fél stratégiájában a vezérelv az volt, hogy minél kevesebbet adjanak át a vitatott területekből.

1938. október 11-én délután a magyar küldöttség néhány szakértője meghívta a szlovák delegáció tagjait a komáromi Centrál Szálló sörözőjébe. Itt a magyar szakértők elmondták, hogy az esetleges közös védekezés érdekében megegyezésre lenne szükség a szlovákok és a magyarok között, mivel Németország nagyon előretört. A magyar katonai szakértők bizonygatták, hogy Szlovákiának sok előnye származna abból, ha Magyarországhoz csatlakozna, és figyelmeztettek, hogy a tárgyalások sikertelensége esetén a magyar hadsereg elfoglalhatja országukat. A magyar delegáció ezt arra alapozta, hogy Hitlerék biztosították a magyar kormányt támogatásukról.

A magyar katonai fellépés Cseh-Szlovákia ellen elég kényes téma volt, mivel ez nyílt agresszori szerepet jelentett volna, s ezzel kitették volna magukat a kisantant államok ellenakciójának. A magyar vezetés mégsem vetette el teljesen a katonai megoldást, ezért Szlovákia és Kárpátalja lakosságának hangulatáról elemzést készítettek, amely a következőkről számolt be: „a) a szlovák értelmiség és a városi polgárság erősen magyarellenes; b) a szlovák parasztság élesen csehellenes, keleten többnyire magyarbarát, nyugaton csupán egy-két helyen; c) a szepességi, gölniczi németek hangulata magyarbarát, Pozsonyé hullámzó; d) a ruszinok népszavazás esetén Magyarországhoz csatlakoznának; e) A szlovákok antiszemitizmusa napról napra nő, ebből következően a zsidóság magyarbarátsága is.”

1938. október 11-én Ďurčanský, a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese, a csehszlovák delegáció tagja megszakította részvételét a tárgyalásokon, és Németországba repült, ahol Hitlerrel és Göringgel tanácskozott a magyar-csehszlovák határ kérdéséről, innen október 13-án tért vissza. Ďurčanský Berlinben kijelentette, hogy a szlovákok sohasem akartak uniót Magyarországgal és teljes függetlenségre törekszenek, Pozsony fővárossal. A jövőben szoros politikai, katonai és gazdasági kapcsolatokat kívánnak kiépíteni Németországgal. Hermann Göring véleménye szerint a szlovák függetlenségi mozgalmat nagyobb mértékben kell támogatni, mert a cseh állam Szlovákia nélkül nagyobb mértékben lenne kiszolgáltatva Németországnak. Szlovákiát a keleti területek elleni támadások kiindulópontjaként és a légi bázisok kiépítése szempontjából is fontos vidékként határozta meg. A magyar diplomácia értesülése szerint Ďurčanský útját a német vezetőkhöz Franz Karmasin, a Karpatendeutsche Partei vezetője egyengette a bécsi nácikkal együtt, akik Hitler uralma alatt remélték a Habsburg Birodalom egyfajta helyreállítását.

A kétoldalú tárgyalások 1938. október 12-én folytatódtak. Tiso kifejtette, hogy a területi kérdések tárgyalása és rendezése elől nem kíván elzárkózni. A területi elvet azonban a gazdasági elvvel óhajtotta kombinálni. (…) Az autonómia visszautasítását követően néhány perces tanácskozás után Tiso a Csallóközt ajánlotta fel azzal a feltétellel, hogy Komáromban szabad kikötő létesüljön országa számára. Ez a magyarlakta területek alig 11 százalékát, körülbelül 1800 négyzetkilométer nagyságú terület visszacsatolását jelentette volna, 121 ezer lakossal (ebből 117 ezer magyar lett volna). Kánya kijelentette, hogy a magyar kormány a határnak nem csak a Pozsony és Komárom közötti részén óhajt változtatásokat, ezért az ajánlatot nem tekintheti elégséges ellenjavaslatnak. Tiso kifejtette, hogy a Kis-Duna vonala szilárd határvonal, és lakosságcserét ajánlott a Magyarországon élő szlovákok és a Csallóköztől északra élő magyarság között. Teleki Pál válaszában elvetette a lakosságcserét, mivel azt „úgysem lehetne az érdekeltek megkérdezése nélkül keresztülvinni, ami hosszú időt venne igénybe.” Teleki hangsúlyozta, hogy a magyar javaslat elvi alapokon áll, és azon csak kisebb módosításokat eszközölhetnek. Tiso kijelentette, a szlovák közvélemény sohasem fogadná el, hogy 400 000 szlovákot Magyarországnak engedjenek át. A szlovák delegáció egy másik tagja még azt is hozzátette ehhez, hogy „a szlovákok inkább a háborút választanák”.

A csehszlovák delegáció 1938. október 13-án végül 5405 négyzetkilométeres területet ajánlott 349 000 lakossal, amelyből 342 000 magyar nemzetiségű volt. Teleki az ajánlattal kapcsolatban leszögezte: ez egy lemérsékelt Trianon, amely stratégiai és közlekedési szempontok alapulvételén alapul, 90 százalékos magyar tömböket kapcsol le közlekedési és stratégiai szempontokból, emellett több magyar népességű várost is kihagyott, ezért teljes egészében elfogadhatatlan a magyar delegáció számára. „Azért, hogy ne kellejen esetleg egyes területeken új vasútvonalakat építeni, nem lehet zárt etnográfiai egységeket megbontani. Nem lehet városokat önkényesen visszatartani, és a városok vásárterületének biztosítása címén nagy magyar tömböket szlovák területeken meghagyni.”

Ferdinánd Ďurčanský, az autonóm szlovák kormány miniszterelnök-helyettese és belügyminisztere Telekinek kifejtette, hogy az ő javaslatuk az egyenlőség elvét figyelembe vette. Ami alatt azt kell érteni, hogy a határok úgy lettek megállapítva, hogy annyi magyar maradjon Szlovákiában, amennyi szlovák lesz Magyarországon. Ez az egyetlen elv, amely alapján Ďurčanský szerint el lehet járni, mivel etnikai határt felállítani a lakosság vegyes összetétele miatt szerinte lehetetlen. Teleki figyelmeztette Ďurčanskýt: „itt most arról van szó, hogy egy igazságos határmegvonás útján megalapozzuk a két nemzet barátságát, nem pedig arról, hogy kölcsönösen túszokat tartsunk egymás birtokában”. Az ellenfele erre így reagált: „Mi nem akarunk magyart Szlovákiában visszatartani. Ha ezt megtehetnénk úgy, hogy Magyarországon se maradjon szlovák, készséggel visszaadnánk mindent Magyarországnak.” Teleki leszögezte, hogy a magyar álláspont a határvonal legalább 50–60%-án egyértelműen értelmezhető, mivel ezeken a szakaszokon az etnikai határ az 1880-as, az 1910-es és az 1930-as népszámlálás alapján teljesen azonos.

Ďurčanský Teleki észrevételével kapcsolatban kijelentette, hogy kénytelenek az egyenlő elbánás elvéhez ragaszkodni, ezért választották ezt a megoldást. Végül a két fél álláspontja között áthidalhatatlan szakadék jött létre. Kánya így fogalmazott: „…az újjárendezés alapelveit illetőleg oly űr tátong a két delegáció által képviselt álláspont között, hogy annak áthidalását meggyőződésünk szerint ezektől a tárgyalásoktól nem remélhetjük.” Kánya ezután Tiso felé kissé meghajolt anélkül, hogy a szlovák delegáció többi tagjától elbúcsúzott volna, és kisietett a teremből. A magyar bizottság tagjai követték. A csehszlovák delegációt nem lepte meg túlzottan a magyar bejelentés, melyet határozott megkönnyebbüléssel vettek tudomásul, bízva a németek segítségében. A szlovákok optimizmusát a Ďurčanský németországi látogatásán tapasztaltak támasztották alá, de a remélt német támogatásban a későbbiekben csalódniuk kellett.

Kánya okfejtése szerint azért kellett megszakítani a tárgyalásokat, mert a viták túlságosan elhúzódtak, és közeledés nem történt. Kifejtette, hogy a saját követeléseiken tudtak volna kisebb módosításokat eszközölni, de arra, hogy ellenpartnerük ennyire nem veszi figyelembe az etnikai elvet, nem voltak felkészülve. Barcza György londoni magyar követ a komáromi tárgyalások sikertelenségét a következőképpen magyarázta az angol külügyminiszternek: „A csehek mindenféle stratégiai, gazdasági, vasút-politikai és egyéb kifogásokkal éltek ama területeket és városokat illetőleg is, hol a néprajzi helyzet világosan a mi javunkra szól. A csehek oly hangnemben próbálkoztak meg velünk tárgyalni, mintha győztes fél folytatna tárgyalást egy legyőzött féllel, ami a tényleges helyzet teljes félreismerése. Most nem ők, hanem mi követelünk, követeléseink világosak, logikusak és szigorúan alkalmazkodnak a müncheni négyhatalom elveihez, így tehát azok egyszersmind a nagyhatalmak álláspontját is jelentik.”

1938. október 20-án a csehszlovák kormány német közvetítéssel eljuttatta a magyar kormányhoz végleges területi ajánlatát. Ez 11 300 négyzetkilométernyi területet jelentett, de ebben sem szerepeltek olyan felvidéki magyar városok, mint Pozsony, Nyitra, Léva, Rimaszombat, Kassa, Ungvár és Munkács. ĺgy a későbbi döntőbírósági ítélet a még vitatott területek, főleg pedig a fontos határ menti városok miatt vált szükségessé.

A komáromi tárgyalások eredménytelenségének okait két fő pontban foglalhatjuk össze. Először is: eltérőek voltak a statisztikai adatok, amelyeket használtak, illetve elismertek. A magyar fél az 1910-es, míg a csehszlovák delegáció az 1930-as statisztikát ismert el. A másik ok, hogy a csehszlovákok stratégiai és gazdasági érvekkel, míg a magyarok etnikai érvekkel támasztották alá követeléseiket. Több anekdota is fennmaradt a tárgyalásokról, eszerint Teleki egy alkalommal azt mondta a csehszlovák delegációnak: „Komáromban vagyunk és nem Párizsban, Cseh-Szlovákia most nem diktálhat”. A szlovák történeti szakirodalom a tárgyalások kudarcát abban látja, hogy a magyar delegáció kompromisszumképtelen volt, és nem vette figyelembe azt az etnikai változást és fejlődést, amely Szlovákia területén végbement.

Esterházy János a komáromi tárgyalások menetével elégedetlen volt, és annak kudarcát szerencsétlenségnek tartotta. A magyar kormány szemére vetette, hogy Komáromban meglehetősen türelmetlen magatartást tanúsítottak a szlovákokkal szemben, ami szerinte helytelen volt. Véleménye szerint a tengelyhatalmak döntőbíróságának döntését el lehetett volna kerülni, ha kellő türelemmel és tapintattal közelítettek volna a kérdéshez. Esterházy a bécsi döntés után azt javasolta a magyar kormánynak, hogy önként mondjanak le mintegy 1000 négyzetkilométernyi területről, melynek révén visszaszerezhetnék a szlovákok jóindulatát, és így a két nép is közeledhetne egymáshoz. A magyar kormány ez elől elzárkózott.

Tiso a negyvenes évek elején kifejtette a pozsonyi magyar követnek: bánja, hogy Komáromban nem kötöttek kétoldalú megállapodást, és nem tudtak megegyezni a területi kérdésekben, mert így mindkét állam köteles volt elfogadni a döntőbírók ítéltét. A két vezetés közötti kompromisszumhiány következményeit a csehszlovákiai magyarság a saját bőrén tapasztalta meg 1945-ben…