Árulás, nemzetrontás? A kitalált hagyomány

A napjainkban tájainkon megvalósuló különféle kulturális és társadalmi rendezvények (emlékmű- és kopjafaavatások, koszorúzások...) ünnepi szónoklatainak szinte minden alkalommal része a dicső múlt, a dicső hagyományok s a gyökerek emlegetése. A múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő közhely kötelező érvényűvé vált, s egy magára valamit adó politikus vagy közéleti személyiség nem nagyon hagyja ki. Ugyanabban a szellemiségben fogalmazzák meg mondanivalójukat, mint a nemzeti romantika idején, a 19. században létrejött új diszciplína, a néprajz művelői, akik az ősi múlt, az ősi nemzeti kultúra rekonstruálását, az eredet, a „tiszta forrás” kutatását tűzték ki célul. Az archaikus vagy annak vélt „ősi” kultúra értékként jelenik meg a köztudatban; minél régebbi, annál magyarabbnak tartják.

Amióta a néprajz mint tudományos diszciplína létrejött, a politika mindig igyekezett céljaira felhasználni. A kommunista párt is hangoztatta a „haladó hagyományok” ápolásának fontosságát! Nyugat-Németországban a második világháború után a néprajzi szakma önkritikát gyakorolt, s egyértelműen elhatárolódott a náci rendszert kiszolgáló kollégáktól, és attól az irányvonaltól is, amelyet képviseltek.

Közelebbi példát is hozhatok. Példaértékűnek tekinthetjük azt a kötetet, amelyet szlovák néprajzkutatók más társadalomtudományi diszciplínák (szociológia, történelem, régészet stb.) jeles képviselőivel együttesen a közelmúltban jelentettek meg Mýty naše slovenské címmel (Bratislava, AEPress, 2005). Az ebben szereplő tanulmányok a szlovák nemzeti mítoszokról rántják le a leplet. Eduard Krekovič, a szóban forgó kötet egyik szerkesztője a tudomány felelősségét hangsúlyozva a következőket írja a bevezetőben: „Minden nemzetnek saját magának kell elszámolnia valós és kitalált »múltjával«, egyébként nem történhet meg a megtisztító katarzis. Egy nemzet nagysága abban is rejlik, hogy képes-e kritikusan és tárgyilagosan szemlélni a nemzeti lét néhány szentnek tartott »valóságát«”.

Magyarországon a múlttal, s a mítoszokkal való szembenézés csak részben valósult meg, elsősorban a Romsics Ignác történész által szerkesztett kötetnek köszönhetően (Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, Osiris, 2003), ez a szembenézés azonban a néprajztudományban tulajdonképpen még mindig várat magára. Nagyon sok kutató ma sem hajlandó tudomásul venni, hogy a magyar politika elit is kihasználta céljaira a néprajzkutatás eredményeit, s ehhez néhány kutató is – közvetve vagy közvetlenül – segédkezett. Pedig ahogyan más nemzetek, a magyar társadalom is mitológiákat épített, „hagyományokat” kreált, amelyek különböző politikai rendszereket és célokat szolgáltak. Erről a mítoszteremtésről, „hagyományteremtésről”, és a néprajzkutatás szerepéről is szól többek között Kovács Ákos A kitalált hagyomány című kötete. Az itt olvasható öt tanulmányban a szerző öt átpolitizált „tradíciót” mutat be (Árpád-ünnep Szent Istvánkor [Egy kultikus emlékhely genealógiája], Az új kenyér ünnepe, Liturgia vagy néphagyomány? [A magyarországi Szent Kristóf-kultuszról], Musica Pannonica [Nemzeti hangszerünk: a tárogató], Vitéz méhek [A Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe]) nagyon sok korabeli dokumentum és újságcikk felhasználásával. Egy-egy „hagyomány” teljesen részletekbe menő bemutatásával egyféle tükröt tart a magyar társadalom elé, leleplezve a politika által is támogatott mitológiaépítés módszereit.

A legtöbb kárt azonban mindig a lelkes amatőrök okozták; az egyik legkirívóbb példája ennek Paulini Béla újságíró, a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője, akinek óriási szerepe volt – a sajtó és a propaganda hathatós segítségével – abban, hogy a népi kultúráról egy teljesen elferdült kép rögzült a köztudatban. A néprajzkutatás eredményeit egy veszélyes eszme szolgálatába állította, lejáratva ezzel a tudományszakot. Sajnos nem Paulini volt az egyetlen – nem is az első, s nem is az utolsó – ilyen lelkes amatőr, napjainkban is több hasonló „szakember” tevékenykedik. A tájékozatlan újságírók számos ilyen amatőrt neveztek már néprajzosnak, néprajzkutatónak, sőt a közelmúltban az egyik rádióriportban egy pedagógust a néprajztudós szóval illette a riporter.

Kovács Ákos kötetét útmutatásnak is tekinthetjük, arra vonatkozóan, hogy a „hagyományos” néprajzkutatás módszereit milyen új szempontokkal lehet gyarapítani; például mennyire fontos a sajtó beemelése a kutatásokba, hiszen amellett, hogy nagyon fontos információforrás, közvélekedés kifejezése és/vagy alakításának eszköze is egyben. A tanulmányok függelékeként közölt dokumentumok a kutatók számára valódi kincsesbányát jelentenek! Kovács Ákos kötete egyben azt is bizonyítja, hogy a néprajzban nem létezik az az oly sokat emlegetett tizenkettedik óra, a parasztság eltűnése egyáltalán nem jelenti a tudományszak végét. Rengeteg izgalmas téma vár még feldolgozásra, éppen ezért ideje már szakítani azzal az elavult gyakorlattal, hogy néhány idős adatközlő elmondása alapján próbáljunk meg rekonstruálni (vagy inkább konstruálni) bizonyos szokásokat, jelenségeket, s délibábokat kergetve még mindig nem létező bizonyítékokat keresgéljünk annak alátámasztására, hogy mi magyarok „ősibb” gyökerekkel, „ősibb” kultúrával rendelkezünk, s különbek (vagy felsőbbrendűek) vagyunk szomszédainknál.

Bizonyos olvasói réteg Kovács Ákos kötetét valószínűleg szentséggyalázásként s nemzetárulásként értelmezi majd, hiszen mítoszokat rombol, több „ősi” hagyományról deríti ki, hogy nem régiek, hanem egyszerűen kitaláltak. A kutató azonban nem erősíthet hamis mítoszelméleteket, főleg ő maga nem konstruálhat ilyeneket, hiszen akkor nem a tudományt, hanem a politikát szolgálja.

Bár nem szokásos kötetben szereplő idézet idézésével zárni egy könyv bemutatását, a Bán Zoltán Andrásnak a jelen kötethez írt előszavában idézett Széchenyi-gondolatok azonban nagyon ide kívánkoznak: „Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengíteni, oszlatni s a tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbűl cselekszem: mert sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének és boldogságának.” Kovács Ákos eszerint cselekedett, s nagy szolgálatot tett ezzel nem csupán a tudománynak, hanem a Nemzetnek is.

L. Juhász Ilona

Könyv a haszonélvezőkről és bábukról

Mindenki, aki kezébe veszi Kovács Ákos A kitalált hagyomány című könyvét, a maga meggyőződése és nemzeti elkötelezettsége szerint értékeli. Míg egyesek fantasztikusnak, kalandosnak, lenyűgözőnek minősítik ezt a nem mindennapos teljesítményt, mások felháborítónak, árulónak, nemzetrontónak és nemzetgyalázónak fogják vélni e tanulságos és elsősorban úttörő kezdeményezésnek számító könyvet. A korábban Magyarországon folyóiratokban megjelent tanulmányokat a pozsonyi Kalligram jelentette meg egy kötetben, ezzel további – a szerző eredeti szándékától független – kontextust is teremteve, mégpedig a magyarságünnepeink, -rítusaink és -kultuszaink határon túli kiszolgáltatottságával és kisajátításával összefüggésben. Többen bátornak nevezik a szerző kutatói módszerét, meglátásait, konklúzióit, jómagam is kedvvel írnám ide: radikális szemlélet érvényesül a tanulmányok mindegyikében. De helytálló-e, ha Kovács Ákos szemléletét, kutatói módszerét a radikális jelzővel illetjük?

Attól tartok, hogy Budapesten értik, mire gondolnak, amikor Kovács munkáját radikálisnak nevezik, ám több évtizedes határon túli tapasztalat birtokában állíthatom, hogy mifelénk ez az egyik legveszélyesebb és végeredményben kirekesztést eredményező fogalom. A radikális jelzővel ugyanis teret adunk egy olyan értelmezésnek, amely leszűkítésként, mandinerként definiálja ezt a kultúrantropológiai megközelítést, s ennek következtében mindenki számára inkább kerülendő túlkapásként tematizálja majd a közbeszéd. S mindez azért, mert Kovács Ákos tudósként, nem egy ideológia vagy politikai párt kiszolgálójaként kutat, nem elsősorban magyarként (ahogy ezt gyakran számon kérik kutatókon), hanem szakemberként olvassa a forrásokat, a korabeli sajtót, az ünnepek alkalmából elhangzott beszédeket, az ezeket éltető vagy éppen bíráló cikkeket. ĺgy leplezi le szó szerint lépésről lépésre az ünnepek ideológiai és politikai indítékait, s eddig elhallgatott, nem bevallott kontextusokat kelt életre olyan események és emlékhelyek, emléknapok kapcsán, amelyek a magyar nemzeti hagyományról szóló közbeszéd szimbolikus tartományát képezik. A magyar nemzeti hagyomány a szerző olvasatában konstrukció; mint minden nemzetállam hagyománya, ez valóban az értelmezések konfliktusforrása lehet, hiszen a konzervatív gondolkodás szerint kikezdhetetlen axiómáról van szó, kritikai megközelítése elfogadhatatlan. Ám ha lemondunk a kultúrantropológia eszköztáráról, akkor a mindenkori hatalom szánalmas bábuivá válunk, mert cseppet sem mellékes, hogy pl. Darányi Ignác földművelődés-ügyi miniszter az aratóünnepséget politikai megfontolásból, a hatalmi elit pozíciójának erősítése érdekében keltette életre az 1890-es években, s lett belőle később az Új Kenyér ünnepe. Mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy miért Árpád vezér szobránál ünnepelték és ünneplik Szent Istvánt, miért Szent Istvánkor ünnepelték Árpádot, miként szakralizálódhatott a pogány Árpád emlékműve, egyáltalán milyen a létjogosultsága az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparknak?

Kovács Ákos jóvoltából felfigyelhetünk arra, hogy az egymás ellen küzdő diktatúrák a tömeg magukhoz édesgetésében milyen azonos eszközökhöz nyúlnak; ennek legjobb magyar példája a 20. század történetében az Új Kenyér ünnepe. Erdei Ferenc az MTA főtitkáraként ugyanis egy olyan hagyomány politikai konstrukciója mellett szorgoskodott napi politikai célokat követve, amelynek toposza a Horthy-korszakból származott, így kúszott át a Gyöngyösbokréta mozgalomhoz fűződő Új Kenyér ünnepe a szocializmus érájába. Valóban, a hatalom gyakorlása szempontjából semmi sem drága, mindennek pragmatikus jelentősége van, mert akié a múlt, azé a jövő! A győztesek kórja, hogy elhiszik: csak akkor tarthatják meg a nehezen megszerzett hatalmat, ha a közel- és a régmúltat saját prekoncepciójuk szerint forgatják fel és fogadtatják el a széles tömeggel. Ez a korábbi ünnepek kisajátításának formájában történhet, mindegy, hogy azon már rajta van a szombatosok, az árpádosok, a turáni egyistenhívők, a kommunisták, a szittyák stb. rétege. Kovács Ákosnak az Ópusztaszerről, az Új Kenyér ünnepéről, a tárogatóról, a Szent Kristóf-kultuszról, a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepéről szóló tanulmányai szemléletesen vezetik le egy-egy ünnep, rítus, kultusz genealógiáját, mitohostoriográfiáját. A kötet egyaránt izgalmas része a Függelék, amely Az Árpád-ünnep Szent Istvánkor, Az Új Kenyér ünnepe és A Musica Pannonica tanulmányokhoz szorosan kötődő levéltári és sajtóból származó szemelvényeket tartalmazza. Kegyetlen tükörkép e könyv, mítoszrombolásnak is lehetne nevezni, ám a tudós tárgyilagossága és a kutatott téma természetének ismerete nem engedi, hogy szerzője elragadtassa magát, s egyszemélyes tévedhetetlen igazságot akarjon statuálni. Kovács Ákos elfogultság nélkül kutat, elemez, mérlegel, értékel, nem veti el a téma egyik megközelítését sem, a miértek magyarázatát keresi.

És hogy milyen a Kovács-könyv határon túli új kontextusa: a helyi magyar politikai elit a magyarországi erőviszonyok alakulása függvényeként módosítja ciklusról ciklusra az éppen aktuális szimbolikus nemzeti diskurzust. A feje tetejére állított anomáliákból még több található, a pogány és szakrális, az antifasiszta és akár antiszemita elemek együtt jelennek meg bármikor és bárhol. S az ünnepek politika általi kisajátításán túl talán még erősebben tapasztaljuk, hogy a köztéri szobrok és kopjafák formájában történő kisajátításának is elsőszámú haszonélvező a politikai elit képviselői – őértük és miattuk történik mindez. Éppen Kovács Ákos könyve bizonyítja, hogy egy-egy ünnep többet árul el az ünnepet létrehozóról, az ott megszólalókról, mint magáról az ünnepeltről, s ez így van a köztéri alkotások esetében is, legyen az Szent István, vagy éppen Árpád vezér szobra.

Hushegyi Gábor

Kultuszok és ellenkultuszok örök harca

A kitalált hagyomány három terjedelmes és két rövidebb tanulmánya imponáló érvrendszerrel és okos, mert sehol túlzásba nem vitt interdiszciplináris megközelítéssel világít rá a tárgyul választott tradíciók jellegére. Nagy erénye a könyvnek, hogy a kutatás kiterjedt nemcsak a korabeli sajtóra, hanem számos levéltári anyagra is, emellett fénykép- és dokumentumgyűjteményt is közöl a függelékben. Különösen a szerintem legsikerültebb, A múltban gyökerező jövő című alfejezetben (de korántsem csak ott) magyaráz meg olyan jelenségeket a magyar kultúrtörténet 19. században gyökerező folyamataiból, amelyekről ritkán teszünk említést, mint pl. a mai magyar kultuszok összefüggései a német ún. völkisch mozgalommal vagy a modern sajtóval.

Amint kiderül, mind az öt esetben olyan esemény (országgyűlés), személy (Árpád, Szent István, Szent Kristóf), hangszer (tárogató) vagy jelenség (új kenyér, a szimbolikus magyar anya) köré szerveződő kultuszokkal van dolgunk, amelyek nemcsak hogy célzatos kultúrkreációk, hanem mai formájukban jelentésveszett konstrukciók is, amelyeket mégis elfogad és követ a közvélemény jelentős része. Érdemes megismételni, hogy Kovács Ákos nem tör pálcát az inkább vélt, mint valós hagyományok fölött, nagyon kiegyensúlyozottan fogalmaz: „A történetileg teljességgel alaptalan pusztaszeri Árpád-kultusznak természetesen az lett az eredménye, hogy a honalapító iránt érzett hála és kegyelet ébrentartására (és »fokozására«) rendezett ünnepségek is ellentmondásosak voltak” (34. – kiemelés tőlem: V. B.). Az viszont szerintem nem igaz, amit bevezetőjében Bán Zoltán András állít, hogy „Kovács Ákos írásaiból folyton kiderül[t], hogy szinte minden magyar hagyomány kitalált” (10.), legfeljebb az derül ki, hogy ezek a kultuszok azok. A kultuszteremtésben és -fenntartásban egyébként sem mi magyarok vagyunk a legrosszabbak. A parttalan Shakespeare-kultuszhoz, ĺrországban Joyce totális kommercionalizálásához képest pl. a tárogató mint ősi magyar hangszer meghonosítására tett kísérlet óvodai foglalkozásnak tűnik, és akkor még a chichesteri sajtgurító versenyt vagy Nessi (lány)szörny bugyuta őrületét nem is elemeztük.

Ebből a szempontból nem meglepőek a magyar kultuszok Kovács Ákos által bemutatott jellegzetes vonásai. Sem az, hogy minden jel szerint „a húszas évek »Árpádosai« által kezdeményezett, és a Horthy-Magyarországon elterjedt, majd Erdei Ferenc javaslata nyomán »országos szintre emelt« Pusztaszer-kultuszra a pártállami Magyar Népköztársaság után a többpártrendszerű Magyar Köztársaság is igény tart” (77.), a kultuszok metamorfózisai ugyanis természetesnek tekinthetők. A kultikusnak szánt hagyományoknak – elindítóik szándékai szerint – törekedniük kell, hogy ,,a társadalmi szemantikai tér” (Lakner Lajos kifejezése) szerves részévé váljanak, ezért erősen rezonáló céleszméket kell találniuk; így válik érthetőbbé a tárogató kapcsolata a nemzeti szellemmel meg az irredentizmussal. Azt azonban furcsállom, hogy miközben a kötet kutatásai időben az 1800-as évek utolsó harmadától a két háború közti időszakon és a létező szocializmus korán át a jelenig ívelnek, ezen belül a szerző a Horthy-korszak kritikájára fekteti a legnagyobb hangsúlyt. Hogy a hagyományok regionális sorsa-útja milyen bonyolult, azt Kovács Ákos nagyon jól tudja, és szép példát hoz rá, amikor arról ír, hogy a magyar komunista „párt a magyar kenyér ünnepét Péter-Pál napjáról augusztus 20-ára helyezte, Szent Istvánt »országalapító forradalmárrá« tette, s az így szekularizált ünnepet saját politikai liturgiájába emelte”. (158.) Afelől sincs vitánk, hogy a hun hagyomány időről időre való hivatalos megerősítése, a Trianon- és ősszittya hagyományok feltüzelése, valamint a pusztaszeri turanista-fajvédő szellem pogány vonulatának propagálása a két háború közti korszakkal hozható leginkább kapcsolatba. Mégis azt gondolom, hogy mivel a mai magyar társadalom kultúrrángásai elsősorban a szocialista-kommunista korszak kikúrálatlan kultúrhányingerének az utórángásai, ez nagyobb teret érdemelt volna a könyvben. A kultuszteremtés és -fenntartás mechanizmusa mifelénk azért oly fájdalmasan bonyolult, mert itt az ideológia az elmúlt 150 évben nem is titkolta a jelenlétét minden ünnepben, negyven év marxizmusa-leninizmusa pedig végleg és tragikusan kiüresített minden kultuszt.

Ha jól olvasom, a szerző kritikája nem az emlékezés ténye ellen irányul (azon legfeljebb néha ironizál), hanem az ekként kitalált ünnepek ürességére mutat rá. Kovács Ákos a kultúrák harcának egyfajta (pozitív) Kulturkampfjaként értelmezi a hagyományokat, és leplezi le, hogy nem valódi tradíciók, hanem nagyon is önös érdekek feszülnek egymásnak, mint pl. a tárogató szabadalmi jogával kapcsolatos ügyben. Ez kutatásainak szinkron rétege. Emellett felvet diakrón szempontokat is, s miként erre maga utal, a kultuszokat időben kísérve „a múltért folytatott küzdelem” (82.) tanúi lehetünk. Ezen a ponton talán a téma árnyaltabb megközelítése lett volna kívánatos, pl. a vallási mozgalmak szempontjából, már csak azért is, hogy ne legyen a kitalált hagyománynak vallásellenes íze. Népi hagyomány és vallásosság kapcsolatára, a kultuszok intenzív religiózus vonásaira (hogy pl. Árpád-napból Szent István-nap lett) a szerző természetesen felfigyel: „Kallós Árpád szobra nemcsak kultikus, hanem (…) szakrális emlékhely funkcióját is kezdte betölteni” (35.). Az a benyomása támad az olvasónak, hogy miközben az öt kötetbeli téma közül négy erősen egyházi jellegű, mintha a kultuszoknak csak irracionális és egyúttal retrográd vonásai volnának. Holott miként akár Schöpflin György, akár Öllös László vélekednek hasonló témákban, vagy amiként az irodalmi kultuszkutatásokat folytató Lakner Lajos fogalmaz: „a kultusz olyan jelentésteremtő kulturális területnek tűnik, amely aktívan részt vesz a közös értelmi világ kialakításában”. Mintha nem lehetne akár a kitalált hagyománynak is, a hozzá kapcsolódó ideológián túl, legitim identifikációs és orientációs üzenete. Ebben az értelemben természetes, hogy a Budapest-parádé „amoralitása” évről évre összecsap a kenyérünnep „szentségével”, és szerzőnk föl is teszi a kérdést, hogyan lehet úgy élni a hagyománnyal, hogy az ne csapjon át visszaélésbe. De még így is valószínűleg provokatívnak és támadásnak fogják minősíteni könyvét akár az elfogultan nemzeti, akár az egyházi körök. A kommunista kultuszoktól megcsömörlött kelet-európaiak a bálványok ledőlése után azonnal új kultuszokat keresnek, a csalódás ellenére eszük ágában sincs leszokni a kultuszokról. Van valami, ami jobban igazolja az efféle kutatások értelmét?

Kovács Ákos narrációjának értékes hozadéka, hogy ennek alapján néhány általános kultúrtörténeti meghatározás is lehetségesnek tűnik. Egyebek mellett arról, hogy a kitalált hagyományok nem csak a centrumtól távol tudnak megélni, egyúttal persze igazolva azt is, hogy a kultúrközpontoktól való földrajzi távolsággal mind a kulturális átvétel tempója, mind a kritikai szellem rohamosan csökken. A Felvidéken különösen aktuális e probléma fölvetése. A könyv hatásának egyik jeleként pl. Hushegyi Gábor már használta is a „kitalált hagyomány” fogalmat egy nemrégi elemzésében. (Szlovákiai magyar agórafóbia. Új Szó, Gondolat, 2006. december 22., 14. – a szerk. megj.) A „mi számít ősi magyarnak, mi a miénk és mi idegen” túlegyszerűsített paradigmái helyett nekünk mint a magyar kulturális tér részének életbevágó kérdés, képesek vagyunk-e kollektív entitásként a domináns kultúrcentrumok új jelenségeit feldolgozni. Képesek vagyunk-e új és újabb értelmezési mezőket megnyitni, illetve képesek vagyunk-e az értelmezési eltérésekből eredő kihívások, konfliktusok civilizált kezelésére? Innen olvasva a kitalált hagyományok még körültekintőbben kezelendők, hisz itt majdnem ez az egyetlen közösségszervező erő.

Vajda Barnabás

Disneyland, Drakula-park, Ópusztaszer

Az alábbi sorok nem abban érdekeltek, hogy megdicsérjék vagy elmarasztalják Kovács Ákos A kitalált hagyomány című munkáját. Sokkal életbevágóbbnak tartom, hogy megértsük a könyv előfeltevéseit, érvelésének logikáját. Ehhez természetesen néhány apróbb kitérőre van szükség.

Az első kérdés, amely töprengésre késztethet, az lehet, hogy létezik-e nem kitalált hagyomány. A dilemma megválaszolásához abból érdemes kiindulnunk, hogy a múlt értelmezése túlhat az egyéni tapasztalatokon. Mivel a kulturális emlékezet működése már független a szemtanúk elbeszéléseitől, ezért irányításra szorul, vagyis intézmények tartják fenn. Innen nézve a múlt nem önmagában létezik, hanem kulturálisan terem. A mindenkori jelen által alakított hagyomány esetében a kérdés tehát árnyalásra szorul: nem mindegy ugyanis, hogy a hagyományba beépülő elemek kitaláltak, vagy maga a kultusz épül-e kitalációra. Az előbbi – a kulturális emlékezet jóvoltából – elkerülhetetlen, az utóbbi viszont korántsem az, ám mégsem ritka. Kovács Ákos könyve hangsúlyozottan azt veszi számba, hogy milyen alapokon nyugszik a tradíció maga, és hogy ha ezek kitaláltak (pl. a pusztaszeri Árpád-kultusz történetileg alaptalan), akkor milyen eszközökkel (pl. politikai intézkedésekkel) tartják fenn a történelmi hitelesség látszatát.

Ha tudatosítjuk ezt az árnyalatnyi, de rendkívül fontos különbséget, világossá válik, hogy a hagyomány alapjainak tisztázásában miért a tudomány és miért nem a kultusz által kitermelt, intézményesen fenntartott hit az illetékes. Az utóbbi ugyanis arra épül, hogy kételkedés nélkül fogadjunk el valamit, míg a másik a kétkedést erénynek tartja, elutasítja a mendemondákra támaszkodó „bizonyítékokat”. Az emberi történelem azonban rendre példák garmadáját szolgáltatja arra vonatkozóan, hogy a tudomány feltáró munkája után a kitalált hagyományok mégsem fekszenek romokban. A legelgondolkodtatóbb példa minden bizonnyal a darwinizmus és a teremtéstörténetek – sokszoros – összecsapása. Hiába van a kezünkben számos bizonyíték az evolúció igazolására, mégis milliók hisznek abban, hogy az élővilágot valamilyen felsőbbrendű lény alkotta. Kovács Ákos egyik példája persze „csak” a nemzeti történelemre utal. A Pusztaszer környéki ásatások alkalmával előkerült csontokról bebizonyosodott, hogy azok semmilyen rokonságot nem mutatnak a honfoglalás kori leletekkel. „Ez a tény – írja a szerző – természetesen nem befolyásolta az Árpád-ünnepségek szónokait, akik változatlanul a szilaj ősmagyarok Pusztaszeren porladó csontjait emlegették még évtizedek múltán is.”

Már e fenti jelenség miatt is érdemes lesz nyomon követni Kovács Ákos teljesítményének fogadtatását. A kételkedők számos bizonyítékot kaphatnak, hogy kételyük fokozódjon, a feltétlen hívők ellenreakciója pedig – a tények ellenére is – azt eredményezheti, hogy hitük még inkább megszilárdul. (Még akkor is, ha az utóbbiak érvelését a tudomány eredményei alapján egy jól felkészült érettségiző diák is könnyen cáfolni tudja.) Az ilyen jellegű lélektani szituációkkal teljes mértékben át van itatva az emberi történelem. Csakhogy át van itatva még valami mással is, ami mellett szintén érdemes elidőznünk. Kovács Ákos könyve igen nagy hangsúlyt fektet a hagyományok kisajátításának, átideologizálásának logikájára. A korabeli dokumentumok újraolvasása fényt deríthet arra, hogy a kitalált hagyományok gyártása és terjesztése mögött milyen politikai érdekek és társadalmi feszültségek húzódnak meg. És arra is, hogy a mozgósított tömegek általában nem látnak rá az őket meghatározó erővonalakra. Akad azért kivétel: Ady esete Pusztaszerrel. A költő reakciói a korabeli nagyra törő tervekkel kapcsolatban azért is figyelemre méltóak, mert Adytól bár távol állt a tudományos megközelítés, mégsem fogadta el a hitbéli „igazságokat”. Közel állt hozzá ugyanis a hamis illúziókból táplálkozó magyar öntudat kritikus szemlélete. Miről is van szó?

Ady ide vonatkozó cikkei élesen bírálták a pusztaszeri emlékmű és az Árpád-város megépítésének javaslatát. Lényeglátása abból fakadt, hogy érzékelte a kultuszok tévútra csúszásának mechanizmusát. Az „országos város” megalapítását például úgy tette köznevetség tárgyává (a Budapesti Naplóban írt vezércikkében), hogy a mérnöki elképzeléseket újabbakkal toldotta meg. (Pusztaszeren épüljön egyetem, legyenek itt kaszinók, nyilvánosházak, készüljön lóversenypálya stb.) Ha felütjük a költő Új versek című kötetét, megbizonyosodhatunk róla, hogy Ady még saját verseinek értelmezésébe is belekalkulálta a kitalált hagyomány következményeit: „S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.” Gondoljunk továbbá arra, hogy később Ady úgynevezett kurucversekkel rukkolt elő, tehát ismét egy olyan kultuszhoz nyúlt, melynek átideologizálása szintén folyamatban volt. Az Ady-líra további sorsa több mint tanulságos, ugyanis tényleg „elátkozta Pusztaszer”. Még az Ady-kutatók közül is keveseknek került a kezébe az az 1941-es kiadvány, amely Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság! címet viselte. Ebben négy szerző (Bartha József, Kuszkó István, Kovách Géza, Kőszegi László) – sok minden egyéb mellett – a magyarság lebecsülésével vádolja a költőt. Cikkei – írják – „általában véve ferde, sőt olykor teljesen hazug képet festenek a korabeli magyar politikai és társadalmi életről.” Majd pár évtized múlva a költő kultuszának átpolitizálása fordulatot vesz: kialakul a forradalmi Ady-kép. E pár filológiai adat alapján is belátható, hogy egy-egy hagyomány értékelésekor akkor járunk el körültekintően, ha megvizsgáljuk annak alapjain kívül teljes értelmezéstörténetét is. Kovács Ákos szóban forgó könyvében így jár el az általa tárgyalt kultuszok esetében.

Az iménti példa arra is ráirányíthatja a figyelmet, hogy a hagyományokra politikai döntéseken keresztül nyílik rálátásunk. Sőt olykor a tételezett hagyományt nem más, mint egy politikai döntés indítja útjára. Ebből egyenesen következik, hogy a politika fordultával átértékelődik a hagyomány. Erre a közelmúltból hoznék egy kézenfekvő példát. 1988-ban Carl Sagant felkérték, hogy írjon egy cikket az Egyesült Államok és a Szovjetunió kapcsolatáról, amely egyszerre jelenne meg a két országban. A kozmológus megírta a szöveget, amely a Parade 1988. február 7-i, valamint az Ogonyok 1988. március 12–19-i számában látott napvilágot. A szovjet hetilap szerkesztői lábjegyzettel látták el Sagan azon állítását, amelyben egy Lenin-idézet alapján azt fejtegette, hogy miképpen ítélheti meg a szovjet történelem bizonyos eseményeit egy nyugati megfigyelő. A lábjegyzet természetesen arról tudósított, hogy a Lenintől vett idézet kitaláció. Telt-múlt az idő, megnyíltak a levéltárak, Lenint már nem istenítették stb. Arbatov, az akkori szerkesztő pedig visszaemlékezéseiben bocsánatot kért az esetért, mondván „az évek hosszú során szokásunkká (sőt végül természetessé) vált, hogy a »kínos« tényeket a szőnyeg alá söpörjük.” Vagyis a tények elismerését a Lenin-kultusz akadályozta. A kérdés tehát úgy is feltehető, hogy folytatható-e a kultusz ápolása, egyszólamúsítása, ha veszendőbe mennek a létéhez tartozó politikai kontextusok. Kovács Ákos ténytisztelő könyvének minden fejezete ilyen szempontból is mérlegeli tárgyát.

Olyan korban élünk, amely kedvez a kitalált hagyományok burjánzásának. (Ezek legtöbbje persze ártalmatlan.) Disneyland az amerikai lélek megnyilvánulási formájaként a fénykorát éli. A Drakula-park megépítéséről lemondott a román kormány, pedig Vlad Tepes valóban élt. Esetleg a rárakódott hagyomány derogáló? Ópusztaszernek vajon mi lesz a sorsa? Vagy máshogy fogalmazva: mi a magyar most? Kovács Ákos