Andersen megéledt figurái

Betérek egy olcsó étterembe bekapni valamit. Kint hó, latyak, karácsony előtti tülekedés, fejetlenül áramló embertömeg, csilingelő zene és ordító reklám értelmetlen kavalkádja, bent jó meleg, konyhaszag, olcsó berendezés, edényzörgés, tányérok fölé hajoló emberek.

Becsoszog egy hajléktalan, sokak számára ismerős figura, levest vesz, leül. Csak a hátát látom, amely a leírhatatlan mennyiségű ruha alatt mozdulatlan, de valahogy a keze se jár, az egész felfújt ember valahogy furcsán, mozdulatlanul, féloldalasan ül. Talán nem ízlik neki az étel, gondolom. Talán imádkozik? Nem soká kell töprenenem, hogy rájöjjek, elaludt. Feje félrebillenve, leírhatatlan színű sapkája előrecsúszva; alszik a leves fölött. Legyőzte a meleg az éhséget. Talán napok óta először ül fűtött helyiségben. Itt sem sokáig, mert a személyzet elzavarja. Riadtan poroszkál kifelé, a konyhatündér válogatatlan megjegyzéseitől kísérve. Ha nem igyekszik, legközelebb ki sem szolgálják, vagy be sem engedik.

Eszembe jut egy másik, egy nyári történet. Egyik rokonom mesélte, aki sikeres vállalkozó. Valahol az ukrán határ közelében akadt dolguk, az országnak abban a csücskében, amelyről Fábry Zoltán írta Az éhség legendáját annak idején. Sietős volt az útjuk, így csak valami út menti bódé mellett álltak meg harapni valamit. Hozzájuk csapódott egy sovány gyerek. Nem szólt semmit, csak bámult. Emberünk megkérdezte, kér-e valamit. Azt láttad volna, mondja, ahogyan az a kölyök evett! És egyre csak evett. Talán nem volt a bódéban annyi étel, amit ne tudott volna elpusztítani. Később az eladó megjegyezte, hogy ez a gyerkőc akkor eszik, amikor hozzájuk hasonló jókedvű ember vetődik arrafelé. És nincs egyedül...

Valamennyien találkozhatunk velük, csak nyitott szemmel kell járni. Vasúti állomások várótermeiben, olcsó restikben és kifőzdékben vagy bármelyik utcasarkon, aluljáróban. A legkülönbözőbb módon szólítják meg az embert; van, aki imára kulcsolt kézzel könyörög, van, aki sír, akad, aki a kutyájával ücsörög a hideg járdán, a „módosabbja” a hegedűjét nyiszorogtatja. A legtöbbjük azonban nem szól semmit, csak csendben áll, és várja az alamizsnát. Kényelmetlenek és zavaróak, nem illenek a képbe, amely arról szól, hogy szabad lett a világ, és több, mint egy évtizede lehet vállalkozni, gyarapodni, még pontosabban – bár ez a szó szemérmesen kerülendő – gazdagodni. Páncélozott mercivel suhanni, egész szállodát kibérelni egy murira, a Bahamákon nyaralni. A rendszerváltás veszteseinek szokták őket nevezni, bár ez a kategória elég tágas, hogy beleférjen a legszerencsétlenebb otthontalanoktól kezdve a fizetésükért tüntetni kényszerülő melósokon túl a szépreményű, ám egyre lejjebb csúszó középosztály is. A társadalom legszegényebb rétegei nem illenek a képbe, amely szerint például Pozsony és környéke az uniós életszínvonallal mérve is jól él. Legalábbis az átlagbérekről szóló statisztikák szerint.

Napjaink egyik sikerkönyve lett az a kiadvány, amelyben Magyarország száz leggazdagabb emberéről olvashatunk. Természetesen valamennyien sokszoros milliárdosok. Az ötöslottó telitalálatával éppen csak közéjük férne a nyertes, valahol a sor végén kullogva. De már hallottam hírét annak a könyvnek is, amely Közép-Európa leggazdagabb embereiről szól. Itt már labdába sem rúgnának az előbbi könyv szereplői. Itt az orosz maffia egy-egy jeles figurája vezet, természetesen dollármilliárdokkal, de akad köztük néhány lengyel és román is. Ők a nyertesek. A legszegényebb emberek sikerlistáját természetesen nem találjuk meg a karácsonyi könyvesboltok kínálatban. Pedig Andersen gyufaárus kislánya ismét itt él közöttünk, és Nyilas Misiből is találnánk elegendőt. Sajnos, egyre többet. Majd ha megünnepeltük, hogy keblére ölelt bennünket az Európai Unió nagy, boldog és gazdag családja, jussanak eszünkbe ők is. Hogy az élet nagy meséje róluk is szól, és – bár úgy látszik – nem mellékszereplői ennek a nagy színdarabnak.