Áruló magyar képzőművészek Szlovákiában?

A múlté lettek azok a művészeti szövetségek is, amelyek a párt vezető szerepét elismerve felügyelték a művészeti életet, engedélyeztek vagy tiltottak be kiállításokat. Az elmúlt jó másfél évtized során egyszer – 1995 és 1998 között – került veszélybe a művészet szabadsága, ám kiderült, hogy sem az anyagiak megvonásával, sem a kiváló szakemberek leváltásával nem lehet elhallgattatni azt a művészetet, amit a szakirodalom kortárs jelzővel illet. Igen, ekkor is voltak szolgalelkű alkotók, jelenkori művészek, akik Ivan Hudec miniszter megrendelésére bronzfejeket készítettek, ám ők a műtörténet és a műkritika szerint a jelenkoriak között csak a futottak még kategóriába tartoznak. És voltak hazai magyar művészek is, akik megérezték a korszak kínálta anyagi lehetőségeket, s készségesen festették a vasgyári Rezeš-pantheon vásznait.

Hudecék népnemzeti kultúrharca csúfos vereséggel ért véget 1998-ban, szlovákiai politikus azóta sem vette a bátorságot, hogy művészeti útmutatásra ragadtassa magát. Idén tavasszal ez a gyakorlat megszakadt, egy szlovákiai magyar honatya, Duray Miklós szakította meg, s noha Budapesten követte el ezt a tettet, üzenete egyértelműen a Szlovákiában élő magyar művészekhez szólt. Az Ernst Múzeum Közös tér – Az etnikai kisebbség és a kulturális identitás kérdése a Kárpát-medence művészetében című kiállítás megnyitóján május 11-én elhangzott Duray-beszéd (valamint maga a kiállítás is, lásd: Gondolat 2006. június 10.) a mai napig foglalkoztatja a szakmát. Ágoston Vilmos pl. diktatórikus elemeket és a szocreál mindenható ideológusának, Zsdanov elvtársnak a retorikáját vélte felfedezni az elhangzott szövegben. Tanulmányát a romániai A Hétben (2006/20), annak rövidített változatát pedig a budapesti Élet és Irodalomban (2006/25) jelentette meg. (Duray Miklós ominózus Öszsze-visszafaragottá válunk című beszéde pedig elérhető a képviselő úr honlapján: www.duray.sk)

Jogos a kérdés, miért tulajdonítok ekkora jelentőséget egy politikus művészettel kapcsolatos megnyilvánulásának. A szó hatalmas és hatékony fegyver, főképpen olyan politikus esetében, aki a magyar nemzet egyesítését tűzte ki életcéljául, ám napról napra arról győz meg bennünket, hogy a magyarok között is vannak különb (azaz egyenlőbb) magyarok, s minden nemzet sérelmei között a magyar nemzet sérelmei a legborzalmasabbak. Ennek jegyében fogant az Ernst Múzeumban elhangzott szöveg is, az egykori emberjogi aktivista szerint ugyanis azok a művészek (a szlovákiai magyarok!), akik lemondták a részvételt, zsarolók, sőt, ha a „kisebbségben élőkkel való sorsközösséget az utasítja el, aki maga is abból a közegből származik, áruló.” Duray a Közös tér kiállítás kapcsán tudatosan árulózott le olyan szlovákiai magyarokat, ez esetben művészeket, akik mindössze éltek azzal az emberi és művészi jogukkal, hogy ne vegyenek részt egy olyan kiállításon, amelynek dilettáns prekoncepciójával nem értenek egyet.

A Duray-szöveg kizárólagosságát, intoleranciáját semmiképp sem lehet szó nélkül hagyni. Ám reakcióm elsődleges indítéka a Duray Miklós által egyedül helyesnek, követendőnek és mércének tartott, dohos 19. századi művészetszemlélet. A szlovákiai magyar politikus szerint a művészi alkotás hitelessége ugyanis „ott van, ahonnan még felismerhetők Michelangelo freskóinak nyomai. Ami ezen kívül esik, annak megkérdőjeleződik az értéke és hitelessége.”

Mit is állít ezzel Duray? Hogy mindaz, ami távolodik a figurativitástól, a reneszánsz ábrázoló művészeti ideáljától, az egyben távolodik a művészeti értéktől és hitelességtől is. Hát igen, meddig is tartott ez a reneszánsz dominanciájú szemlélet? Körülbelül a 19. század második harmadáig, Gustav Courbet és a barbizoni iskola megjelenéséig. Nem hiszem azonban, hogy Duray éppen ezeket a művészeket szeretné kiebrudalni a művészettörténetből, de még az impresszionistákat és posztimpresszionistákat sem. Ő azt a művészeti alternatívát veti el, amely felszámolja a leíró kép hatalmát, a látott és megfestett közötti közvetlen korrespondenciát, a falra akasztható kép mítoszát és kizárólagosságát, a hagyományos művészeti műfajok egyeduralmát. Tehát mindazt, ami a 20. század művészetét forradalmasította, mindazt, ami válaszolt a kor új technikai vívmányaira (pl. fotó, film, videó, PC stb.), az emberi élet új minőségére.

Duray Miklós ennél is tovább megy: szerinte a „művész évezredes feladata a környezetünk és a megélt valóság lényegének hiteles ábrázolása. Ez elöl nincs menekvés. Ha mégis van, az bujkálás vagy hazudozás.” Idézett szerzőnk laza mozdulattal ignorálja azt a műtörténeti tényt, hogy a 19. század második harmadában alapjaiban változott meg mind a művészet, mind a művész státusza, hogy ezt követően a világi-egyházi hatalmat kiszolgáló és a művészet autonóm kérdéseivel foglalkozó művészet elvált egymástól. Duray számára egyértelműen a hatalmat és ideológiát szolgáló művészet a követendő, a „bujkálókat” és „hazudozókat” a második alternatíva művelői között kell keresnünk, így pl. a fauvizmus, kubizmus, futurizmus, dadaizmus és az expresszionizmus mesterei között, de ide soroltatnak az absztrakció olyan korszakalkotó egyéniségei is, mint Vaszilij Kandinszkij és František Kupka.

Az egyetemes művészet és kultúra megcsonkításának ezzel még nincs vége, Duray szerint ugyanis megvetendő például a geometrizmust hirdető hollandiai De Stijl mozgalom, a németországi és oroszországi konstruktivisták, az összművészetet (Gesamtkunstwerk) meghirdető németországi Bauhaus, valamint a több izmust gazdagító Marcel Duchamp, Man Ray és Kurt Schwitters is. Talán nem csak én emlékszem arra, hogy ugyanezt a kulturális és művészeti redukciót egyszer már elvégezték a történelemben, mégpedig a Harmadik Birodalomban, és ez Entartete Kunst néven vált hírhedté.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a 21. század nemzetegyesítő szlovákiai magyar politikusa gigászi feladata megvalósítása során ismét – s már hányadszor – megbukott, hiszen a művészetről és a művész küldetéséről közzé tett definíciójával olyan magyarokat is degradált, mint pl. Moholy-Nagy László, Brauer Marcell, Huszár Vilmos, Mattis-Teutsch János, Kassák Lajos, Péri László, Réth Alfréd stb. Továbbá: a Duray-kánon értelmében ugyanerre a sorsra jutottak a 20. század közepének és második felének világhírű magyar művészei is, többek közt Etien Beöthy, Alexander László, Kepes György, Victor Vasarely, Nicolas Schöffer, Hantai Simon stb. És ugyanez vonatkozik olyan kulcsfontosságú magyarországi művészszemélyiségekre is, mint Bódy Gábor, Hajas Tibor és Erdély Miklós! De mit követtek el ezek a művészek, hogy ilyen bánásmódban van részük? Mindössze annyit, hogy a művészet immanens problémáival foglalkozva átlépték Duray Miklós műveltségi küszöbét, aki e témakörben is csak a kisebbségi békaperspektívát ismerve, járatlan lévén is fenntartja magának a jogot, hogy mércét állítson, s az ehhez való igazodást számonkérő, diktatórikus hangnemben követelje meg mind alkotóktól, mind befogadóktól.

Ez az a pont Duray szövegében, amikor egyértelművé válik, hogy művészetszemléletének hátterében a politikai kollektivizmus ideája, azaz a nemzeti kollektivizmus eszméje áll, amelynek szerinte mindent – még a művészetet és a művészeket is – alá kell rendelni. Ezzel Duray azok útjára lép, akik ellen tiszteletre méltóan küzdött a „szocializmus” utolsó két évtizedében. A nemzetegyesítő honatya ugyanis 2006-ban ugyanazt követeli a művészektől, amit „annak idején Zsdanov is követelt”. (Ágoston Vilmos: Diszkriminatív kiállítás az Ernst Múzeumban, ÉS, 2006. június 23.) Miről is van szó ebben az esetben? Hogy a művészetre eszközként tekintő politikusok művészeten kívüli feladatokkal ruházzák fel a képzőművészetet, s meghatározzák ennek tematikai és formai követelményeit. Zsdanov mindezt az 1950-es években tette, nevéhez kötődik a szocialista realizmus második világháború utáni doktrínája. E két demokratikusnak semmiképpen sem nevezhető művészetszemlélet valóban kísértetiesen hasonlít egymásra, csak az a különbség, hogy Zsdanov a totális diktatúrában hatalmi eszközökkel érvényre juttathatta akaratát, míg Duray szerencsére nem rendelkezik hatalmi eszközökkel, s remélhetőleg az autonómia sem teremt lehetőséget számára, hogy (nem egyszerűen csak) dilettáns művészetszemléletét egy egész közösségre ráerőszakolja. Egyébként a Zsdanov–Duray párhuzam kissé talán erős, ennél árnyaltabb képet adhat a Zdeněk Nejedlý és Ladislav Štoll nevével fémjelzett, „gottwaldi út”-ként ismertté vált, „k lidu blíž, k lidu níž” jelmondatú művészetpolitika egybevetése Duray elképzeléseivel. (Ami könnyen elvégezhető az Irodalmi Szemle 1958-as és 1959-es számainak jóvoltából.)

Duray kulcsfontosságú művészeti kategóriái az áruló, zsaroló, bujkáló és a hazudozó. Nem kívánom ezeket a jelzőket Duray ellen fordítani, mert ennél sokkal lényegesebb ellentmondás is feszül a szóban forgó és a korábban közzé tett szövegei között. A nemzetiségi-kisebbségi művészek elé Marc Chagall példáját állítja, mert szerinte „bárhonnan nézzük életművét, mindig felismerhetők benne gyökerei. Erre kell törekedni.” Chagall felemlegetése azért fatális tévedés, mert ahhoz, hogy az orosz zsidó művész a párizsi iskola jeles alakjává válhasson, el kellett hagynia családját, a chaszid zsidó közösséget, mert azok nem fogadták el sem művészhajlamát, sem ábrázoló festészetét! A Duray-kánon alapelve szerint tehát Chagallnak is árulónak kéne lennie, hiszen kivált sajátjai köréből, egyszerre akart zsidó és művész lenni. Duray Chagall-példája cinikusnak is nevezhető, hiszen minden bizonnyal ez az ellentételezés, nehogy a zsidók szenvedésének bagatellizálása és a magyar sors kihangsúlyozása miatt a másság iránti intoleranciával vádolhassák szövege miatt. Cinikus ez a példa annak tükrében is, hogy Duray zsidókhoz fűződő viszonyáról korábban nagyon egyértelműen írt: véleménye szerint a magyarországi 1920. évi XXV. törvénycikket, amely elsősorban a zsidó hallgatók számát korlátozta (numerus clausus) az egyetemeken és jogakadémiákon, a többi magyarországi nemzetiség szempontjából „akár »pozitív diszkriminációnak« is nevezhettük volna”. (Állampolgárság és nemzetpolgárság. Szabad Újság, 2004/45)

Tehát egy faji aspektusból megfogalmazott és érvényesített törvénycikk, az Auschwitzbe vezető út első magyarországi mérföldköve egy demokratikus állam és politikai párt képviselője szerint pozitívumként is értékelhető bizonyos szempontból!?

A „küzdelem” nemcsak a diktatúrák szóhasználatában, hanem Duray szövegében is igen gyakori. A kisebbség és többség viszonyát küzdelemnek nevezi, amelyből szerinte nincs kiút, mert a többségi nemzet befogadóképessége „leginkább egyetlen szűrőn keresztül működik, azokat fogadják be, akik azonosulnak velük, akik elvesztik lényegi másságukat, akik identitást váltanak”. Igen, vitathatatlanok azok a megpróbáltatások, amelyeken az egyes nép- és vallási csoportok átestek a múlt században, ám a Paul Ricoeur által narratívnak nevezett – és Durayra is jellemző – identitás az „emlékező jellege folytán a múlttal foglalkozik”, nem enged teret a dinamikus változások befogadására és rendszerbe építésére. A múlt sérelmeinek sora miatt elveszik számára a körülöttünk megváltozott világ, 2006-ban ugyanis közröhej azt állítani, hogy „nehéz helyzetben van az értelmiségi, aki kenyerét nem a saját anyanyelvi közegében keresi meg. (…) Nehéz helyzetben van a képzőművész, mert ha magyarul írja alá nevét a művére, esetleg nem kap megrendelést, vagy a zsűri indok nélkül kidobja művét.” Sőt, Duray szerint „vannak művészek, akik a nevüket nem írják le magyarul most 2006-ban, vagy megváltoztatják formanyelvüket, hogy ne lehessen kiolvasni ecsetvonásukból sem a származásukat.” De mennyire hiteles Duray szövege, amikor nem is egy évvel korábban egy nyilatkozatában ennek éppen az ellenkezőjét állította: „ma már a társadalmi érvényesülés sem függ attól, hogy valaki magyarnak vallja magát vagy sem” (Helyzetünk Trianon óta változatlan. Szabad Újság, 2006/29, 3. p.).

Nem vehetjük komolyan Duraynak a képzőművészekre vonatkozó állításait sem, mert a hazai művészeti élet immár második évtizede éppen az identitás kérdésére fókuszál, amiben pl. a nemzetiségüket, másságukat feladó személyek, a többséghez mindenben igazodó művészek nehezen vehetnének részt. Soha korábban nem volt olyan sok magyar művész egyszerre jelen az országos szlovákiai kortárs művészeti színtéren, mint az ezredforduló éveiben. Éppen Duray Miklós az, aki szeretné megkövetelni a művészektől az önfeladást, hogy a nemzeti ideológia oltárán feláldozzák minden egyéni művészeti ambíciójukat. A művészek és a művészet szabadsága azonban pontosan ennek ellenkezőjéről szól. Nagy kár, hogy az egykori tiszteltre méltó ellenzéki politikus mára önmaga árnyékává vált, és a művészetet skanzenizálni kívánja, a fafaragás és a favágás szintjére szeretné lefokozni.