Andrej Kiska államfő augusztus 21-i ünnepi beszéde

Az egész annyira felfoghatatlan volt, mintha valami szörnyűséges filmet néznénk. Ki gondolta volna, hogy a „baráti országok” hadseregei szállnak meg minket? Ki hitte volna, hogy államunk legfelsőbb vezetőit, az élen Alexander Dubčekkel, letartóztatják és a Szovjetunióba hurcolják?

Mégis megtörtént. Az országot félmillió idegen katona lepte el, hatezer tank, 800 repülőgép, 2000 ágyú. A szovjet alakulatok éjszaka támadtak ránk, mind a négy világtáj felől, és csatlakoztak hozzájuk a lengyel, a magyar és a bolgár hadsereg katonái. Az NDK alakulatai „csak” felsorakoztak a határon, szükség esetére, „tartalékként”. A Varsói Szerződés legnagyobb hadművelete sikeres volt, reggelre elfoglalták az egész országot. Nem találtak itt semmiféle ellenforradalmárokat, viszont megöltek többtucatnyi embert abban az országban, ahol egy rövid ideig kicsit szabadabban lehetett lélegezni.

A megszállást utólag igazoló Moszkvai jegyzőkönyv aláírása után a horrorfilm kegyetlen valósággá változott – jött a normalizáció. Elnyomták a sajtószabadságot, a szólás- és vallásszabadságot. A munkahelyeken elkezdődtek az üldöztetések, kirúgások, tízezreket bocsátottak el, a gyerekeik pedig nem mehettek egyetemre. Rengeteg ügyes, képzett, értelmiségi ember emigrált, a hatalmat pedig jellemtelen figurák gyakorolták a szovjet fegyverek árnyékában.

Szliácsról szólok most Önökhöz, ahonnan 23 év után vonultak ki az utolsó idegen katonák. Szennyezett, tönkretett vidék, lepusztult laktanyák és lakások maradtak utánuk, és elsősorban a fájó emlék, hogy 1968-ban elfojtották egy ország reményeit. Ma minden magát demokratának valló politikusnak kötelessége védeni a szabadságunkat, az eszmét, hogy jogunk van szabadon dönteni a saját jövőnkről és ezt a döntésünket nem taposhatja sárba durva megszálló erő. Ezért olyan szövetségesekre van szükségünk, akik ugyanezeket az értékeket vallják, tisztelik a szabadságot, az emberi jogokat, a demokráciát. Ilyen szövetségesünk az Európai Unió és a NATO, biztonságunk és fejlődésünk két pillére.

Van egy kérésem Önökhöz az évfordulón. A 68-as megszállást ma Szlovákia lakosságának háromötöde elítéli. Viszont egyre többen vannak, főleg a fiatalok, akik nagyon keveset vagy semmit sem tudnak az akkori történésekről. Kérem a szülőket, pedagógusokat, rokonokat, azokat, akik átélték a megszállást, találjanak egy kis időt ezekben a napokban és meséljék el a fiataloknak, mi történt 1968-ban. Hogy megismerjék a remény hónapjait és az árulás óráit, a kétségbeesést és a megaláztatásokat. Emlékezzenek meg a megszállás áldozatairól és arról az óriási változásról is, amit 1989 novembere hozott el nekünk. Segítsünk megérteni a fiataloknak, hogy a „soha többé” az nemcsak elszántságot jelent, hanem bölcs, felelősségteljes döntéseket, melyeket tartalommal is meg kell tölteni.