Akadálybontás a polgárok közt

„A szlovákiai politikában vannak néhányan, akik minden bajra ismernek receptet, én ezt nem jelenthetem ki. ”autor A Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió jelöltlistáján tizenhatodikként indul a választásokon, a parlamentben az egészségkárosodott emberek érdekeit szeretné képviselni. Idáig nem igazán foglalkozott politikával. Miért döntött úgy, hogy indul a választásokon?

Már foglalkoztam politikával, néhány évvel ezelőtt az Európai Politikai Központban dolgoztam. Miután rosszabbodott az egészségi állapotom, és a központ a Žabot utcából a Šafárik térre költözött, 1999-ben búcsút vettem a központtól, ugyanis a régi épületbe tolókocsival is könynyen be lehetett jutni, az új épületbe viszont nem lehet.

Hogyan jön a képbe az SDKÚ? Ki kit szólított meg?

2002 elején az Egészségkárosodottak Szövetsége – amely mintegy 35 szervezetet tömörít – úgy döntött, engem jelöl parlamenti képviselőnek, és felkért, hogy képviseljem a szövetség érdekeit. Két hét gondolkodás után elfogadtam az ajánlatot, és azért választottam az SDKÚ-t, mert ez a párt áll legközelebb a politikai irányultságomhoz.

Akkor nem arról van szó, hogy a párt az ön jelölésével esetleg megpróbál érzelmileg hatni a választókra?

Ez fordítva érvényes, és aki ilyet gondol, az rosszindulatú. Nem az SDKÚ választott engem, hanem én őt, mert éppen ez a párt tette a legtöbbet az integrációs folyamatban, és megértette azt is, hogy az integrációt a társadalmon belül kell elkezdeni.

Az Európai Politikai Központot azért hagyta ott, mert az épület tolókocsival nehezen volt bevehető. Ugyanez érvényes a parlamentre is. Képviselőként hogyan próbálja majd ezt a problémát orvosolni?

Ezt nem lehet megoldani, és a kérdést nem lehet csak a parlamentre korlátozni, mert számos középület a mozgássérültek számára szinte bevehetetlen. Szlovákiában létezik egy nagyon jó, a középületekben való akadálymentes mozgásról szóló törvény, mely szinte azonos a hasonló amerikai jogszabállyal. Sajnos, az egészséges emberek nem tudatosítják, hogy ez őket is érinti, és nemcsak úgy, hogy esetleg tolókocsiba kerülnek, hanem hogy egyszer mindenki megöregszik, és akkor nekik is gondot okozhat felmenni a lépcsőn.

A törvény szerint az összes középületnek akadálymentesnek kellene lennie?

Igen. Ez a törvény lényegében arról szól, hogy mindnyájunkban létezik egyfajta értékrendszer, és ha a világban továbbra is lesznek akadályok, akkor az egészségkárosodottak belső értékrendje soha nem fog közelíteni a pillanatnyilag egészségesekéhez. A belső korlátok eltávolításával a társadalom megújul. A fejlett országokban az akadálymentes építkezést „universal design”-nak nevezik, s ez nagyon egyszerű dolgot jelent: ami kellemes és kényelmes az egészségkárosodottaknak, az természetesen kényelmes az egészségeseknek is.

Ha ilyen jó törvényünk van, akkor mi a probléma? Nem tartalmaz szankciókat? Nehéz ellenőrizni a megtartását? Vagy azok, akiket érint, nem emelik fel a hangjukat?

Ez utóbbi kérdésével fején találta a szöget, és megint az emberek gondolkodásában tapasztalható akadályokhoz lyukadunk ki. A problémát nem oldanák meg egyszeri szankciók és bírságok, bár a középületeket kivitelező vállalkozókat lehetne például nagyobb adóval sújtani, ha nem tartják meg az említett törvényt, ám a probléma ennél mélyebben gyökerezik. Aki ilyen épületet épít, az automatikusan sok ügyfelet, vásárlót veszít. Szerintem a megoldás az új generáció nevelésében és azokban a fiatalokban rejlik, akik már integrált környezetben nőnek fel. Tehát az iskoláknál kell kezdeni, először ott kell eltávolítani az építészeti és egyéb akadályokat.

Csakhogy amíg ez megtörténik, lesz egy átmeneti időszak, amíg mindig akad majd valaki, aki csúnyán néz a tőle különbözőkre, és örömét leli majd benne, ha fájdalmat okozhat nekik. Mi van, ha ez elriaszthatja a „másokat”, és továbbra sem fognak tiltakozni a diszkrimináció ellen?

Mindenkinek elsősorban magáért kell felelősséget vállalnia, még akkor is, ha lesz valaki, aki a parlamentben képviseli majd a hátrányos helyzetűek érdekeit. A hatalom decentralizálásával a felelősség is helyi szintre kerül. Az egészségkárosodottak is tudatosíthatnák, hogy az akadályok leküzdése rajtuk is múlik, hogy kezükbe vehetik az őket érintő ügyeket, hogy harcoljanak a jogaikért. És vannak pozitív példák. Néhányan már tanulják az universal design stílust, és Zólyomban van egy integrált alapiskola, mely építészeti szempontból akadálymentes. Ugyanígy létezik egy akadálymentes közlekedési tanonciskola is. A közlekedésügyben tudatosították, hogy a tolókocsisok nyugodtan kezelhetik a számítógépeket, és diszpécserként lehet őket alkalmazni.

A nevelésen kívül még hogyan próbálná orvosolni a helyzetet?

A szlovákiai politikában vannak néhányan, akik minden bajra ismernek receptet, én ezt nem jelenthetem ki. Csak úgy tudom elképzelni a parlamenti munkát, hogy közben állandóan tartom a kapcsolatot az egészségkárosodottakat tömörítő szervezetekkel, hiszen ők ismerik legjobban az őket érintő problémákat, és megoldási javaslatokat is felvázolhatnak. Nem akarok populistaként konkrét tervekről, törvényekről, területekről beszélni. A parlamenti munkát csapatmunkaként képzelem el, mely a társadalom különböző területeire terjed ki. Szeretném elérni, hogy az emberek minél jobban tisztában legyenek a jogaikkal, és ez alapján erősödhet a felelősségtudatuk is. Csak így gyorsítható fel a társadalmi integráció.

Önnek mi a szakmája?

Eredetileg pedagógus vagyok, és 1992-től gyakorlatilag menedzserként tevékenykedem.

Ön is diszkriminálva érzi magát?

Igen. Rengeteg épületbe nehezen tudok bejutni, de akkor is így éreztem, amikor egy vendéglőben láttam, amint egy pincérnek gondot okozott a kommunikáció egy halláskárosodottal. Az egészségkárosodottaknak nem jótékonykodásra van szükségük, hanem hogy egyenrangú partnernek tartsák őket.

Az SDKÚ választási listáján ön eredetileg a 23. helyen volt, majd Mikuláš Dzurinda döntésére feljebb került, a 16. helyre. Mi értelme volt az előválasztásoknak, ha a pártelnök megváltoztathatja az eredményt? Önnek erről mi a véleménye?

Az SDKÚ listáján független jelöltként indulok, és nem az én hatáskörömbe tartozik elbírálni azt, ami történt. Mikuláš Dzurinda az egészet világosan megmagyarázta, és én nem óhajtok erről beszélni.