Amiről nem lehet hallgatni

Természetesen nagyon különböző okai lehetnek annak, amiért egy művet lehet szeretni és íróját csodálni. Ezek egyike minden bizonnyal az, amikor az olvasó megérzi a mesterségbeli tudás, a műalkotás létrehozásához elengedhetetlenül szükséges fegyelem, ihletettség és poétikai igényesség kisugárzását a műben. Az ilyen művek olvasásakor azt érezzük, hogy bennük a legutolsó pontig és vesszőig minden a helyén van, hogy írójuk addig fúrta-faragta, ütötte, kalapálta az anyagot, míg az össze nem állt valami véglegessé és megbonthatatlanná. Mészöly Miklós ilyen író. ĺrásművészete a hiteles művészi megszólalásra való szakadatlan törekvésből nyerte és nyeri energiáját, abból a belső igényből, amely nem elégszik meg a közepessel vagy a jóval, csakis azzal, ami már súrolja a tökéletest. Ez az alkotói magatartás a megszólalás eszközét, a nyelvet a végső határokig űzi: közvetlenül a csend határvidékére. A Saulusban vagy a Családáradásban egészen addig a pontig, ahol a szavak a végsőkig lecsupaszítva, az éjszaka vakító fényében már a csendet ostromolják.

A nyelvnek az a kíméletlen ökonómiája, amely-lyel ezekben a művekben is találkozunk, nem stiláris műgond vagy szerzői hiúság kérdése. Alapja sokkal inkább az a metafizikainak is nevezhető vágy, amely a nem kimondható kimondását célozza. „Egy igazi írónak — vallja Mészöly — nem az a témája, amiről beszélni lehet, hanem amiről nem lehet.” És ez nem más — tehetnénk hozzá —, mint magának a lehetetlennek a megkísértése. Mert hogyan is beszélhetnénk (írhatnánk) arról, amiről nem lehet, anélkül, hogy ne esnénk az üres fecsegés vagy a végső elnémulás tátongó szakadékába? Könnyen meglehet, hogy a zuhanás csakugyan elkerülhetetlen, s a célt csak elvéteni lehet. De nem éppen abban rejlik az író feladata, hogy a lehetetlennel dacolva (akár a végső kudarc tudatában) a mindent kimondás és a fenyegető csend közötti hajszálvékony mezsgyén kutassa szüntelen a hiteles megszólalás éltető forrását? A Saulus egyik jelenetében a gyerekek azzal szórakoznak, hogy megpróbálnak egy pénzérmét átgurítani az úton úgy, hogy az mindvégig a házak között beszüremlő napfény keskeny sávjában haladjon. Olvasható ez úgy is, mint magának az írásnak az allegóriája.

Egyáltalán nem meglepő, hogy az ilyen próza újra és újra feladat elé állítja az olvasót, a kritikust pedig arra készteti, hogy (akár a végső kudarc tudatában) időről időre kísérletet tegyen a mű összetettségének feltérképezésére. Görözdi Judit könyvecskéje (Hangyasírás, csillagmorajlás. Elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében) újabb szép példáját szolgáltatja ennek. (Érdekesség, hogy — Thomka Beáta Mészöly-monográfiája és Grendel Lajos kései Mészöly-műveket elemző könyve után — ez már a harmadik kötet a Kalligram kiadásában, amely teljes egészében Mészöly Miklós művészetével foglalkozik.)

Mint ahogy azt címe is sejtetni engedi, Görözdi Judit könyve nem irodalomtörténeti babérokra pályázó munka, hanem egy irodalomelméleti alapozású dolgozat, amely nem törekszik az alkotó pályájának bemutatására, sem irodalomtörténeti helyének kijelölésére. Mindössze egy részkérdést vizsgál a mészölyi életművön belül, s azt is csupán két szövegen keresztül. Ez így első hangzásra kevésnek tűnhet, de ezúttal is érvényes a közhely, hogy a kevesebb több. Az elhallgatással és a csenddel kapcsolatos kérdések középpontba állítása és e kérdéskörnek előbb elméleti-bölcseleti, majd szövegcentrikus vizsgálata jó választásnak (és eljárásnak) bizonyul. Mindenekelőtt azért, mert így el tudja kerülni az önkényesség látszatát, mely valóságos rémképe minden irodalomelméleti dolgozatnak. Az elhallgatás, a csend, a kimondhatatlan kimondására törekvő hiteles nyelv megtalálása mind-mind olyan kérdések, amelyek — magának az alkotónak az önreflexiói is tanúskodnak erről — a legmélyebb mozgatói a mészölyi epikának.

Az alkotói önértelmezés emlegetése nem tévedés és nem is véletlen. Bár a tapasztalat arról győzhet meg bennünket, hogy az írók ritkán számítanak műveik legjobb értelmezőinek, Mészöly üdítő kivétel ez alól (s persze nem az egyetlen). Nem Görözdi Judit az első Mészöly-kutató, aki a Mészöly-esszék és interjúk előterében magának az írónak egyes fogalmait kölcsönvéve próbálja meg értelmezni a művét. (A már emlegetett Thomka Beáta és Grendel Lajos is szívesen alkalmazza ezt a módszert.) Teoretizáló hajlama, az önreflexióra való fokozott igénye és az önmagával szemben gyakorolt kérlelhetetlen szigora okán Mészöly Miklós kiválóan alkalmas erre. Talán nincs még egy író a magyar irodalomban, akinek egyes meglátásai (sőt sajátos fogalmai) olyan erővel világítanák meg művészetét, mint az övéi.

Ez azonban még nem ad garanciát a vállalkozás sikeréhez, és nem is mentesít a feladat terhe alól. Az értelmezőnek magának kell (majdnem úgy, mint a mű alkotójának) kidolgoznia/megtalálnia a megfelelő nyelvet a mű hiteles megszólaltatásához. Még akkor is, ha — akárcsak az írás maga — természetesen ez is lehetetlen feladat. Az értelmezőnek szembe kell néznie a ténnyel, hogy az értelmezés még a legsikerületlenebb műnél is kiszolgáltatottabb. Önmagát csapja be ugyanis, ha azt hiszi, hogy megnyilatkozása olyan szilárdan megvetheti a lábát, mint maga a mű. Értelmezői nyelvünk kiszolgáltatottságának beismerése talán az első lépés az értelmezés hiteles nyelvének megtalálásához. Görözdi Judit megteszi ezt az első lépést. Tartózkodása mindenfajta ráfogástól (íme, egy mészölyi fogalom!), kaptafára húzástól, rendszeralkotástól, valamint folyamatos visszakérdezése („Vagy mégis?”) mindenesetre erről árulkodik.

A száz oldalt alig meghaladó könyvecske első felében az értelmező felvázolja azokat a kontextusokat, amelyek tükrében értelmet nyernek a kötet második felének szövegelemzései. Különösen rokonszenves számomra, hogy nem riad viszsza attól sem, hogy Mészöly Miklós művészetét tágabb, bölcseleti összefüggésrendszerbe ágyazza. A recepciótörténet vázlatos áttekintése és a szerzői önértelmezés fontosnak ítélt mozzanatainak kiemelése után arra tesz kísérletet, hogy a mészölyi „közérzet” fogalmát a heideggeri „diszpozíció” (Befindlichkeit) felé közelítse. S mindezt úgy, hogy nem sajátítja ki egyiket sem, s nem is érvényesíti az egyiket a másik rovására. A Mészöly-próza posztmodern érzékenységét, annak rend-kívüli jellegét egy másik irányból, a szociológus Zygmunt Bauman gondolatai felől teszi hozzáférhetővé. Bauman teoretikus fejtegetései ugyanoda futnak ki, mint ami felé Mészöly prózája mutat: az ambivalencia nem szüntethető meg, a totális rend nem érhető el, nincs definitív értelmezés.

A filozófiai vagy elméleti háttéranyag jelenléte fontos egy elemzésben (mert mélységet és súlyt ad neki), a vállalkozás sikere azonban minden esetben azon múlik, sikerül-e általuk szóra bírni a művet. Görözdi Judit könyve ebben is megfelel az elvárásoknak. Elsősorban Zsadányi Edit tipológiájára építve előbb a Saulus, majd a Megbocsátás elhallgatásalakzatait teszi alapos vizsgálat tárgyává. Az elemzések során nem törekszik arra, hogy mereven ragaszkodjon az előre adott szempontrendszer szabta feltételekhez, és a fogalomhasználat kapcsán is megenged magának némi egészséges lazaságot. Összességében véve sikerül az elemzett műveknek olyan aspektusait előtérbe állítania, amelyek ugyan eddig is a Mészöly-recepció aktuális kérdéseinek számítottak, de ilyen alapossággal és világossággal kevesen tárgyalták őket. Keserű József