Átalakul a klasszikus magatartás

Nagy József: Közrefogva (a Síkföldi képek sorozatból) 2001, tollrajz, vázlat Zygmund Baumantól kölcsönöztem a hozzászólásom címét (a felcímben olvasható idézet – a szerk. megj.), aki az elővéd, az utóvéd és frontvonal fogalmakat a művészet és kultúra jelenségeire alkalmazta. Bauman azonban figyelmeztet arra, hogy mára megszűnt e három fogalom klaszszikus jelentése.

A kortárs pluralista művészet világában csaknem lehetetlen meghatározni, hogy ki is az avantgárd, ki a maradi, és pontosan hol is húzódik a két tábor közötti választóvonal. Úgy érzem, hogy az értelmiség és a politikusok viszonyára azonban még mindig ez a kiélezett bipolaritás a jellemző. Az értelmiségiből lett politikus az értelmiséget hibáztatja a rendszerváltozás sikertelenségeiért, arrogánsan reagál, ha az értelmiségi más véleményt fogalmaz meg az írott vagy elektronikus sajtóban. Az értelmiségi pedig – a változatosság kedvéért – a politikusokat hibáztatja a rendszerváltozás sikertelenségeiért, valamint az általa pótolhatatlannak vélt szakmai potenciáljának mellőzéséért. Közben a világ oly mértékben megváltozott, hogy a klasszikus értelmiségi magatartás radikálisan átalakult, több stratégia is kínálkozik az értelmiségi szerepkört felvállalók számára. Az értelmiségiből lett politikus mellett lehet pártértelmiségi, nemzeti küldetést teljesítő értelmiségi (akire nem a szakmaiság a jellemző), az előző rendszerben elkövetett bűneit túltengő magyarságával tisztára mosó egykori pártaparatcsik-értelmiségi és kritikai értelmiségi. De közben a politikusok legitimitása, országos befolyása, döntéshozatali pozíciója is radikálisan megváltozott –igaz, ezzel a felelősség is megnőtt, amit nemegyszer hiába keresünk tetteikben, nyilatkozataikban. Ugyanakkor az értelmiség sem volt teljesítménye csúcsán a 90-es években.

Nem kívánom az értelmiség és a politika, illetve politikusok közötti lövészárkot mélyíteni, mert érzésem szerint a szereptévesztéseket tudatosítva világosan kirajzolódik az a terület, amely az értelmiségé, amely a politikusoké, valamint az is, hogy hol és milyen feltételek mellett jöhet létre együttműködés. S ha nem jön össze az együttműködés, az sem tragédia, hiszen mind a politikus, mind az értelmiségi ettől függetlenül még teheti a dolgát – remélhetőleg a szakmai elvárásoknak megfelelően.

Az alapfeltétel – véleményem szerint – önmagunk revíziója. A politikusoké, az értelmiségé. A politikusok részéről a párt politikai céljainak értelmezhető kifejtése, valamint a párt ideológiai önmeghatározása lehet az első lépés. A rövid és hosszú távú célok világos, nem szürrealisztikus és homályos megfogalmazása. Jelenleg azt hihetjük (az augusztusi nyilatkozatokat követően), hogy az MKP rövid távú, ám marginális céljai a régiófejlesztés, az európai struktúrákhoz való csatlakozás, míg a hosszú távú cél…? Ezt, kérem, senki sem hajlandó kimondani, megfogalmazni! Ez az (el)hallgatás a több mint egy évtizede folytatott szimbolikus tartalmú politizálás következménye, hiszen lassan nem lesz miért úgymond „szüntelenül harcolni”. Közben ugyanis kiderült, hogy könnyebb Reményik Sándor költeményét szavalni és közben könnyezni, könnyebb országos tiltakozásra kötelezni minden magyart, kiskorútól a nyugdíjasig, mint költségvetési csatákat folytatni az oktatásügyért, könnyebb Budapesttel a hazai szakma feje felett csendben megegyezni a Révkomáromban ma induló kihelyezett egyetemi közgazdászképzésben, mint az ezredforduló kihívásainak és követelményeinek megfelelő felsőoktatási koncepciót kidolgozni.

Elengedhetetlennek tartom, hogy a párt önreflexiója komolyan érintse a politikai önmeghatározást. Tehát kinek a pártja, kinek az érdekét védi az MKP, melyik társadalmi réteg, mely szakmai csoportok a legfontosabbak számára, ez hogyan nyilvánul meg pl. a párt adó-, család-, szociális, regionális politikájában, régiófejlesztésében, törvényalkotói aktivitásában. Eddig ilyen határozott öndefinícióval nem találkoztunk, csupán a magyarság fogalma a kapaszkodó. Csakhogy a magyarság, ugyanúgy mint a szlovákság, nem egynemű közeg, nem arc nélküli tömeg, hanem egyénekből áll, különböző értékekkel, prioritásokkal, világnézettel, gazdasági, szociális, kulturális stb. érdekekkel. Akik ezt figyelmen kívül hagyják, azok egy irreális nemzetközösségben gondolkodnak. Veress Károly szavaival élve: „ez az egyneműsítő szemlélet csak közösségi identifikációt kínál, és kizárja az individualizációt.” Ugyanis az egyén „arra kényszerül, hogy válasszon a közösséghez való tartozás, valamint az egyéni boldogulás lehetőségei között. (…) s azzal egyidejűleg, hogy önmagát választja, nem választhatja a közösséget is.” Tehát Veress szerint konfliktusba kerül a racionális életvitel vonzása a „közösséghez való misztikus, irracionális kötődéssel”. Ki kell mondani, hogy ebben a tekintetben az MKP távolról sem olyan eurokonform párt, mint szeretné. Sőt az is állítható, eddigi tevékenységével bizonyította, hogy nem képviselte a verbálisan felvállalt szlovákiai magyarság egészének érdekeit! Ugyanakkor elvárta, hogy aki magyar, az az MKP-ra szavazzon. Sőt a pártelit megnyilvánulásaiból kitűnt az is, hogy „aki nem az MKP-ra szavazott, az nem része a magyar politikai nemzetnek”. S mindezt attól függetlenül állították, hogy programjukban felvállalták-e a Szlovákiában élő magyarok különböző rétegeinek eltérő szociális, gazdasági, regionális stb. érdekeit. Úgy érzem, hogyha a párt nem tudatosítja az olvashatóbb politikai elkötelezettség fontosságát, akkor ezt helyette előbb vagy utóbb a választók teszik meg. Éppen az augusztusi MKP-s perpatvar (a kilépünk-maradunk vita nemcsak a szlovák koalíciós partnerek árulásáról szólt, hanem a párton belüli kemény pozícióharcokról is) leplezte le ezt a gyenge pontot, hiszen az egyik alelnök a hosszú távú célokkal állította szembe és nevezte primitívnek a magyar választók mindennapi életszínvonalán javító beruházások megvalósítását. A választók és a pártelit érdekeinek ilyen mértékű eltávolodása egymástól, ill. disszonanciája hosszú távon nem tartható fenn. Kézenfekvő ugyanis a kérdés, minek és kinek van ez a párt, ha nem elsősorban a választóik életminőségén akar javítani?

Harmadikként fontosnak tartom az MKP nemzetstratégiájának felülvizsgálatát. Egy új nemzedék nőtt fel, amely nem tapasztalta meg a létezett szocializmust. A fiatal értelmiségi, a fiatal vállalkozó értelmiségi ráhatás nélkül is tudja, hogy van élet – és minőségi élet – az MKP-n, ill. az MKP által képviselt világon kívül is. Ezek a fiatalok ettől még nem árulók, továbbra is magyarok, de nem statisztikai adatként akarják leélni életüket, fontos számukra a karrier, a jó életminőség – ugyanúgy, mint számunkra, mint Önök számára, Képviselő Urak! Ezt nem lehet egy gettósító világban elérni (lásd a szlovák nyelv nem tudására építő politikai stratégiát a közigazgatásban és az oktatásban, vagy a kultúra torz értelmezését, amely még mindig a gottwaldi „k lidu blíž, k lidu níž” szemlélet jegyében halad), ezért számukra – akik immár háromnyelvűek – az országos és nemzetközi porond válik meghatározóvá. Mintha az MKP nem lenne hajlandó előre gondolni, hogy nemcsak Dél-Szlovákia és Budapest létezik, hogy az EU küszöbén állva nemcsak a magyar nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítéséről kell álmodozni, hanem egy új életminőséghez kell megadni az esélyt, mégpedig a szülőföldön, vagy attól nyugatra, vagy akár északra is. A szlovákiai magyar politikai elit lényegében a saját korlátoltságát kéri számon a szlovákiai magyar egyén értékrendjén és szemléletén, s ha elutasításra talál, akkor a másságot nemkívánatosnak minősíti. Mindenképpen a kornak megfelelő nemzetstratégiát kell kidolgozni, amelynek az egyéni szabadság, az autonóm lét feltételrendszereit kell magában foglalnia.

Úgy érzem, hogy ez az önreflexió nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a korábbihoz képest eredményesebb együttműködés alakuljon ki a politikusok és a szakértelmiség között, hiszen csak a körvonalazott értékrend, politikai koncepció és stratégia mentén lehet szakmai vitát folytatni. Egy Janus-arcú párttal a szakértelmiség többsége elutasítja az együttműködést. Nem elég annak örülni, hogy az előszobában toporog 20-30 értelmiségi, hanem a feladatra legalkalmasabb szakértelmiségit kell megszerezni.

Az MKP már felemésztette az együttműködni hajlandó hazai magyar értelmiségi potenciál jelentős részét. Marad az előszobában várakozók csapata, akik eddig azért nem kellettek, mert a véleményük nem egyezett, mert szakmai kritériumokat figyelembe véve nem egyezhetett a párt által képviselt állásponttal. Mert képességeik révén veszélyeztetik a pártelit egyes személyeinek pozíciót. A fiatalok veszélyforrásként jelennek meg – pedig már itt vannak –, akik bár tapasztalatlanok, de szakmai és nyelvi felkészültségük, külföldi kapcsolataik révén messze felülmúlják a jelenlegi pártelit potenciálját. Éppen az előszobában várakozók lehetnek az MKP önvizsgálatának generálói, egy új pártstratégia megfogalmazói, természetesen a valamit valamiért elv alapján.

Az utolsó megszólítható értelmiségi csoport a kritikai, független értelmiség. Azt hiszem, hogy erre a rétegre hárul az a kegyetlenül hálátlan feladat, hogy mítoszokat romboljon, hogy az egyneműsített politikai beszédmódot ellentételezze, hogy új kérdéseket tegyen fel, új stratégiák alternatíváját jelezze – nem a párt, hanem a gondolkodó magyar számára. Egy radikális váltás azonban elengedhetetlen az értelmiség részéről is, hiszen ma már nem állhat elő azzal az igénnyel, hogy itt vagyok, hallgassátok meg a véleményemet, és cselekedjetek aszerint! Ez az avantgardista elővéd értelmiségi szerep a múlté, ám a gondolkodás és közlés erkölcsi kötelessége továbbra is adott a kritikai értelmiség számára. Ám mindez akkor lesz értékes – s most Salat Leventét idézem –, ha „elemi szabadságunkat, magát a gondolkodást nem cseréljük fel az elkötelezettséggel”.

Véleményem szerint az új gondolkodás egyik sarkköve a sztereotípiák feloldása. Az auto- és heterosztereotípiák terjesztői természetesen a politikusok, de kiszolgálja őket a hazai magyar média, a demokratikus szlovák sajtó elfogult, torz magyarpolitika-képe, és főképpen, s egyben leghatásosabban a magyarországi közszolgálati tévécsatornák. A jó magyar és a rossz szlovák polaritás csaknem kötelező, Magyarországról pedig természetes elvárásként fogalmazódik meg. Ideje lenne másképpen feltenni a kérdéseket, ha annyira jók vagyunk, és a szlovákok annyira sötétek, műveletlenek és gonoszak. Mindenben csak a szlovákok hibásak? Mi, szlovákiai magyarok vagyunk itt az egyedüli európaiak? Miben és mivel vagyunk európaibbak, mint a szlovákok? Csak az SDĽ-ben vannak egykori kommunisták és besúgók? Csak az előző kormányra és a szlovákokra jellemző a nepotizmus? A konfliktusok csak a szlovákok korlátoltsága miatt keletkeznek? Valóban olyan konfliktusmentes a szlovákiai magyar politika? Ha a válaszokban csak a szlovákok a rosszak, és kizárólag csak a magyarok a jók, akkor régen rossz!

A kritikai értelmiség pozíciójából ki kell mondani, hogy a szlovákiai magyar számára van országos alternatíva a nemzetiségi berkeken és az MKP-n kívül is. Ez az értelmiség részéről sem árulás, hiszen az MKP egy ugyanolyan párt, mint a többi. Semmilyen erkölcsi kötelezettség ebben az értelemben nem létezik. A természetes az, hogy az egyes társadalmi rétegek, azonos sorsra ítéltek felülemelkedve nemzeti, vallási stb. hovatartozásukon megtalálják közös nevezőjüket azzal a politikai szubjektummal, amelyik felvállalja érdekeiket. A természetellenesnek azt tartom, ha a szavazók változatlanul azokra adják a voksukat, akik nem törődnek gondjaikkal. A kritikai értelmiség egyik feladatát éppen ebben látom, hogy alternatívát nyújtson, melyet nem kötelező elfogadni, de még észrevenni sem. Ahhoz, hogy ez valóra váljon, a hazai magyar kritikai értelmiségnek szembesülnie kell a szlovákiai magyar sajtó valóságával. Nem áll rendelkezésre olyan erős médium, mint a televízió, marad az egyetlen napilap, esetleg a közszolgálati rádió magyar adása. A politikai szorításnak kitett két médium működése azonban kellőképpen ismert előttünk (valamint egyes újságírók ösztönszerű értelmiségellenessége is), éppen ezért a demitizálást, az új stratégia kijelölését a hazai szlovák és magyarországi sajtóban is fel kell vállalni. (Ez sem egyszerű!)

Az értelmiségnek ez az a csoportja, amely igen nehezen fog együttműködni bármelyik párttal, nemcsak az MKP-val, de a kritikai jelző éppen erre utal. Ugyanakkor a párthoz közeledő szakértelmiségi lehet a közvetítő, meríthet a kritikai értelmiség által felvázolt alternatívákból, új stratégiákból. A frontvonal egyesek számára a független értelmiség és a politikusok között húzódik majd. Ám ez csak a látszat, a valóságban nincs frontvonal, ahogy nincs utat kijelölő elő- és a mögötte nagy tömegben zúduló utóvéd sem. Mind a politikus, mind a kritikai értelmiségi mindössze a dolgát teszi – jól vagy rosszul.

(Elhangzott a Márai Sándor Alapítvány 2001. szeptember 29-én, Dunaszerdahelyen megrendezett Politikusok és a szakértelmiség című konferenciáján.)